2020. szeptember 19. szombatVilhelmina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egy vagányos gitáros álmodozásai

S. G. 2004. január 23. 11:48, utolsó frissítés: 11:48

#b#A csőre töltött#/b# gitárokkal az ellent irtó zenész alakja feltámad: Robert Rodriguez ismét leporolta a Desperado alapszituációját. Banderas romantikusabb a romantikánál, de a végeredmény még elviselhető.





Robert Rodriguez (1968, San Antonio, Texas) láthatólag foggal-körömmel univerzális filmes egyéniség szeretne lenni: legtöbb mozijának egyszerre rendezője, forgatókönyvírója, operatőre, látványtervezője, vágója, zeneszerzője, és a változatosság kedvéért néha a produceri szerepet is vállalja. Első rövidfilmje mindössze nyolc perc, fekete-fehérben készült, kritikusok szerint kisded, szellemes játék két gyermekszínész főszereplésével. Második filmjében (és első nagyjátékfilmjében) teremti meg


a magányos mexikói gitár- és pisztolyhős,


El Mariachi (azaz mexikói utcai zenész) alakját, amely köré tizenegy év alatt trilógiát szervez. Az első Mariachi-film alapszituációja, melyből a cselekmény kibomlik, roppant egyszerű: El, a zenész új városban próbál szerencsét. Ide érkezik azonban egy rettegett gyilkos is. Mindkét férfi feketében jár, és mindketten ugyanolyan gitártokot hordanak magukkal; ám Mariachi szeretett gitárját tartja benne, a gyilkosé viszont fegyverekkel van tele.

Ami következik, még könnyebben összefoglalható: a zenészt összetévesztik a gyilkossal, és egy egész bűnbanda kezdi üldözni, majd bum-bum, pakk-pikk-pukk. A mozit eredetileg mindössze 7000 dollárból forgatta Rodriguez Mexikóban ottani színészekkel, csak az amerikai utómunkálatok kerültek további 220 ezerbe.


A trilógia második darabja

már hétmillió dollárt kóstált, nem utolsó sorban azért, mert a főszerepre Antonio Banderast választotta a filmet gyártó produceri iroda, a Columbia Pictures. Most úgy adódik, hogy a rossz emberek lelőtték El kedvesét, így muszáj bosszút állnia, és cirka negyven embert kinyírva átverekednie magát, míg a gyilkos kábítószer-kereskedő, Bucho a csőre töltött gitárja elé kerülhet – micsoda eredetiség!



"Ez volt az egyik leginkább túljátszott, mesterkélt, idióta szemét, ami a mozikba került az utóbbi évben" – írja a Desperadóról 1995-ben egyik kritikusa az IMDB moziportálon. A film kedvelői azonban dicsérik Rodriguez szokatlan, a kísérleti filmre hajazó kamerakezelését, és a spanyolos muzsikák barátai a soundtrackért rajonganak.


Várható volt, hogy Rodriguez

hét további popcornmozi leforgatása és némi producerkedés után (például: The Faculty – Az invázium, a Kémkölykök két része és az Alkonyattól pirkadatig – csak videón elérhető – három darabja) ismét feltámasztja a mariachi alakját. Így is történt. A Volt egyszer egy Mexikó c. film legnagyobb erénye és érdekessége, hogy professzionális digitális kamerával készült. Számosan kritizálják a nem filmre dolgozó kamerákat, hogy színviláguk árnyalatgazdagsága még távol áll a klasszikus felvevőgépekétől.

Nos, ilyen jellegű kifogást a Desperado 2 ellen nem lehet megfogalmazni: a kamera tökéletesen adta vissza a lepusztult, romantikusan koszos mexikói kisvárosi hangulatot. A film bizonyos értelemben képregényszerű álomvilágot teremt: a tiszta, nemes, Robin Hood-szerű népmesei hős (a mariachi) szerepeltetése erősen a klasszikus westernek alapszituációjára emlékeztet, de a vásznon nem a 19. század, hanem a jelenkori Mexikó tűnik elő mobiltelefonokkal, szegény utcai árusokkal, kokainbárókkal stb.


Ez a sajátos képivilág a film erénye,

ám annál több baja lehet a nézőnek a cselekménnyel, amely hol a puskagolyó gyorsaságával vágtat, hol fölöslegesen lelassul, romantikázik (például túlzás ennyiszer elmagyarázni flash-back-ek révén El Mariachi személyes tragédiáját, felesége és gyermeke lemészárlását).

El Mariachi ezúttal a korrupt CIA-ügynök, Sands (Johnny Depp alakítja) szolgálatába áll, aki látszólag a mexikói elnököt akarja megóvni egy merénylettől. Valójában inkább az érdekli, hogy két rivális gengszterbanda nyírja ki előbb az elnököt, majd egymást, és ő léphessen le a pénzzel. Mariachi azonban a Nép barátja: valóságos népmesei hős, aki előbb megtorolja szerelme halálát, majd mindenkit megment – that's all, folks.


Banderas alakítása – bár ő a rendező kedvence – sematikus

és feledhető. Aki színt visz a filmbe, az Sands, azaz Depp. Figurája valószínűleg Quentin Tarantino tanácsára került a moziba, feltehetően neki köszönhető pár, Sands-szel kapcsolatos poén is. De hiába rendezte Rodriguez Tarantino forgatókönyvéből az Alkonyattól pirkadatigot, távol áll még attól, hogy hozzá hasonlóan koherens és kiemelkedő mozikat forgasson. Egyelőre csak a popcornmozik mestere bír lenni.



Ami azt illeti, a Desperado-folytatás egyáltalán nem olyan intelligens alkotás, mint amilyen lehetne. De szórakoztató, pörgős, profi, nyers – némi nosztalgiázással nyakonöntve az ötvenes évek spagetti-westernjei iránt. Amolyan tipikusan szombat esti mozi egy nagy zacskó pattogatott kukorica mellé. Bár ha valaki videón, DVD-n vagy számítógépen nézi, nem veszít semmit, ha az ásítozást elkerülendő néhány jelenetet találomra átugrik.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS