2020. szeptember 19. szombatVilhelmina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A vérontás művészete

bpe 2004. január 30. 13:53, utolsó frissítés: 13:18

Végtelenül egyszerű, #b#szinte bárgyú#/b# történetet mesél Quentin Tarantino negyedik rendezésével. Mindez nem ront a filmen, sőt élvezhetőbbé teszi. A Kill Bill egyszerre tiszteletadás és finom stílusparódia, miközben semmiről sem szól.





Tarantino egybegyúrta a B-kategóriás akciófilmeket, a keleti harcművészeti alkotásokat, az olasz spagettiwesternt és a Charlie angyalait, az egészhez egy bárgyú történetet talált ki, aztán fogta jól bevált színészeit, és elvonult Mao Ce-tung kedvenc filmstúdiójába. Az eredménynek egyelőre csak az első felét látjuk, mivel a Miramax stúdió producerei túl hosszúnak tartották a három órás vendettát – ám ez az első rész is eléggé meggyőző.


Ellen-Charlie angyalai


A Fekete Mamba (Uma Thurman) egy elit női bérgyilkos-csapat, a Deadly Viper Assasination Squad (DIVAS) egykori tagja. Esküvőjén a bandavezér, Bill parancsára a volt csapattagok mindenkit megölnek. A terhes menyasszony azonban – bár golyóval a fejében – életben marad. Négy év múlva tér magához a kómából, és egyetlen célja a bosszúáállás. Mintha Van Damme vagy Steven Seagal számára írták volna a szerepet.

Szerencsénkre Tarantino színészei ennél jobb teljesítményre képesek. Nem mintha erre nagy szükség lenne: szó sincs itt jellemábrázolásról, karakterfejlődésről; de esztétikailag egyáltalán nem mindegy, hogy a sárga bőr kezeslábasba bújt kecses Thurman, vagy valamelyik bunkóképű izomkolosszus veri szét az ellent. Tarantino beépíti a sztoriba a kung-fu műfaj néhány igazi sztárját is, mint a japán kajáldát működtető, mellékállásban fegyverkovács Hattori Hanzo (Sonny Chiba), vagy a Billt alakító David Carradine-t.



A gyagya sztorit

Tarantino a tőle megszokott módon teszi érdekessé: nem azt kell figyelni, hogy mi történik, hanem hogy hogyan. A rendező-forgatókönyvíró ismét epizódokra szabdalta a történetet, majd a paklit összekeverte – akárcsak a Ponyvaregényben. Ettől még követhető az esemény – végső soron teljesen mindegy, hogy a Menyasszony melyik nevet húzza ki előbb ötös halállistáján. Ez csak egy kis öncélú játék, pont olyan, amiért szeretjük Quentint.

A harci jelenetek megkomponálása a Mátrix és a Tigris és sárkány koreográfusának feladata volt, de humoruk jellegzetesen tarantinói. A Kill Bill


a vérontás esztétikuma:

soha nem spriccolt még vér ily kecses ívben levágott fejből, soha senki nem használt ilyen trendi színeket, zenét és szöveget gyilkolászáshoz. A Menyasszony, az igazság bajnoka a Kék Levelek Házában lazán lekaszabol kilencven japán testőrt, majd felkér minden túlélőt a távozásra. "De a levágott végtagjaitokat hagyjátok itt. Azok az én trófeáim!", mondja nyugisan, majd kisétál a japán giccsparádéba: télikert, hó, tradicionális keleti göncökben feszítő ősellenség, O-Ren Ishii (Lucy Liu), szamurájkardok ki, csak két út van: győzelem és halál.



S ki hinné, hősünk – aki környezetébe nem igazán illik citromsárga, hosszú lábát hangsúlyozó motoros cuccában – az előbbit választja. Az egyik legnagyobb erőssége a filmnek a zenéje: az előbb mesélt japánkertes párharc például flamencós – teljes a stíluskavalkád. A rendező mindig is mesterien válogatta össze soundtrackjeit, most sem hibázik, a cselekményre reflektáló dalok, a spanyolos gitárzenék, de még a japán soft-punk is telitalálat. Akárcsak az O-Ren előéletét mesélő anime-epizód, amely épp jókor ad új képi lendületet.

A Kill Bill jó eséllyel pályázik a kultfilm-státuszra, de ezzel semmi meglepőt nem mondtunk: Tarantino, akármilyen hülyeséget csinálna, a fél világ úgyis leborulna előtte. Viszont ezúttal sansza van arra, hogy nem csak az elitisták és sznobok köréből, hanem a kung-fu, a bunyósfilmek, az animék és az ún. jó nők kedvelői közül is szerez néhány rajongót.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS