Uriah Heep és Karthago: évtizedekig várták Marosvásárhelyen
Kulcsár Árpád 2013. szeptember 09. 16:47, utolsó frissítés: 16:49Senki sem mondta a Kultúrpalota szülinapját szervezőknek, hogy a kultúra nem fogja önmagában egyesíteni az embereket, hanem elkél egy kis segítség? A marosvásárhelyieket a hard-rock végül egybekovácsolta.
A vasárnap estére tervezett három koncert természetesen hangolással kezdődött, a hangolás nem tévesztendő össze a hangulattal, amolyan hangolat volt, no. Lévén túl hosszú, a térnek maradt ugyan ideje telni, nem maradt viszont a Uriah Heepnek (de szereztek; erről később). A Karthago csekély egy órás késéssel dübörgött fel a színpadra, gyér taps közepette. Előbb azonban felkonferálták őket. Románul (kizárólag románul, egy majdnem félmagyar városban), nesze neked cultura ne uneste. Kissé furcsa volt, de ők oda se neki, ledaráltak két számot az új albumukról, és úgy tűnt, puszta véletlen, hogy a Karthago általában a szentfuszulykafalvi kéményseprő-kongresszus záróünnepségére szokott meghívást kapni. Dehogy véletlen!
Takáts Tamás & Co. olyannyira elhitték, hogy a zenekar krisztusi kora az elsődleges esztétikai szempontja a közönségnek, hogy legalább tízszer szükségét érezték hangoztatni saját kiválóságukat. „Mi egy remek rockbanda vagyunk, ti meg egy remek közönség”, vagy „itt áll most előttetek a majdnem legendás Karthago együttes” stb. A közönséggel való kommunikációt a végletekig erőltették, közben meg el-eljátszottak néhány számot (megjegyzem, lendületesen és hiba nélkül). Kiderült, hogy Gidófalvy és Kocsándi is remek énekesek, utóbbit nagyon megtapsolta a közönség. A helyzet akkor lett tragikomikus, amikor újabb fogást akarván találni a közönségen, maximálisra állították a nosztalgia-szintet, és hát meg akartak hatni minket. Namármost: kétféle zenekar létezik: amelyik kinyalja a néző fenekét és amelyiknek a közönség nyalja, de őt meg nem érdekli (fené(ke)t sem). Takáts Tamás azonban felelevenítette a régi időket, amikor az Apáink útján tiltott dal volt Romániában, sőt, be sem engedték őket az országba.
S akkor elkezdik énekelni az első nagy slágerüket, s hallom magam mellől, valami nem klappol, pedig minden hang a helyén van, valami azonban… A Karthago nem adja fel, elő is cibálnak gyorsan egy magyar zászlót, szépen ráterítik a dobokra, s innen már nem is csodálkozom, hogy az előttem álló lány leveszi a melegítőjét, s a magyar föld hirtelen nem lesz eladó, a benga pasija, aki eddig csak az „ölni” szót viselte vérimitált betűtípussal, most 1919-et, Trianon, nem, nem sohát mutat. De mintha csak tudták volna, hogy na, akkor elég volt a rákkenrólból, most lehet aztán az üzenetes dalokra ugrálni. Árulók nem leszünk, jópofizás, rekviem, s végre megtörténik a katarzis, az emberek együtt énekelnek a zenekarral. Fel is jön gyorsan a konferanszié, hogy köszönjük nagyon szépen, hogy eljött Hungáriából a Karthago, ők azonban fittyet sem hánynak, azért játszanak tovább, míg a fiatalember kering a háttérben, mint a mérgezett egér, láthatóan egyre idegesebben. A Karthago még egyszer megígérteti a közönséggel, ugye eljössz még? Ők meg a kérdésre kérdéssel, ugye eljössz még? Elefántdübörgés. El.
Ţăndărică & friends
A Magyar sereg szépen eloldalgott a színpad elől, mi meg őket követtük. Szépen egyesítve lettünk, na. Mindenestre a román zenekar sietősre fogta, alig néhány dal eljátszása után el is hagyta a színpadot, ugyanis a
Uriah Heep
menedzsere időközben felkereste a szervezőcsoportot, és közölte, amennyiben az általa képviseltek 22:00 órakor még nem kezdhetnek el zenélni, köszönik szépen, nem kívánnak az ismeretlen katona árnyékában térni nyugovóra. Innen tehát a felborzolt kedélyállapotok, és Ţăndărică, a haverjaival önfeláldozó gesztust tettek.
A Uriah pedig hozta a kötelezőt, Mick Box hangjával vagy fél órás gitárszólóival hasította a főteret, Phil Lanzon többször fedezte fel Hammondja határait, Gilbrook magabiztosan tolta alájuk a ritmust, Rimmer a basszust és a „szegény ember Deep Purple-je” rámutatott zenéjük potenciáljaira és virtuozitására, és nagy bulit csaptak, a klasszikus koncertvezetés keretein belül, az újabb számokat először, a slágereket a végére.
A közönséghez felszabadultan szóltak, felvittek két tucatnyi embert az Easy Livin’-re ugrálni, és Box „beszédbe elegyedett egy erkélyéről figyelő öreg nénivel, mondván, csupán ennyit kellett kibírni, mindjárt lehet aludni menni.
És a Kultúrpalota harangtornya szerint éjfél lett, mire egy fényinstallációs előadást láthatott a közönség. A Kultúrpalota fala több módon bomlott le és állt össze, taps, jó éjszakát, haza!