2022. május 17. keddPaszkál
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Képzőművészek, ha zajzenélnek: stimulált rezgések a Magmában

B. D. T. B. D. T. 2013. október 14. 18:52, utolsó frissítés: 2013. október 15. 08:31

Egyik rezzenéstelen arccal laptopról nyomja, a másik végtelen beleéléssel gerjeszti az elektromos impulzusokat, a harmadik ritmus-layerekből építkezik. Koncert és kiállítás, amelyen biztosan nem alszol el.


Van, aki bélyeget, vagy éppen narancssárga sálakat meg céges bögréket gyűjt. Vagy furcsa, különleges, meghökkentő textúrákat, amilyen az aszfaltra szikkadt szilva, vagy a zsíros-véres sárrögök disznóölés után. És van, aki “stimulált rezgéseket” – zajokat, zörejeket, hangokat, ritmusokat és dallamokat. Zajkeltő eszközöket, “talált hangszereket”. A zajzenész úgy kísérletezik ezekkel, mint őrült vegyész a boszorkánykonyhán: kicsit ebből, kicsit abból, hozzávesz, felhúz, lehalkít, megnyikorogtat, sikíttatja a kütyüit. Olyan alkimista, akit nem érdekel a végeredmény különösebben – aranyát bármikor elcseréli egy keverőre vagy házilag fabrikált, egyedi kivitelezésű gerjesztő divájszra –, inkább maga a folyamat. S a(z önmagáért való) játék. A legszélsőségesebb improvizáció.



A zajzenében, nem-zenében, indusztriális kísérleti zenében az a legjobb, hogy tuti nem alszol el egy koncert alatt. Ha mégis, garantáltan rémálmaid lesznek.

Gyerekeknek állítólag kevéssé ajánlott, félnek a riasztó hangoktól – ennek ellenére a Magmában tartott koncerten több gyerek is megfordult, s aki haza akart menni, az is állítólag azért, mert megéhezett.

Írhatnánk, hogy „a kiállítás mintegy másfél órás nyitókoncertjén konstans módon mintegy húszan vettek részt, időnként cserélődött a közönség, aki nem bírta, kiment, akinek tetszett, előbbre ült az üres székekre, és a borospoharába kapaszkodott. Kispál Attila, a Magma munkatársa röviden bemutatta a kiállítókat, érvelt amellett, hogy mivel keveset tudunk a kilencvenes évek kísérleti zenei eseményeiről, hiszen nem volt még internet sem, ideje volt egy tematikus és dokumentációs jellegű kiállításnak, amelynek voltaképpen két része van: a földszinten a meghívottak egy-egy installációja látható, a pincében pedig megtekinthetők a dokumentációs anyagok: megmaradt felvételek, régi plakátok, ’szövegkönyvek’. A kiállítókban az a közös, hogy mindannyian Kolozsváron dolgoztak, ott ’követték el’ ezeket az eseményeket, inspirálták egymást, több csoportosulásban, projektben részt vettek mások, esetenként ’igazi zenészek’ bevonásával.”

De ez nem egy focimeccs-közvetítés, ahol az első félidő ötödik percében egy eseményt rögzíteni lehetne. Legfeljebb a hangulatot próbálhatjuk meg visszaadni, de aki ellátogat a kiállítótérbe, amellett, hogy az interaktív installációkon maga is zajzenélhet, az archív felvételekből ízelítőt kaphat a produkciókból. A nyitókoncerten pedig felvétel készült, amelyet hamarosan – legalábbis részleteiben – meg lehet tekinteni a Magma honlapján.






galeria_13138.JPG
CSIKI Csaba - SZABÓ Péter: Fémbőr 2005-2013 Fotók: Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér
galeria_13139.JPG
SZABÓ Péter: Közös munka 2005-2013
galeria_13140.JPG
galeria_13141.JPG
VERES Szabolcs: N 45˚52’10.5” E 25˚47’31.2” 2013 (a hosszúsági és szélességi fokok a mű pontos helyzetét mutatja)
galeria_13146.JPG
Miklós Szilárd: Végig-kacag vidám testünkön győzedelmes tervünk: a Munka 2013
galeria_13147.JPG
CSIKI Csaba: 14 2013


Fémes, földalatti rovarhangokkal kezdett Szabó Péter. Ültünk vele szemben a sötét pincében, és vártuk már a pókokat. A technósabb szám rövidre sikeredett, de utána az a tenger, légy, madár kombó jó volt, aztán a humanoid ipari forradalom – az evolúció globális zsákutcája – hangjai zárták a performanszot. Egzisztencialista-nihilista színházi előadások tökéletes kísérőzenéje lehetne.

Az M Sadomazoveanu a Syntax TotalJoy – 10Parancsolat című „dallal” lépett fel. A plakáton szereplő személyek közül Cosmin Pop nem tudott eljönni; egy további volt tagnak egyszerűen nem lehetett a nyomára bukkanni, egy másik pedig Izraelben katona, így a formációt csak ketten képviselték, Veres Szabolcs és Szántai János. A dadaistába hajló örömzene a közönségnek vagy tetszett, vagy nem tetszett, de a legvégén látható elégtétellel számolták meg a közönséget. A zajzenész egyik fontos tulajdonsága egyébként az önirónia – tudja, hogy a célcsoport parányi, nem tombol előtte felajzott tömeg.



Mit hallanál egy babzsák belsejében, hogyan szól a száraz macskakaja közé kevert térmikrofonnal felvett kasmatolás, vagy a léggömb felfújása egészen közelről? Veres Szabolcs szólója olyan zörejekből építkezett, amit mintha hiperjó hallással megáldott törpék regisztrálnának az irritálóan zajongó óriások világában. Csíki Csaba pedig minimalista, strukturált zenei kísérlettel érkezett, amelyből nem hiányzott a poén, a humor: a visszatérő motívum egy elektro-manelisztikus telefon-csengőhang volt, amelynek első felcsendülésekor valaki gyorsan még a zsebéhez is kapott.

A zajzene megtanítja művelőit toleránsnak lenni: a „tiszteljük egymás elmebaját” elv mindenekfölött érvényesül, hiszen ha a kísérleti zenészek nem tartanak össze, és nem hallgatják végig egymást, akkor kitől várhatnák el ugyanezt? Sokfélék ők is. Van, aki rezzenéstelen arccal laptopról nyomja, a másik végtelen beleéléssel tekergeti a gombokat és gerjeszti az elektromos impulzusokat, a harmadik különböző ritmus-layerekből építi fel a „számot” – aztán ha odateszik magukat közösen egyet játszani, az abszolút kakofónia és harmónia képzeletbeli végletei között a mínusz regiszterekben mozognak. („Rég nem gyakoroltunk”, kunc-kunc.)

És valaki mindig megkérdi, mire jó ez az egész. Vesztére: az értelmetlen kérdéseket örömmel kapják fel és görgetik tovább. A képzőművészek, ha zajzenélnek.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS