2024. július 16. kedd
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

100 éve született Robert Capa, a játékos

Búzás Anna 2013. október 22. 09:08, utolsó frissítés: 09:17

Capa szerette a nőket, imádott beszélni, lóversenyekre járt és kártyázott, sokszor az összes pénzét elveszítette egy-egy partiban. Minden portréról kacéran mosolyog ránk.


Írónak készült, állandóan mesélt és kiszínezte kalandos történeteit, a Kissé elmosódott c. könyvének borítóján ezt írja: „A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta, vagy egy kicsit eloldalazzak mellette.”

A véletlen hozta a fotózást, amikor már elismerték munkáit, befutott fényképésszé vált, akkor sem adta fel az írást. Öt háborút fotózott végig: a spanyol polgárháborút (1936-39), a kínai ellenállást a japán megszállókkal szemben (1938), a második világháború európai helyszíneit (1941-45), az első arab-izraeli háborút (1948) és a francia-indokínai háborút (1954).

Robert Capa, azaz Friedmann Endre Ernő 1913. október 22-én született Budapesten, szülei jómódú szabók voltak. 18 évesen elhagyta Magyarországot, baloldali tevékenysége miatt egyszer bevitték, apja már másnap kihozta a börtönből és megígértette vele, hogy érettségi után külföldre megy. Újságírást tanult Berlinben, a szükség meg a véletlen összejátszása folytán egy fotóügynökségnél helyezkedett el, szülei ekkor már nem tudták segíteni otthonról a gazdasági válság miatt.


Először kifutófiúként dolgozott,



aztán fotólaboráns lett belőle, végül pedig fényképésztanuló. Az első nagyobb sikert arató fotóit Trockijról készítette, a Szovjetunióból menekült forradalmárról. Ezután elhagyta Berlint, zsidó származása miatt nem volt biztonságos számára Németország, és Párizsba költözött. Franciaországban André Friedmannként mutatkozott be, itt ismerkedett össze a kor nagy fotósaival, a magyar származású André Kertésszel, Henri-Cartier Bressonnal és David Seymourral (Chim).

Capa 1934-ben találkozott Gerda Pohoryllével, aki szintén Németországból menekült Párizsba, és szintén fotóriporterként tevékenykedett. Hamarosan egymásba szerettek, Gerda volt Capa menedzsere, ő írta a képszövegeket is, Capa pedig fotózni tanította. A névváltást közösen ötlötték ki, Capa ugyanis nehezen tudta eladni a fotóit, így kitalálták, hogy új néven fogják bemutatni a képeket. A szerkesztők ráharaptak az újonnan érkezett fotós munkáira.





A Capa-név állítólag Frank Capra amerikai filmrendező nevéből eredeztethető, a Robertet pedig Robert Taylortól kölcsönözték, aki Greta Garbo szerelmét játszotta A kaméliás hölgyben (Camille, r. George Cukor, 1936). Ugyanekkor Gerda is átkeresztelte magát, egy ekkortájt Párizsban élő japán festő, Taro Okamoto vezetéknevét veszi fel. Gerda találja ki nemcsak Capa nevét, de a frizuráját és azt is hogy, hogyan öltözködjön.



Leghíresebb fotóját, A milicista halálát 1935-ben készítette

a spanyol polgárháborúban, 22 évesen. Sokat vitatott kép ez, voltak olyan megjegyzések, melyek szerint az egész jelenet beállított és megrendezett, olyanok is akadtak, akik feleségének tulajdonították a képet – pedig ez valóban Capa fotója.

Taro egy zavaros visszavonulás során Brunetben meghalt, elgázolta egy tank. Capa ekkor éppen Párizsban tárgyalt képei eladásáról. Gerda Taro halála mélyen felkavarta Capát, amit nehezen hevert ki. Egy rövid időre elfordult a fotózástól, Joris Ivens holland filmrendező mellé szegődött asszisztensnek, Kínában forgattak egy dokumentumfilmet a japán invázióról. ’39-ben elhagyta Európát, de nem találta a helyét Amerikában sem, pedig olyan embereket tudhatott itt barátjának, mint Hemingway, Steinbeck és André Kertész. 1943-ban visszatért Európába, hogy megörökítse a háború végét jelentő felszabadítást.



Az ekkoriban készült képei az Omaha Beach-i partraszállásról szinte mind megsemmisültek, a sötétkamrában dolgozó technikus túl forróra állította a szárítót, úgyhogy az emulzió leolvadt a negatívról. 106 felvételből összesen 8-at tudtak megmenteni. A hőtől a maradék nyolc is életlen, a leközölt képek alatt a következő szöveg jelent meg: „Capának túlságosan remegett a keze.”





Miután a háború véget ért Európában, Capa ezt írta:

„Semmi, de semmi értelme nincs többé, hogy reggelenként kikecmeregjek az ágyból”.

Nemcsak a háború miatt volt kiábrándult, hanem szerelme, Pinky is elhagyta, aki John Austin színész felesége volt. Aztán jött Ingrid Bergman, aki ekkortájt Európában adott műsort az amerikai katonáknak. Bergman még válni is kész lett volna, de Capa nem akarta lekötni magát. Kapcsolatukról Capa nem beszélt, a részletekre 1980-ban derült fény Bergman életrajzából.

„Számomra a háború olyan, mint egy öregedő színésznő – egyre veszélyesebb és egyre kevésbé fotogén” – írja Capa. De sosem unta meg, egy vietnámi aknamezőn vesztette életét 1954-ben, munka közben.

Fotói nemcsak a pusztítást, a halált, a háború kínozta embereket ábrázolják, hanem az életet, a játékot, a jókedvet, a túlélést. Egyik képén egy amerikai és egy orosz katona üzletel egy karóráért, a másik képén Picasso grimaszol, egy harmadikon gyerekek hógolyóznak. Tour de France, lóversenyek, tőzsdézés – mindenhol ott volt, nemcsak a csatamezőkön. A lóversenyekre nemcsak a játék miatt járt, hanem azért is, mert itt minden ember egyszerre volt jelen, a gazdagok és szegények, fiatalok és idősek: „a versenypálya az igazi demokrácia” – írta Capa.



Capa több mint 70 ezer felvételt készített,

a hagyaték része az a 937 fotó, melyet mestersorozat néven állított össze Capa testvére, Cornell Capa és Richard Whelan, a barátja. Ezt a gyűjteményt vásárolta meg a magyar állam 2008-ban a Capa-hagyatékot őrző International Center of Photographytól.

E sorozat válogatásáról Cornell Capa így emlékezett meg: „1990 és 1992 között én és Richard Whelan átnéztük Robert Capa összes negatívját. A körülbelül 70 ezer pillanat közül, amelyeket a bátyám meg tudott örökíteni, 937 képet választottunk ki. Ezekből pontos, bár biztosan hiányos áttekintést nyertünk 1932-től 1954-ig tartó karrierje legjobb képeiről. Fő célunk az volt, hogy olyan képeket mutassunk be, melyeknek érzelmi töltete ugyanakkora, vagy legalábbis hasonló Capa klasszikus fotóiéhoz. Ennek ellenére néhány esetben kevésbé erős képeket is beválogattunk a sorozatunkba, hogy összefüggést adjunk olyan fényképeknek, amelyek együtt hatékony együttesként működnek, de külön-külön talán elveszne ez a hatás.”

1995-ben a kiválasztott 937 negatívról három egyforma, kiváló minőségű, 40x50 cm nagyságú pozitívból álló, Robert Capa szárazbélyegzőjével ellátott sorozat készült, egyúttal limitálva, hogy több sorozat már nem készülhet. A három sorozatból egy maradt New Yorkban, a második Japánba, a harmadik pedig Magyarországra került. A képekből már több kiállítást rendeztek, jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban nyílt tárlat a 100. születésnapi évforduló alkalmából.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS