Erdélyiségről szóló darabot mutattak be szombaton, Budapesten
2014. március 08. 16:10, utolsó frissítés: 2014. március 10. 09:15A Száraz című produkció szereplője, Bödők Zsigmond szerint van egyfajta komplexus, mely csak a kisebbségi létben élő magyarokra jellemző.
Tavaly tavasszal, Bartha Lóránd pályakezdő rendező vezetésével, egyetlen erdélyi csapatként nyert az azóta hivatalosan is alkotói közösséggé formálódott Radina Kortárs Művészeti Akció a budapesti Titánium 2013 Tehetségkutató Platform elnevezésű pályázaton. A kiírás célja az volt, hogy lehetőséget biztosítson a fiataloknak arra, hogy megmutassák magukat a színházcsinálás területén belül, így az Orlai Produkciós Iroda, valamint a Füge és a Jurányi Közösségi Produkciós Inkubátorház jóvoltából március 8-án este 20 órától a budapesti Jurányi Házban bemutatják a Száraz című előadás. A produkció szereplőjével, Bödők Zsigmonddal beszélgettünk az előadás alapját szolgáló erdélyiségről, s a közel fél éve tartó munkafolyamatról.
Lassan három hete Budapesten készültök a március 8-i bemutatóra, majd az azt követő, március 9-i előadásra. Hogy kerültél be ebbe a projektbe?
Bödők Zsigmond: – Minden a Lóri és köztem megtörtént találkozással kezdődött. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, ahol színészetet tanulok, volt egy vizsgánk, Csehov Sirályát játszottuk. Akkor megnézett és utána kialakult közöttünk egy beszélgetés, majd kapcsolatunk lassan barátsággá alakult át. Miután Lovassy Cseh Tamás dramaturggal közösen megnyerte a Titánium kiírását, szólt, hogy a leendő előadásban számítana rám, s meghívott abba az alkotótáborba, melyet Szárazmogyoróson szervezett. Természetesen igent mondtam a megkeresésre, és igazából azalatt a másfél hét alatt kerültünk igazán közel egymáshoz. Akkor éreztünk rá egymásra, és körvonalazódni látszott, hogy mi az, amit színházilag képvisel ő is és a csapat – vagy társulat – többi tagja is. Ez volt az első nagy találkozás a többiekkel, mely végén eldőlt, hogy kik veszünk majd részt ennek az előadásnak a létrehozásában. Szerencsére néhány embert már előzőleg is ismertem a csapatból, így nem volt teljesen ismeretlen a társaság.
Alkotótábort említesz és találkozásokat. Az ember azt érezheti, hogy ez nem egy szokványos, hat hétbe összesűrített próbafolyamat volt. Mesélsz kicsit az előkészületekről?
– Igazából nyár folyamán Somhegyi Gyurival – aki csak később került be a projektbe – Varga Bencével, aki rendezőasszisztensként és színészként is jelen van, valamint Lórival már volt egy hosszabb, közösen eltöltött időszakunk, mikor nálam jártak Felvidéken. Ott emberileg ismertük meg egymást, és én azt tartom az első találkozásnak, ami megelőzte Szárazmogyoróst. Egymás gondolataiban és lényében turkáltunk már akkor is, majd ezt követte az első – már említett – közös együttlét a többiekkel, ahol szakmai szempontok is érvényesültek, vagyis jobban fókuszáltunk a színházra, s arra, hogy körülbelül fél év múlva színpadra kell állnunk. Szárazmogyoróson nem egy konkrét, létrehozandó előadásról beszélgettünk, sokkal inkább az ott jelenlévő körülbelül tizenöt ember színházi ízlését próbáltuk megismerni. Mindenki kíváncsi volt a másikra, s arra, hogy mit gondol a színházról. Nevezhetnénk azt a tíz napot egy castingnak is, de nem adná vissza a hely és társaság hangulatát. Ezért említek folyton találkozásokat, mert ott és akkor valóban megtörtént valami. Az eltöltött idő végén aztán kiderült, hogy kik fognak részt venni az előadásban, s kik nem tudnak ilyen-olyan okokból velünk tartani. Ezt követően pedig Gyantán, Nagyvárad mellett egy faluban jött össze a csapat néhány héttel később. Lóri fontosnak tartotta, hogy a környezet hangulatát érezzük meg, és biztos vagyok benne, hogy annak a helyszínnek a hatásai megtalálhatóak az előadásban. Az a gyantai ősz, amivel ott és akkor találkoztunk nyomokat hagyott bennünk. Nem arra törekedett senki, hogy bizonyos feladatokat vagy gyakorlatokat elvégezzünk. A közös lélegzésre vártunk, és azt hiszem, nem volt hiába a várakozás. A következő, Kolozsvári találkozás arra volt jó, hogy gyakorlati kérdésekről beszéljünk, olyanokról, mint az időpontok egyeztetése, a majdani előadás játszási lehetőségei, de ekkor már a produkcióhoz mindinkább köthető feladataink is voltak: szövegeket írtunk, melyeket Lóri kért tőlünk egy-egy téma kapcsán. Ezek szinte kizárólag személyes történetek voltak, melyeket aztán egymásnak felolvastunk. Talán nem is annyira fontos, hogy mindebből mennyi került be az előadásba, hiszen a hangsúly még ekkor is az egymás legteljesebb megismerésén volt. Első körben csapatot kellett építenünk, nem egy előadást létrehoznunk, s bőven elég volt annyi, hogy ekkor már szövegben – akár egy majdani színpadi szövegben – gondolkodtunk. Végül pedig Csíkszeredában és a Gyimesekben jöttünk össze, ahol hangszeres gyakorlatokat végeztünk, improvizáltunk, és megpróbáltuk beszívni a környezet levegőjét. Itt már biztosak voltunk benne, hogy van valamiféle „száraz hangulat” Erdélyben, s tudtuk, hogy ez lesz az előadás egyik központi eleme. Számomra borzasztóan fontosak voltak ezek a találkozók, s az külön öröm, hogy nem egy helyen történtek. Így olyan érzésem volt, mintha azt a fél évet végig együtt töltöttük volna a csapattal, nem törődve a két találkozó között eltelt idővel.
Bejártátok tehát Erdélyt, hogy Budapesten bemutassatok egy előadást, mely az erdélyiséget, vagy legalábbis annak valamiféle formáját vizsgálja. De számodra, olyan fiatal, felvidéki színészként, aki Erdélyben tanul és gyakorlatilag ott is él, mit jelent az erdélyiség?
– Négy éve tanulok Erdélyben, de felvidéki magyarként nem újdonság számomra a kisebbségi lét. Így, amikor először megérkeztem Marosvásárhelyre, egyből otthon éreztem magam. Szinte ugyanazokkal a problémákkal küszködik az erdélyi magyar kisebbség mint a felvidéki.
Persze van számos olyan dolog, amiben az erdélyiek előrébb tartanak, főleg a kisebbségi jogok terén, vagy abban, ahogy a kultúrára fókuszálnak, hiszen míg a Felvidéken összesen két magyar kőszínház van – Kassán és Komáromban –, és mindkettő minőségileg megkérdőjelezhető, addig Erdélyben szinte minden nagyvárosban van magyar színház vagy magyar társulat, nem beszélve a függetlenekről, akik – a Radinához hasonlóan – fel-fel bukkannak. Azt gondolom, ez a különbség egy fontos kórképét adhatja a Felvidéknek.
A Száraz című előadásról született beharangozókban azt olvasni, hogy arra keresitek a választ, milyen erdélyi fiatalként Erdélyben létezni, illetve miért nem jó ott élni. Mi a baj Erdéllyel?
– Van egyfajta komplexus, mely csak a kisebbségi létben élő magyarokra jellemző. Saját otthonuknak tartják Erdélyt, magyar nyelven beszélnek, és mégis idegennek érzik magukat abban a környezetben, ahol nap mint nap tanulnak, dolgoznak, egyszóval élnek. Mondok mást: nekem is összeszorul a gyomrom, ha bemegyek egy boltba kenyeret venni, és az eladóval nem beszéljük ugyanazt a nyelvet, vagyis amikor kiderül, hogy nem tudok románul. Olyankor érezni, hogy van valamiféle rejtett összefeszülés, és mindketten érezzük, hogy egymás idegenjei vagyunk. De nem tudom, miért van ez így. Egymás mellett élünk és nem együtt, pedig Európában annyi kisebbség van, akiktől lehetne tanulni. S ráadásul azt látom, hogy vallási szempontból is van egy erőteljes különbség az ortodoxia és egyéb keresztény egyházak között. Ezt a vallási szakadékot pedig jóval nehezebb betömni, mint a nyelvi különbségeket. Ott lebeg mindenhol az idegenérzetből származó félelem, s ez olyan komplexusokat gerjeszt, ami időzített bombaként tud robbanni, s a kérdés csak az, hogy ki és mikor gyújtja meg a gyutacsot.
Mindezt mennyire tematizálja a készülő előadás?
– Közvetlenül nem tematizálja. De ezeken az embereken, akik színpadra állnak, érezni, hogy olyan feszültségekből táplálkoznak, s olyan energiákat használnak, hogy szinte tapintani lehet ezt a furcsa robbanás-igényt. Persze vannak az előadásban kiszólások, melyek valamennyire konkretizálják a problémákat, de nem ez volt a cél. Feltűnnek vita-foszlányok, melyek megpendítik az egymás elfogadását boncolgató kérdéseket, ezek aztán rá is világítanak az identitásbeli problémákra, de alapvetően mi az Erdély-hangulat megteremtésére törekedtünk.
Említetted, hogy szövegeket írtatok, s a szereposztásból az is kitűnik, hogy te saját magadat játszod. Hogy viszonyulsz ehhez? Mennyire nehéz feladat ez színészileg?
– Nagyon nehéz. Lórival is beszélgettünk erről a helyzetről, hiszen nem csak a saját nevem alatt játszom, de ráadásul úgy jelenek meg a színpadon, mint Bödők Zsiga fia, tehát édesapám gyermekeként kell léteznem. Ezzel felvállalom a saját, identitásbeli problémáimat is, vagyis az apámmal való kapcsolatomat. Ő nemrég halt meg, s ez az egész még nem igazán csengett le bennem. A kettőnk kapcsolatát még csak most próbálom nyugodtabban vizsgálni, azt, hogy miként éltünk egymás mellett. Tehát mint apám árnyékában élő személy jelenek meg a színen, s ez elég nagy nehézséget okoz. Nehéz elvonatkoztatni mindattól, ami a próbák során felgyűlik bennem. Ezért nagy előnye egy színésznek, ha kap egy fiktív szereplőt, akinek be tud bújni a bőrébe, eljátssza, majd leveti a maszkot és eltávolodhat a figura tulajdonságaitól. Az én esetemben, vagy legalábbis a Száraz előadásban, végig Bödők Zsiga maradok, így nincs mit levetkőzni. Folyton önmagamat mutatom, a saját életem problémáit dolgozom fel, így én nem szerepet veszek fel, sokkal inkább levetkőzöm és meztelenül állok a nézők előtt.
Akkor ez volt a legnehezebb feladat a próbák során?
– Talán. Én idáig egyetemi körülmények között dolgoztam, ott találkoztam rendezőkkel, sok esetben diákrendezőkkel. Nem volt lehetőségem rá, hogy túl sok szakmai rutint szerezzek, bár voltak kőszínházi munkáim is. Egy független, önmagát meghatározni készülő alkotói közösség első szárnypróbálgatásainál jelen lenni pedig mindig egy extrém helyzet.
S a Radina egy ilyen szituációban van, azt érzem. Most szembesültünk azzal, hogy mennyivel nehezebb önmagunkból táplálkozni, mint egy már meglévő szöveget színpadra vinni. Ez nagyon éles helyzeteket szülhet, s a próbafolyamat alatt többször is elbizonytalanodtam önmagamban és minden másban is. Egy nagyon hosszú hullámvasúthoz tudnám hasonlítani ezt a munkát, ahol egyszer fent, egyszer lent voltam, de most az utolsó száz méteren azt érzem, hogy határozottan felfelé haladunk. Néha azért fárasztó ez a le-föl játék. De a kezdeti nehézségek közé sorolhatnám azt is, hogy Lóri igencsak másfajta színházat képvisel, mint amivel nekem idáig dolgom volt. A lélektani realizmus volt az, amit igazán magaménak tudtam, amiben biztonságban tudtam dolgozni, s most egy teljesen más színházi nyelvet is el kellett sajátítani, ahol nem feltétlenül a lélektani alapok a meghatározóak, hanem a különböző energiák, melyeket a színészi játék, a tér, vagy épp a zene hoz létre. Egy másfajta sakktáblán kellett más játékszabályok szerint mozognom.
Nem sokkal a bemutató előtt gondolsz arra, hogy miként fogadják majd az előadást Budapesten, vagy akár otthon, Erdélyben?
– Fogalmam sincs. Az első visszajelzések nagyon megnyugtatóak voltak. Ha sikerül elkapnunk egy nagyon koncentrált egymásra figyelést, és az energiaszintünk is a helyén lesz, akkor megtörténhet valami, s azt bizonyára a néző is érezni fogja. Nehéz dolgokról beszélünk az előadásban egy elemelt nyelven. Úgy mondunk véleményt Erdélyről és az erdélyiségről, hogy látszólag teljesen másról beszélünk, ám annak a világnak az atmoszférája, melyet Lórival közösen mi, színészek és zenészek, létrehoztunk, azt gondolom folyamatosan arra készteti majd a nézőt, hogy gyanakodjon, rákérdezzen, s ami a legfontosabb: érezzen. Az erdélyi nézők bizonyára közelebb fogják érezni magukhoz ezt a világot, Budapesten pedig az lehet izgalmas, hogy teljesen más színházi nyelven beszél ez a csapat, mint amit az itteni közönség megszokhatott a független társulatoktól. Idegenek vagyunk itt is, s ha ezt az idegenséget jól tudjuk kezelni, a nézők pedig meg tudják emészteni, akkor csak jó dolgok születhetnek.