Kultúrotthonok szerepe

Ferencz Angéla 2014. március 25. 13:27, utolsó frissítés: 13:27

A rendszerváltást követően a vidéki kultúrotthonok kérdése főleg a médiában és a közbeszédben tematizálódott: kinek a feladata a művelődési otthonok rendeltetésszerű működtetése, és mi lenne a dolga, kérdezték.

A kérdés jogos és aktuális: hogyan, milyen módszerekkel lehet a vidéki közművelődés, közösségi szerveződési formákat megismerni, megérteni? Hogyan lehet helyzetképet nyújtani a falusi kultúrotthonok helyi közösségben betöltött szerepéről, a helyi közművelődési élet szereplőiről, sajátos problémáiról? Milyen a vidéki kulturális szereplők társadalma? Milyen eszközeik, tudáskészletük, felkészültségeik vannak ahhoz, hogy tevékenységüket a nyilvánosság különböző színterein megjelenítsék? Milyen célokat és ki fogalmazzon meg ezekkel kapcsolatosan?

Mindenképpen interdiszciplináris kihívásnak ígérkezik a téma: az elsősorban falusi közösségeket vizsgáló néprajztudomány, a kulturális antropológia, a vidékfejlesztés perspektíváját érdemes használnunk.

A mai falu társadalma

Nem tehetünk fel releváns kérdéseket a kulturális tevékenységekre, intézményekre vonatkozóan, és jövőképet sem tervezhetünk anélkül, hogy a társadalomtudományok eredményeit ne vegyük figyelembe. Számolnunk kell azzal a helyzettel, hogy a mai falu települési, társadalmi, gazdasági hátrányokkal, intézmények hiányával küszködik, a falusi társadalom rivalizációs feszültségek, státusharcok színtere is, hiány van a konszenzuskereső, konszenzusokat kikényszerítő intézményekben, szervezetekben, és az ilyen beállítódású véleményformálókban, vezetőkben is. A rurális környezet intézményekben alapvetően szegény társadalom: nagyobb településen három-négy intézmény működik, a polgármesteri hivatal, iskola, egyház, közbirtokosság, a községközpontokhoz tartozó kistelepüléseken nincsenek formális helyi intézmények, civil szerveződések is általában hiányoznak. Az uniós felzárkózáshoz kapcsolódó folyamatok, a fejlesztési lehetőségek azonban egyre nagyobb mértékben kikényszerítik az együttműködéseket. Az önellátó családi háztartások több évszázados modellje és az önellátó települések modellje olyan kulturális mintákat, magatartásokat hordoz, amelyek nem támogatják a kooperációt és az egyeztetéseket. A közművelődés szférája társadalmi részvételt igényel. Ha választ keresünk arra, hogy egyes falvakon miért élénk a közösségi élet és máshol miért nem, valószínű, hogy inkább az együttműködés, mintsem az anyagiak magyarázzák ezt (Oláh 2008).

A falusi kultúrotthonok jellemzői 1989 előtt

A kulturális intézményrendszerek 1989 előtti működésére vonatkozóan az elmúlt időben számos adat látott napvilágot, szétszórtan jelentek meg helytörténeti írásokban, monografikus igényű kiadványokban a rendszerváltást követő esztendőkben. Ezekben helyet kapnak a második világháború előtt működött szervezetek, egyletek ismertetései, a települések közművelődési alkalmai és alakjai is, de összefoglaló munkák nem születtek. Számos településen működött akkor már olyan közösségi tér, amely közművelődési szerepet töltött be: népházak, községháza, közbirtokosság arra alkalmas termei stb.

A kommunista rendszer kulturális intézményeiről, kultúrpolitikájáról kevés feltáró és összefoglaló munka született. Az ötvenes években a pártállami központosítás eredményeként zajlott intenzív közművelődési kampányt, annak hatását nem ismerjük részleteiben. Nagyon fontos volna a közművelődés kontextusában is vizsgálni az értelmiség, a falusi elit szerepét, hatását, hiszen az oktatási intézményekben képzett értelmiségi által felelősséggel kezdeményezett “horizonttágítás” tulajdonképpen megbontotta és kikezdte a közösségeknek a környezettel összhangban levő kultúráját és ezt jelentős akkulturációs tényezőnek, folyamatnak tekinthetjük (Keszeg 2004). Míg az ötvenes évek a „kultúragitáció” korszakaként jellemezhetők, a 1960-as években előtérbe került a szórakoztatás és az összetett kulturális szolgáltatás, például a nagyobb színházak turnéja, a filmvetítések. A pedagógusoknak kötelező volt az iskolán kívül is pluszmunkát végezni, úgynevezett „kulturális munkát”, és a „községi dolgozók” nevelésében részt venni. “A nagy, országos fesztiválokon kívül, még számos olyan, megyei vagy helyi rendezvény volt a nyolcvanas évek végén, hol a művelődési otthon keretén belül működő műkedvelő csoportok (elsősorban a tánccsoport és a fúvószenekar), szinte kötelező módon jelen voltak, mint pl. a bányásznap Lövétebányán, a vasas nap a Székely Szeltersz völgyében, a Szejke Fesztivál a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn, Nárcisz Fesztivál Vlahicán stb.” (Mihály 2006:47)

A fenti példák éppen csak felvillantják azt a társadalmi-kulturális kontextust, amelyben az 1989 előtti kulturális intézmények léteztek és működtek: állami keretben, központi finanszírozással, szoros ideológiai ellenőrzés alatt. A pedagógusok mellett a falvakban a „kultúrigazgató” által vezetett községi kultúrotthon jelentette a művelődési tevékenység számára a hivatalos és elfogadott keretet. A korábbi egyleti és egyesületi formák megszűntek, a helyi kezdeményezéseket, az önszerveződés minden formáját gátolta a rendszer.

Ezért is hiányzik a helyi kezdeményezések és igények artikulálásának képessége a térségi kultúra szereplőinek eszköztárából, ez az előzmény magyarázza tehetetlenséget, kivárást is, amelyet a lokális léptékű kulturális menedzsment terén, vagy az úgynevezett állami intézményekben lépten-nyomon tapasztalhatunk”. (Biró 2008)

Kulturális intézmények működésére vonatkozó kutatások

Fontos megemlíteni az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete (ENKI) által koordinált Határon túli magyar kulturális és közművelődési szervezetek katasztervizsgálata (2003–2004) c. kutatást, amely kiterjedt a hét Magyarországgal szomszédos ország kisebbségi magyar kulturális és közművelődési intézményhálózatára.

(Bővebben az Adatbank.ro-n)

A nagyívű felmérés eredményeként megfogalmazott ajánlások elsősorban stratégiai, kultúrpolitikai, támogatáspolitikai természetűek, további tudományos kutatásokat ösztönző javaslatokat tartalmaznak:

1. Létezik a helyi viszonyoknak megfelelő és az igényeket kielégítő intézményrendszer, melyhez infrastrukturális beruházások, rendszeres képzési programok szükségesek. A falusi alapintézmények közül a művelődési házakat, könyvtárakat meg kell menteni a bezárástól, ugyanakkor arra kell törekedni, hogy a helyi civil szervezetek egyre önállóbbak legyenek.

2. A központi, módszertani, képzési funkciókat ellátó intézmények mellett a regionális alközpontokat is tudatosan ki kell építeni, mert a kisebbségi magyar világok nem alkalmasak a centralizált modellek működtetésére.

3. A határon túli magyar kultúra és közművelődés a magyarországihoz hasonlóan egyre inkább fesztivál- és rendezvényközpontúvá kezd válni. Ebből a szempontból volna fontos a határon túli magyar kultúra országos, regionális, kistérségi rendezvényeit számba venni, egyrészt a támogatási igények felmérése, másrészt a rendezvények népszerűsítése, a magyar közösségek, régiók, magyarországi érdeklődők közötti kapcsolatok fejlesztése érdekében. (Szarka 2005:20-21)

Mindhárom következtetés utal a kisebbségi helyzetben levő közösségek esetében a lokalitás és belső erőforrások kiaknázásának fontosságára.

A kutatásban a kultúrotthonok a komplex kulturális intézmény gyűjtőkategóriába kerültek, így csupán néhány elnagyolt következtetés vonható le rájuk nézve: szinte minden településen található kultúrotthon, a tömbmagyarság magyar vezetésű településein stabilabb működésűek, alacsony specializálódás, professzionalizálódás jellemzi. Hangsúlyosan jelen van a közösségi jellegű önkéntes munka, a lokális léptékű informális együttműködések sok esetben magasabb fokon formalizáltak, mint a professzionális intézmények. Intézményszociológiai megközelítése okán a kutatásból kimaradtak a fontos ünnepek, hagyományos rendezvények, fesztiválok, alkalmi rendezvények, holott ezek is intézmény szerepet töltenek be, és ezek a formációk mikrotársadalmi léptékben vizsgálva, kvalitatív módszerekkel sokkal jobban leírhatók lettek volna.

Térségi kulturális intézmény-kutatások

A kelet-erdélyi tömbmagyar térség kulturális intézményei, szervezetei körében 2004-ben zajlott kutatás Kulturális intézmények képzési és informálódási igénye címmel, amelynek egyik legfontosabb következtetése, hogy a térségi kulturális szereplők közötti szakmai tájékoztatás hiánya. (KAM –HMKK, Csíkszereda, 2004) Sajátságos helyzet alakult ki a kilencvenes években: az eseményeket szervezők számára nem fogalmazódott meg a szakmai tanulás, az információszerzés, a professzionalizálódás igénye. A képzési igényekre összpontosító kutatás az nyomtatott sajtó és a „szakmai” informális kapcsolatok szerepét hangsúlyozza a kulturális szereplők szakmai tájékozódása során, és megállapítja, a szervezett, formális tájékoztatási gyakorlat hiányát.

Egy másik térségi kutatás a székelyföldi kulturális intézmények és szervezetek kapcsolati kultúráját vizsgálja, és számos olyan tényezőre rámutat, amely a kulturális intézményrendszer lokális beágyazottságára utal. (KAM –HMKK, Csíkszereda, 2006) A kutatás rámutat egy ebből adódó sajátos ambivalenciára: egyfelől a lokális beágyazottság a helyi társadalomban előny, hiszen a helyi közösség nem igényli a formalizáltságot, másfelől a külső igények intézményesített adminisztrációt, formalizáltságot várnak el. A feltárt működési jellemzők arra mutatnak rá, hogy a lokális beágyazottság szerepe továbbra is kiemelten fontos marad (helyi részvétel, helyi támogatások, helyi közösségi legitimáció stb. okán), a formalizálást előtérbe helyező külső igények ugyanakkor erősödnek, egyre nagyobb szerepet kapnak a médiakapcsolatok, a reklám, az imázs, a helymarketing. A kutatás nagyon fontos megállapítása, hogy amennyiben a térségi kulturális intézmények hatékonyabbá és versenyképesebbé akarnak válni, akkor a jelenlegi kapcsolati kultúrán változtatniuk kell, éspedig abba az irányba, hogy a belső és a külső igényeknek minél jobban tudjanak megfelelni, s ezt a kétféle – gyakran egymás ellenében is ható – gyakorlatot komplementer módon kell működtetniük.

A Hargita Megyei Kulturális Központ rendszeresen gyűjt adatokat, végez felméréseket a megye vidéki közművelődés formáit vizsgálva.

2003-2004-között egy közművelődési adatbázis elkészítése céljából zajlott egy Hargita megyére kiterjedő felmérés, mely a településeken fellelhető összes kulturális formációt, intézményt, gyűjteményt, formális és informális szervezetet terepmunka során igyekezett összegyűjteni.

2006-ban került sor Hargita megyei falusi kultúrotthonok és vezetőik kutatására, adatlapos statisztikai és interjús módszerekkel. 2008-ban került sor a Pogányhavas kistérség kérdőíves kultúrafogyasztási vizsgálatára, 2009-ben pedig a Csíki-medence kultúrotthonainak és civil szervezeteinek adatlapos és interjús felmérésére. 2010-ben zajlott egy online kérdőíves kutatás, amely a kulturális szereplők médiatudatosságát és kapcsolati kultúráját vizsgálta.
Az alábbiakban ezekből emelek ki néhány fontos eredményt.

1.A kultúrotthonok felszereltsége és funkciói

Általában a községközpontok és a népesebb lakossággal rendelkező települések szerelik fel jobban a kultúrházakat. Ezekkel a községekkel köt bérletes előadási szerződést a Csíki Játékszín, tart előadást valamelyik hivatásos táncegyüttes.

A fűtés az épületek zömmel fás kályhákkal történik, ezért az épületek télen nehezen fűthetők. Gázzal vagy központi fűtéssel csak az épületek kis hányada van felszerelve. Vidéken inkább télen tudják használni a kultúrházat, mivel az emberek nagy része télen rendelkezik szabadidővel. A konyha funkció elengedhetetlen, tekintettel arra, hogy közösségi, családi események a leggyakoribb rendezvények (lakodalom, tor, keresztelő, újabban kicsengetési ebéd.) A kultúrházak több, mint felében van vezetékes víz. Az előadótermen kívül minden kultúrház rendelkezik egy-két öltözővel, amit konyhának is használnak.

A vidéki kultúrházakban kevés a kiállítófelület és a klubterem, az épületek mintegy egynegyedében van könyvtár.

A kultúrotthonok funkcióját illetően látható, hogy leggyakrabban családi rendezvények színhelyéül használják. A második leggyakoribb használatot az előadások, koncertek helyszíneként említették. Ezen kívül próbák (tánc, színjátszócsoport, kórusok, fúvósok, népdalcsoportok számára), termékbemutatók, bálok, gyűlések megszervezésének helyszínéül szolgál.

A települések felében van még olyan épület, amely hasonló funkció tölt be, mint a kultúrházak, ezeknek a szerepe jelentős, hiszen a kultúrház valamelyik, vagy ritkább esetekben mindenik funkcióját helyettesíthetik. Ilyen épületek a panziók, vendégházak, vendéglők, magántulajdonban lévő lakodalmas termek, közbirtokossági épületek, sportcsarnokok, egyháztermek.

A jövőre vonatkozó elképzelések is az infrastruktúra jobbítására vonatkoznak, legnagyobb arányban (80%) a vizsgált kultúrházakkal kapcsolatosan az épület konkrét felújítására, javítására, bővítésére és az eköré kapcsolódó tervekre vonatkozóan fogalmaztak meg elképzeléseket. Jóval kevesebb ötlet született tartalmi vonatkozásban, (15%)-ban a kultúrházhoz kapcsolódó események, rendezvények bővítésére, új események szervezésére gondoltak.

A kultúrházak majdnem felében külső-belső felújítás egyaránt történt. A kultúrházak egynegyedében belső átalakítás történt. Ezek a munkálatok többnyire a belső meszelést, festést, új padló létrehozását, konyha felújítását, belső illemhelyek kialakítását, termek kialakítását, színpad átalakítását, villanyhálózat kicserélését, központi fűtés bevezetését, bútorok, kellékek kicserélését tartalmazza.

Az elmúlt években az országos, megyei és helyi kultúrház támogatási programoknak köszönhetően a falvakban egy kultúrház felújítási hullámról beszélhetünk. Kétféle átépítési koncepciót lehet tetten érni: az egyik a régi szerkezetet megőrzi (nagyterem, előtér, illemhelyiségek, konyha, raktár, öltözők) a felújítást követően is, a másik pedig új formát és funkciót rendelni (színházterem, elszállásolás, oktatás stb.) A kultúrházak körüli jelenlegi problémák és a jövőbeli elképzeléseik is legtöbb esetben az épület felújítása, bővítése, újjáépítése körül illetve az erre vonatkozó anyagi költségek körül fogalmazódtak meg. A változások azt jelzik, hogy a kultúrotthont, mint a település közösségi életében központi szerepet betöltő színteret az utóbbi időben, a helyi vezetők igyekeztek pontra tenni, de a tartalomra kevesebb figyelmet fordítottak.

“S akkor tudják, hogy a szép nagy kultúrház megvan, s azt meg kell tölteni. A túlnyomó többség azt lássa, hogy aragázkályha van, edények kellnek, padok kellnek, asztal kell azért, hogy lehessen teríteni jó nyugodtan. S pedig a kultúrház nem erről kéne szóljon.”

A lakosságnak a kultúrotthonhoz való viszonyulása kirajzolódik a HMKK Pogányhavas kistérségben zajlott kultúrafogyasztási kutatásában. A válaszadók több célból is látogatják a kultúrotthont: leggyakrabban (92,7% említi) lakodalom, keresztelő, temetési tor, ballagási ebéd, illetve közel fele (42,4%) valamilyen műsoros, színdarabos est, filmvetítés céljából, közel ugyanannyian (39,3%) bálba járnak ide.

Az egyes kultúrotthonok felújítását követően, számos lehetőség mutatkozik újabb funkciók, például különböző képzések, tanfolyamok, klubok, szakkörök ellátására is.

A kultúrházak, mint közösségi házak lehetséges funkciói: problémamegoldó közművelődési-társadalmi intézmény, ahol a lakosság szükségleteire alapozott közösségi, szociális, kulturális tevékenység folyik, közhasznú információk, tanácsadó szolgálat, a továbbtanulás helyi központja, öntevékeny, művészi tevékenységek tere, helyi média, közösségi rádiózás, helyi lap, a társas élet, szórakozás és a közösségépítés helyszíne.

A válaszadók körében viszont feltűnően alacsony ezeknek a céloknak az említése.
„A kultúrháznak ebben olyan szerepe lehet, hogy innen indulnának el a szálak, tehát ha egyszer rendezvény van, az indulásból a kultúrház. Hova híjuk, hova megyünk, hol az előadás, mindenféle? A kultúrház. Volt egy elképzelés. Ott van a hatalmas nagy tetőtér, akkora tetőtér van, hogy le a kalappal. Oda öt-hat szobát lehetne, s egy busz népe, külföldi, s ott fejjel valahol elszállásolni.”

A kultúrotthonok, mint helyi kulturális intézmények lassan új formát kapnak, amelyhez nincs egyelőre tartalom rendelve.

2.A kultúrotthonok gazdái

A 2003/292-es számú törvény a helyi adminisztráció keretében működő szakintézményként nevezi meg a kultúrotthonokat. Lényegében a helyi önkormányzat a kultúrotthonok fenntartója, az önkormányzat döntésén múlik, hogy van-e alkalmazott, vagy alternatív megoldásokkal működteti az épületet. Így a gazdák lehetnek: kultúrigazgatók, kultúrfelelősök, kultúrások, kulcsosok, könyvtárosok, alpolgármesterek, tanácsosok stb.

2006-os állapotokat tükröznek az alábbi számadatok: Hargita megyében 171 kultúrház azonosítható, ebből csupán 147-ről érkezett adat, ezekben 29 kultúrigazgató 41 kultúrházért felel. A 29 kultúrigazgató közül 11 fél állásban könyvtáros is. A többi kultúrfelelős, többnyire önkéntesek, tanárok, kulcsos ember, általában gondnokok, akik esküvők, torok stb. esetén bérbe adják a kultúrházat. Sok helyen nincs kultúrigazgató vagy kultúrfelelős, ez azt jelenti, hogy ezeken a településeken nincs egy olyan személy, aki a gondnoksági teendőkön kívül más feladatot is ellátna.

A Hargita Megyei Kulturális Központ felmérése alapján 2009-ben a Csíki térség 24 községében 47 kultúrotthonért 38 személy felelt. Legtöbben „kultúrfelelősök”, ez azt jelenti, hogy a tevékenységekhez szükséges nyitvatartásról gondoskodnak, vagy annak okán, hogy közel laknak, vagy azért, mert a polgármesteri hivatalnál dolgoznak. A vizsgált személyek egyharmada csupán egész állást betöltő önkormányzati alkalmazott, helyi szóhasználattal élve „kultúrigazgató”. Az önkormányzatnál megosztott könyvtáros-kultúrigazgató állásban a vizsgált személyek 14%-a van.

A kultúrotthonnal foglalkozók száma a 2006-os felméréseihez hasonlítva lényegében stagnál, elmozdulás az alkalmazottak rovására történt, több a kulcsos ill. felelős, ami arra utal, hogy a kultúrotthon egyre kevésbé nyújt fizetett állást és egyre inkább működik fizikai helyszínként.
Civil szervezetek száma növekvő tendenciát mutat, ezeknek több, mint fele nem bejegyzett szervezet. A civilek legnagyobb része népi tánccsoport (29%), ez megegyezik a korábban mért megyei átlaggal. Azt lehet látni, hogy a civil szervezetek dinamikusabban működnek, míg az önkormányzatoktól függő kultúrházi tevékenység stagnál, mellette pedig intenzív infrastrukturális építkezés zajlik.

3.Szakmai szerep

A térség kulturális szereplőivel végzett interjúk alapján kirajzolódik a falusi kulturális élet szereplőinek szerepfelfogása. A státus megnevezése egyértelműen jelzi a kulturális tevékenységek formalizáltságának és intézményességének alacsony fokát: „Egyszemélyes kultúrafelelős vagyok – mindent én csinálok.” ,„Én nem vagyok kultúrházfelelős, én a kultúráért felelek.” „Félnormás vagyok.” ,„Kultúrigazgató vagyok, jövedelem nélkül.”

A „kultúrmunka” a mindennapi életvilág valamelyik szegletében kap helyet. A rurális társadalomban a szerepek összetettek és meghatározottak. Azok a szerepek, amelyeket az ember kivív, vagy elnyer, azok is a meghatározott szerepektől függenek. A munkavégzésre, szervezésre jellemző az improvizáció, a családi, szomszédsági, kapcsolatokra alapozó munka. Az interjúkból kiderül, hogy a helyi közösségek különböző konfliktusai, az önkormányzattal való viszony is megnehezítik a szervezőmunkát.

A mai térségi kulturális szereplők szakmai szerepének újragondolása nagyon fontos volna. Olyan lokális vagy regionális szerep fokozatos kiépítésére van szükség, amely a korábbi kivitelező, utasításokat végrehajtó szerepből a kulturális szereplőt döntéshozóvá teszi, a lokális vagy regionális elit meghatározó tagjává emelheti, és ez a kulturális menedzser szerep. (Biró 2006).

4.Tudást a rendszerbe

Csíki térségben megvizsgálva a rendszerváltás óta bekövetkezett személyi változásokat, mondhatni, hogy az teljes egészében kicserélődött. Legmagasabb befejezett iskolai végzettségüket tekintve legtöbben középfokú iskolai végzettséggel, 4 személy főiskolai, 1 személy egyetemi végzettséggel rendelkezik. Ismereteit, előképzettségét tekintve valamennyi kultúrigazgató kötődik a kulturális tevékenységek, rendezvények világához, legtöbb esetben korábbi közművelődési tevékenység, amatőr színjátszásban való részvétel okán, vagy többen is táncosai voltak korábban a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek, így jelenlegi szerepükben is a táncoktatás a fő tevékenységük. Szakirányú képzéssel hat fő rendelkezik, a Hargita Megyei Kulturális Központ kulturális intézményvezetői képzését végezték el.

A vidékről és annak fejlesztéséről szóló diskurzusban egy sor külső elvárás jelenik meg, amelynek meg kell felelni, eleget kell tenni: versenyképesség, fejlesztés, készségek elsajátítása, a saját társadalom önmegjelenítésének képessége, a saját társadalomról való tudás átértelmezése, és artikulálási képessége.

Megnő az új helyi identitások kialakításának, a lokális kulturális tradíciónak, a helyi fejlesztési forrásoknak, a lokális tudásnak a szerepe, újraértékelődik a helyi kulturális örökség szerepe, a tradicionális konyha és élelmiszer, a helyi látványosságok, épületek, népszokások és hagyományok a fejlesztés szempontjai szerint konstruálódnak újjá. Olyan szakmai tudásra van szükség, amely egyfelől alapvetően fontosnak tartja a térségi kulturális értékekre és programokra való figyelést és azt össze tudja kapcsolni a helyi fejlesztés kérdéskörével.

A rövid helyzetfeltárás már utal azokra a pontokra, amelyeket stratégiai kérdésként kell kezelni.

Összegezve a fentieket, az alábbi célok fogalmazhatók meg:

1. Újra kell gondolni a kultúrotthonok társadalmi szerepét, olymódon, hogy a település problémamegoldó, multifunkcionális közösségi terévé váljon.
2. Az infrastruktúra meglétét értékként kezelni. Szükséges az infrastruktúra bővítését folytatni.
3. Regionális képzési, módszertani központok és szakmai fórumok létrehozása.
4. Kulturális menedzsment képzések szervezése.
5. A szakmai szerep megerősítése és szakmai hálózatok kialakítása.
6. A kultúrotthonok szakintézményi működéséhez szükséges feltételek megteremtése: képzett, főállású személyzet alkalmazása, kiszámítható és hozzáférhető tevékenységek.
7. A civil szervezetek beemelése az infrastrukúrába, tevékenységekbe.
8. Az adatgyűjtés rendszerbe szervezése, a kulturális folyamatok követése, kutatások támogatása.
9. Célzott pályázatok kiírása, amelyek a fenti célokat segítik.
10. A kultúrházakra vonatkozó törvény módosítása.

Felhasznált irodalom:

Biró A. Zoltán (2006) Szempontok a kulturális menedzserképzés tervezéséhez és szervezéséhez, In: Biró A. Zoltán: Vidéki térségek: illúzió vagy esély?, Pro-Print kiadó, Csíkszereda, 181-202.
Biró A. Zoltán (2008) Regionális hálózati modellek kialakítása az erdélyi magyar közművelődési – kulturális intézmények számára, In: Biró A. Zoltán – Csomortáni Erika (szerk.) Kultúra – Térség – Jövőkép – Székelyföldi kultúrakutatások, Alutus Kiadó, Csíkszereda
Mihály János (2006) A lövétei népház története. In: Ferencz Angéla (szerk.): Kultúrázók. Falusi kultúrotthonok Hargita Megyében, Pro-Print kiadó, Csíkszereda
Oláh Sándor (2008) A falusi önállósodás előzményei és társadalmi környezete, In: Térség 2008/1, Státus Kiadó, Csíkszereda
Keszeg Vilmos (2004) Aranyosszék népköltészete. Népi szövegek, kontextusok. Monográfia I-II. Mentor Kiadó, Marosvásárhely

A szerző a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója.