2021. október 24. vasárnapSalamon
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Keresztrefeszítés fordított perspektívából, kutyaaltató és más (felnőtt)mesék

B. D. T. B. D. T. 2014. április 09. 20:46, utolsó frissítés: 2014. április 11. 11:05

Mit tudunk állatainkról, láttuk-e más perspektívából őket, mint a tányérunkban? A kutyák meghaltak, patakokban ömlik szépen megrajzolt vérük, te pedig változtasd meg élted.


A művészetnek vége – ez a gondolat kísért időről időre már a 16. század óta, Vasaritól Hegelig és Walter Benjaminig. De a művészet maga, és a trendek, koncepciók és a műalkotás mibenlétét firtató elméletek is állandóan megújultak. A múlt század radikális aktivista művészeti irányzatairól, a művészet demokratizálódásáról, a műalkotás heideggeri koncepciójáról, a múzeum és a guillotine születéséről, dadaizmusról és a Szituacionista Internacionálé „esztétikai terrorizmusáról” is szó esett a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben Incze Éva, Ungvári Zrínyi Imre és Ivácson András Áron előadásain, amelyet az Iskola másként hét keretében szerveztek középiskolásoknak. A Magma Kortárs Közeg és az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság rendszeresíteni szándékozik a művészetfilozófiai beszélgetéssorozatot, a következő májusban esedékes.

Az aktivista művészet erős társadalomkritikája arra irányul, hogy megváltoztassa a fennálló (hatalmi) viszonyokat, vagy legalábbis leleplezze őket, és úgy is gondolkozik magáról a művészetről, hogy – visszamenőleges hatállyal akár – az „igazi” művészetet és esztétikát a politikai-társadalmi valóságtól nem független, abból táplálkozó, de ugyanakkor azzal szembeszegülő erőként tételezi. Ranciére leírja a nem politikai művészetet, mint ami mondanivaló nélküli, és egy politikamentes ál-esztétika helyett beavatkozó, segítő, alulról és a mindennapokból építkező művészi attitűdöt tart relevánsnak.


Na de mi a „politikai”?

Ebben a paradigmában gyakorlatilag minden annak tekinthető, az egyéni és személyes élet, a privát szféra egyetlen eleme sem mentesülhet a „politikaiságtól”. Akár koncepciója okán, akár utólagos interpretációja révén, de minden műalkotás egy közösségi-társadalmi térben létezve politikaivá válhat (pl. az a hatalmi gyakorlat, ahogyan a hitleri Németországban megkülönböztettek árja és dekadens, „degenerált” művészetet, vagy a kommunista diktatúrák idején tilos volt „túlságosan pesszimistának” lennie egy műalkotásnak, azt illusztrálja, hogy a „l’art pour l’art” sem vonhatja ki magát a hatalommal való interakcióba kerülésből).



Jelenleg a Working Title című, fiatal kortárs művészek munkáit felvonultató kiállítás tekinthető meg április 20-áig a sepsiszentgyörgyi kiállítótérben. A Magma által meghirdetett nemzetközi pályázatra közel ötvenen jelentkeztek, volt, aki több műalkotással is pályázott, végül 19 művész egyéni vagy csoportos munkája került kiválasztásra. Végignézve a munkákat, evidenssé válhat, hogy az Y vagy éppenséggel a Z generációhoz tartozó művészektől egyáltalán nem áll távol a társadalmi problémákra reflektáló témaválasztás, kellő érzékenységgel és bátorsággal nyúlnak olyan problémákhoz, mint a kóbor kutyák eutanáziája, a köztérhasználat, vagy éppen a kortárs képzőművészet finanszírozási hiányosságai.



Ördög-Gyárfás Ágota munkája egy képes ál-mesekönyv, amely a romániai kutyacídiumot dokumentáló, interneten keringő fotók alapján készült rajzokat tartalmaz. Hogyan lehet elmagyarázni, megindokolni nemcsak egy gyereknek, de bárkinek a véres valóságot, mi igazolhatja a mészárlást, milyen érvek szólnak az eutanázia mellett vagy ellen? Nem ezek a nyugtalanító kérdések merülnek fel a nézőben, egyáltalán, nem is a racionalitásunkra hat a kis fekete füzet.

Sokkolóan hat, ahogyan a klasszikus esztétika szellemében megkomponált és kidolgozott, „szép” rajzok kibékíthetetlenül és nyugtalanítóan ellentmondásba kerülnek azzal, amire reflektálnak: a barbársággal, kegyetlenséggel, méltatlan halállal. Ugyanezt a kínzó érzést fokozza a deklarált instrukció, miszerint „gyerekeknek” szól a könyv, a dizájn is mesekönyvszerű, ám a feliraton már ott a „hivatalos” figyelmeztetés: 18+. Kedves közömbös néző, felzaklatott, provokált mindez téged? Helyes. A kutyák meghaltak, patakokban ömlik szépen megrajzolt vérük, te pedig változtasd meg élted. (A műalkotáshoz eredetileg a megnyitón egy plüsskutyákból álló installáció is tartozott.)



Adorjáni Márta a fotográfia ikonikus alakjának, André Kertésznek az egyik albumából vágta ki a nyomtatott részeket: szöveget, körvonalakat, ily módon a sorozatpéldányból egyedi tárgyat hozva létre, a nem létező „eredeti példánynak” egyfajta lenyomatát, nyomát. Az eredmény ugyanakkor egy leegyszerűsített Kertész-album, egy „megszentségtelenített” életmű-szeletke, ami


reprodukálja a „kultúrafogyasztó” kiüresedett gesztusát,

ahogyan szórakozottan végigsiklik tekintete a kanonizált műveken. A sznob néz, de nem lát, a lényeg, hogy ki lehessen pipálni: ezt is ismerem, ezt is megvettem, ott a polcon, és tudják mások is, hogy megvolt ez a kötelező kör.



Ha alszunk, kikapcsol a ráció, a megfelelési kényszer, jelentéktelenné halványodik minden, ami a többi embertől elválaszt, anyagi helyzet, tehetség, megvalósítások, karrier, a társadalmi körülményeink összessége. Mike Ainsworth alvó embereket fotózott metrón, repülőn, vonaton, parkban, ágyban, utcán. Nem tudjuk, kik ők, az alanyok teljesen esetlegesek. A fotósorozat ráébreszthet (újra) arra, hogy bárkik vagyunk, bárhová tartunk, elemi szükségleteink miatti kiszolgáltatottságunk (is) összefűz, álmunkban ugyanúgy eltátjuk a szánkat, szétfolyunk, a civilizáció görcsét kiengedve formátlanná lazítjuk a testünk, és csak létezünk, önmagában jelentéktelen, történet-nélküli alkotóanyagaként az emberi masszának, amely körülvesz.

Ugyanezt az érzést – a tömegbe olvadásét – éberen és tudatosan próbálja felerősíteni Maria-Luiza Alecsandru (Live Every Day Like It Is the Last 1), aki napszemüveggel, nyugággyal, könyvvel és termosszal felszerelkezve egy forgalmas bukaresti utcán telepedett le, hagyva, körbefolyja a tömeg, kitéve önmagát a csodálkozó, ingerült, felháborodott pillantásoknak és a nevetségessé válásnak.



Másik videójában azt dokumentálja, milyen az, amikor a saját személyes életterét az idő egy részében múzeummá nevezi ki, kiállítási tárgyakkal, nyitva tartással és látogatókkal (My Life in A Museum), több szempontból is reflektálva a narráció során arra, hogyan válhat egy személyes használati tárgyból kiállítási tárgy, tehát műalkotás vagy dekoráció.



Mitől lesz valaki művész,

elismert művész, illetve híres és kanonizált művész – egy szocreál lakótelep egyik tömbházának egyik emeletén, egy ronda viaszosvászon abrosszal borított asztalon Bogdan Armanu levelet ír, amiben befolyásos emberek segítségét kéri ahhoz, hogy „igazi művésszé” válhasson. Annak rendje és módja szerint megírja az angol nyelvű levelet, összehajtogatja, és „elküldi”. A Hálózatok létrehozása című munka cinikusan rámutat a kortárs művészet romániai finanszírozási lehetőségeinek hiányosságaira, ugyanakkor a „networking” divatszót dekonstruálja egy laza gesztussal: a művész kilép az erkélyre és útjára engedi a papírrepülőt formázó levelet.



Karácsony Dóra és Nikola Bencová Reggeli Lisszabonban című installációja egy társadalmi kísérletet dokumentál: lehet-e piknikezni közterületen? Közben a fülhallgatóból utcazajt hallgathatunk melléje.



Eszünk, de mit, és kinek-minek a társaságában, mit tudunk haszonállatainkról, láttuk-e más perspektívából őket, mint a tányérunkban – ezeket a kérdéseket veti fel Koter Vilmos, aki a szárhegyi táborban filmezett akciója során disznóhúst disznó, kecskehúst kecske, birkahúst juh stb. társaságában, az állattal egy asztalnál ülve fogyasztott el.



Egy ebéd hangjai. Idilli táj faházzal és lábasjószággal. Kétperces cigiszünetét gyorsan letüdőző munkásnő. Szél lengeti a mezei virágot. Fekete puli az ösvényen. Sodródó levelek. Öreg, jegygyűrűs, összekulcsolt kéz. Egy nő úszik a ködbe borult tóban. Egy feltételezetten személyes mitológia képsorai kicsit mindig olyanok, mintha valakinek beleolvasnánk a naplójába, de csak egy-egy félmondatnyit minden második oldalról. Labus Máté A megunt szokásvilág elsődleges kizökkenési csatornája a csodacsinálás című videója is ilyen töredék, amelyben

nincs narratív kapaszkodónk az értelmezéshez.



Az élénk színű mintákkal, virágokkal tarkított műanyag asztalterítő a giccs maga: vizuális manele. Műalkotások alapanyagaként felhasználva, közvetítő közegként működve új esélyt kap arra, hogy értékként tételeződhessen. Cătălina Nistor sorozata kísérlet ennek a szokatlan anyagnak, a viaszos vászonnak a felhasználási lehetőségeire. Felfigyelhetünk arra is, hogy a művész TranszNistorként írta alá a képeket.



Ha belegondolunk, evidens, hogy a reneszánsz sokat hangoztatott „emberközpontúsága” mennyire szelektív volt. Próféta, isten fia, arisztokrata, szent, bibliai szereplő jöhet, a többiek nem relevánsak. Most? Az üdvtörténeti paradigma márpedig halott, figyelj az elnyomottakra. Orbán Gergely Kristóf Andrea Mantegna padovai festő egyik híres képét értelmezte át. A kép másolatát készítette el fordított perspektívában, azaz ami az eredeti képen kicsi, az az övén nagy, illetve az eredeti képen látható legnagyobb alakok nála a legkisebbek. Így a névtelen és arctalan statiszták, a Jézus keresztrefeszítésénél asszisztáló, elnyomott, katonák által gardírozott tömeg válik az igazi főszereplővé.



galeria_14288.JPG
galeria_14289.JPG
Bogdan Armanu: Hálózatok létrehozása
galeria_14290.JPG
Karácsony Dóra & Nikola Bencová: Reggeli Lisszabonban
galeria_14291.JPG
Daniela Palimariu: a fa hangja
galeria_14292.JPG
Maria-Luiza Alecsandru: Live Every Day Like It Is the Last 1; My Life in A Museum Birkás Mona: no.3.
galeria_14293.JPG
Ördög-Gyárfás Ágota: Kutyaaltató. Eutanáziáról gyermekeknek


A kiállítás április 2o-áig látogatható, hétfő kivételével, naponta 11-19 óra között.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS