Nagy Feró: arról volt szó a koncertjeinken, hogy bárkit le lehet váltani
Csatári Bence 2014. július 19. 10:27, utolsó frissítés: 2014. július 21. 12:10A mítosz úgy alakult ki, hogy nem tehettünk róla, és lett egyfajta aurája a zenekarnak, a baboskendő pedig a zenekar védjegyévé vált - meséli "a nemzet csótánya".
A Transindex az előzőekben a Beatrice Kádár-rendszer alatti titkos ügynöki megfigyeléséről közölt cikket. Ennek folytatásaként lássuk, hogy negyed évszázad elmúltával hogyan látja akkori helyzetüket Nagy Feró, a „Nemzet csótánya”! Az interjúban megjelennek a legfontosabb korabeli szereplők, Erdős Péter „popcézár”, Aczél György, a kulturális élet mindenható ura, az utasításokat szolgaian végrehajtó KISZ-titkár, a titkos szolgák, akik az állambiztonságot látták el információkkal, illetve előjönnek az emlékezet bugyraiból a talán legfontosabb tényezők, akik nélkül a Ricse nem lehetett volna az, amivé vált: a közönség.
„A koncertek során a színpad szélén szégyentáblákat állítottunk fel,
ami nagyon hasonlított a templomban lévő zsoltáros táblákra. Ezekre azok neveit írtuk fel, akikről azt mondtuk, hogy nekünk nem elvtársunk, ezért leváltottuk őket. A politikusok közül a legnagyobb név Tóth Dezsőé volt, de Aczél Györgyét már nem mertük felírni, nekünk még a Tóth Dezső is nagy falat volt. Felkerült az MHV két vezetőjének, Bors Jenőnek és Erdős Péternek is a neve, egyetlen alkalommal pedig újságíró, Ördögh Csilla is szégyentáblát kapott. Bors Jenő azért került ide, mert azt mondta rólunk, hogy nem tudunk zenélni. Ugyanígy járt az Ötödik sebesség című műsor is, amit betiltottunk. Ez azt jelentette, hogy kinyilvánítottuk: mi – a közönség és a zenekar – ilyet nem hallgatunk, mert nem nekünk szól. A Magyar Rádió emiatt rengeteg hallgatói levelet kapott, amelyekben felháborodásuknak adtak hangot, hogy a Feró ’betiltotta’ a műsort. Ha most visszagondolok, felmerül bennem, hogy hogy a fenébe mertük mi ezt megcsinálni? A leváltásokból lett az óriási gáz, mert ez felvetette a demokrácia kérdéseit, a marginális értelmiség pedig kifejezetten élvezte, amit csinálunk, és a hatalom megijedt, mert arról volt szó a koncertjeinken, hogy bárkit le lehet váltani, és arról beszéltünk, hogy egyesek nekünk nem elvtársaink.
Ez is hozzájárult a legendánkhoz, ami elkezdett élni az együttesen kívül is, és heroizált minket, holott sok dologra nem is lehet azt mondani, hogy tudatosan csináltuk. A mítosz úgy alakult ki, hogy nem tehettünk róla, és lett egyfajta aurája a zenekarnak, a baboskendő pedig a zenekar védjegyévé vált. Ezt az akkori barátnőm bíztatására kezdtük viselni, és egyszerre csak azt vettük észre, hogy a közönségünk túlnyomó többsége is hordja. Amikor a rendőr igazoltatta őket emiatt, én mindig azt tanácsoltam nekik, hogy ne konfrontálódjanak, hagyják, hogy esetleg elvegyék tőlük a kendőt, mert ’a kendőből van másik, de belőled csak az az egy van’. Ennek ellenére volt, akit megvertek csak azért, mert Ricse-kendőt hordott a nyakában, és volt, akitől egyszerűen csak elvették. Akik ezt a kendőt hordták, tudták, hogy együvé tartoznak, és az utcán is sokszor azzal köszöntötték egymást, hogy mikor és hol lesz legközelebb koncertünk. A művelődési házak egyébként sokszor nagy paksamétában küldték át a rendőrségnek engedélyeztetésre, hogy kiket szeretnének felléptetni. Ebbe belecsúsztatták a Beatricét is, így maradhattunk a fellépők között, mert át sem nézték, csak gyorsan aláírták a papírokat a rendőrségen. Voltak persze kényes ügyek is, például Budaörsön a buszsofőrök meg sem álltak ott, ahol mi koncerteztünk, nem engedték leszállni a rajongóinkat, és persze fel sem vették őket, akik Budapestről oda igyekeztek. Ezt megbosszulták a ricsések, mert amelyik buszra végül felszállhattak, azt szanaszét tépték, és amit lehetett, összetörtek benne. Ebből rendőrségi ügy lett, behívattak a budaörsi rendőr-kapitányságra, ahol azzal védekeztem, hogy a buszsofőrök otthagytak több ezer embert, miközben egy focimeccsen már akkor is rendben tudták szállítani a szurkolókat. Ezeket az érveimet végül elfogadták, ettől függetlenül rajtam maradt a sár, hogy a közönségem egy állat.
A táborunkhoz alapvetően háromféle ember tartozott,
és azok a középiskolások, akik rendesen jártak iskolába, de délután átöltöztek és divatból felvették a csöves gatyájukat, kitették ennek a kétharmadát. A közönségünknek úgy a 10 százaléka volt a veszélyeztetett gyerek, aki vagy intézetben nevelkedett fel, vagy igazán csöves hajléktalan volt, aki azért nem ment el dolgozni, mert tényleg nem látta értelmét, mivel soha az életben nem tudott volna összegyűjteni egy lakásra valót. A harmadik részt az egyetemisták és a marginális értelmiség tették ki, ők 20 százaléknyian lehettek, járt a koncertjeinkre mások mellett ifjabb Rajk László is. A közönség tagjainak megjelenéséből nagyjából látszott, hogy melyikük hová tartozik, bár teljesen tisztán persze nem lehetett elkülöníteni őket egymástól. Az azonban igaz, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű tinédzserek fizikailag elütöttek az értelmiségiektől, érdekes módon sokszor még a testmagasságukban is eltértek. A rajongók között volt egy 100-150 fős kemény mag, amely mindenhová elkísért bennünket az országban, és sokakat névről is ismertünk közülük. A zenekar is sokféle emberből állt, Donászy Tibornak érettségije volt és világéletében dobosnak készült, Lugossy Laci gitárosunk apja Alsónémediben volt iskolaigazgató, hozzá hasonlóan Miklóska Lajos basszusgitáros is intellektuális családból származik, és szerintem 1978 és 1981 között Magyarországon nem volt jobb zeneszerző nála. Gidófalvy Attila billentyűs zenész családból származott, tangóharmónikán egy európai versenyt is megnyert, és ő keresett meg engem azzal, hogy csináljunk zenekart. Engem a villamosmérnöki végzettségem ellenére a rendőrök sokszor nem úgy kezeltek, mint aki értelmiségi.
A mítoszépítéshez óhatatlanul hozzájárult az úgynevezett demokrácia játékunk, ami a zászlófelvonási ceremóniánkból nőtt ki. Ennek során a baboskendőt felhúztuk egy árbocra, és Magyarországot Beatrice sújtotta területté nyilvánítottuk, ami pedig a parlamenti zászlófelvonások paródiája volt. Miklóska Lajossal megbeszéltük, hogy a koncerten egy adott pillanatban azt mondja nekem: ’Főnök, én nem értek egyet!’. Erre én műfelháborodással azt mondtam neki, hogy ez engem egy kicsit sért, de azt is hozzátettem, hogy az építő jellegű kritikákra szükségünk van, ami persze a hasonló kommunista duma paródiája volt. Nyomtam neki a szöveget, hogy ’mi itt vagyunk egy szép nagy családban, te meg nem értesz velem egyet’, amin megsértődhetnék, holott én osztom a gázsit neked is. Erre persze Miklóska mindig eljátszotta, hogy megszeppent, én meg azt mondtam neki: gondolja át, ő mégis egy igazán kitűnő zenész, meg kellene gondolnia, hogy mit gondol. Erre Miklóska rendszerint önkritikát gyakorolt – ahogy a kommunista elvtársak is tették egy-egy ügy kapcsán a pártösszejöveteleken –, és üvöltve bejelentette, hogy mégiscsak önkritikát gyakorol és egyet ért velem. Ebből a performance-ból megint probléma lett, számon kérték tőlünk, hogy mi kifigurázzuk a ’szocialista demokráciát’, és valóban, mindig ugyanazokat a frázisokat puffogtattuk kifacsarva, amit a kommunisták.
Segített nekünk a megjelenésünk kialakításában – ma úgy mondanánk: a stylistunk volt – Benáth(y) Sándor, aki az együttesről leporellót készített, amelyen úgy szerepeltem, mint egy fél lábú hős katona, aki Lenin-kabátban feszít. Az akkori rendszer épp azért nézett ránk ferde szemmel, mert a fellépéseinkben, kijelentéseinkben egyfajta következetességet és tudatosságot vélt felfedezni, de valószínűleg a Nyugat miatt azt azért mégsem tehette meg, hogy teljesen betilt bennünket, hiszen éltetni kellett a ’legvidámabb barakk’ képzetét. A rendszer hozzánk való viszonya miatt lettünk mi legenda, de ha akkor nekünk kiadják a lemezünket, akkor ez nem alakult volna ki. Persze erről szó sem volt, Erdős Péter még 1989-ben is azt nyilatkozta a televízióban, hogy még akkor sem adta volna ki a Beatrice lemezét, mert a zenénket tűrhetetlennek tartotta. A legendához hozzátartozik persze az is, hogy mi véletlenül kerültünk abba a helyzetbe, hogy a csövesek zenekara lettünk. Először meglepődtünk, hogy a csövesek elkezdtek járni a koncertjeinkre, 1978-ban egy hónap alatt a Budai Ifiparkban az ötven emberből 1500-2000 rajongó lett, mert hírünk ment. A problémák, amikről énekeltünk, nem jellegzetesen magyar problémák voltak, csak abban volt az óriási különbség a Sex Pistols vagy a Ramones és közöttünk, hogy a saját rendszerük feletti kritikát ők kimondhatták, mi pedig nem, mi csak azt mondhattuk, hogy ’Ideiglenesen ihaj-csuhaj!’.
Mindig igyekeztünk megújulni és a közönségünket is aktivizálni.
Egy alakalommal a KISZ budapesti bizottságával elterveztük, hogy kiadunk egy Babos könyvet, amelyben megjelenhettek volna írások, zeneszámok szövegei, fényképek, festmények, fotók, képregények a zenekar közönségének tollából. Több ezren írtak nekünk, voltak közöttük nagyon jó versek, novellák, az egyik képregény pedig arról szólt, hogy a rendőrök fel akarták akasztani az egyik rajongójukat, de társai megmentették őt. Utóbbi pozitív végkicsengése ellenére azt sugallta, hogy a rendőrség ellensége volt a társadalom egy részének, ami sokszor igaz is volt. Ez az akciónk nagy tömeget mozgatott meg, a KISZ azonban hiába szimpatizált velünk, a pártállam részéről valaki vagy valakik – nem tudjuk pontosan, hogy kik, de lehet, hogy ebben is volt szerepe Erdős Péternek – keresztülhúzták a szándékainkat. A KISZ vezetőinek, így Harsányi Lászlónak, a KISZ KB kulturális osztályvezetőjének is leszólhattak a pártból, hogy ne barátkozzon velünk, ez jól kivehető volt abból, amikor megnyertük a Nem nekem tanulsz című számunkkal a KISZ közéleti dalpályázatát, de azt nem engedték meg neki, hogy ünnepélyes keretetek között adja át nekünk a díjat, mi is az Ifjúsági Magazinból tudtuk meg, hogy megnyertük. A budapesti KISZ bizottság épületében szinte titokban, megalázó módon adták át a pénztárban a jutalmul kitűzött 30 ezer forintot, amit aztán szétosztottam a tagok között. Harsányi legalább azt megtehette volna, hogy kezet fog velem a szobájában, és elnézést kér, hogy nem tudja ennél nyilvánosabban átadni a díjat, de erre sem volt képes. Más alkalommal a KISZ budapesti bizottságán azt mondták nekünk, hogy veszélyes a marginális értelmiséggel való összefogásunk, mert a hatalom a lengyelországi Szolidaritáshoz hasonlót látott a kezdeményezéseink mögött, melynek során az értelmiség összefogott a munkásokkal és az egyetemistákkal. Ennek hatására szakítottuk meg a kapcsolatot a Fölöspéldánnyal, amelynek tagjai ezt soha nem bocsátották meg nekünk.
Az ügynökjelentésben előforduló ’Akartok dolgozni?’ kérdést én soha nem tettem fel a közönségnek a Rice-koncerteken, az ügynök valószínűleg egy újságcikkből tájékozódott, amely viszont ezt mondta rólunk. Ezt nem mi mondtuk, nem tudom, hogy ki volt, de hogy én nem voltam, az biztos. Másrészről ez egy olyan populista szöveg lett volna a részemről, amit biztos, hogy nem tettem volna fel, mert erre csak egyféleképpen lehet válaszolni. Az viszont igaz volt, ami egy másik ügynökjelentésben szerepel, hogy kéthetente bementünk Erdős Péterhez, mert tárgyaltunk a lemezről, amiből akkor semmi nem lett. Hiába hivatkoztunk a KISZ belső tanulmányára, amely azt írta, hogy 300 ezer fiatal volt veszélyeztetett helyzetben, és mi őket karoltuk fel zenénkkel is, ez őt nem érdekelte, holott ő is látta és mi is láttuk,
hogy a rendszerrel baj van, csak mi ki is mertük mondani.
Az ugyancsak az ügynökjelentésekben is előforduló, minket fasisztoid bandának beállító kijelentéseket időnként a média is megtámogatta. Erős Ágota a Nők lapjában arról írt, hogy koncertjeinken gyanús figurák, bűnözői karakterek jelentek meg, én meg csapzottan és nagyképűen megjelentem a Ganz Mávag Művelődési Házban, miközben horogkeresztes képeket vetítettek a falra. Ebből annyi volt igaz, hogy koncertünk előtt – amihez nekünk semmi közünk nem volt, nem mi szerveztük a programot – valóban vetítettek diaporámát, ahol Sid Vicioust, a Sex Pistols basszusgitárosát horogkeresztes pólóban ábrázolták, és ezt mosták össze tendenciózusan és tudatosan velünk. A képen szereplő muzsikus egyébként nem Hitlert éltette, hanem az akkori angol politikai elitre mondta, hogy fasiszták, amiben persze nem volt igaza, de ez ebből a szempontból másodlagos. Ugyanakkor a mi koncertünk összekötő szövegeit is fasisztának és demagógnak minősítette a cikke. A hatalom attól ijedt meg, és a média ezt az érzést erősítette benne, hogy arra a ’szektára’, amit én irányítottam, neki nem volt ráhatása, ugyanakkor az minket iszonyúan zavart, hogy lépten-nyomon lefasisztáztak bennünket úgy, hogy még a zenekar tagjai között is volt zsidó származású, ráadásul az minket soha nem érdekelt, hogy ki milyen családból származik. A történethez még az is hozzátartozik, hogy néha, ha ez a téma előjön, a mai napig magyarázkodnom kell miatta.
Az, hogy egy másik belügyi jelentésben Danyi Attila az ügynök elmondása szerint elmarasztalóan nyilatkozott rólunk, meglepő, mert Attilával jóban voltunk és most is jóban vagyunk, de az is lehet, hogy direkt nem akart rólunk ezenkívül mást mondani és ezzel akarta elejét venni a további információátadásnak az ügynök felé, hiszen aki valakit nem szeret, azzal nem is szoros a viszonya, így sokat sem tudhat róla. Persze furcsán veszi ki magát, hogy egy diszkós mondott ítéletet az ügynöknek egy kemény rockzenekar színvonalát illetően. Azt azonban el kell mondani, hogy mi sokszor mondtunk ferde információkat a környezetünkben lévő embereknek, ahol a besúgók is ténykedtek, vagy éppen olyanokat, amelyek teljesen nyilvánvalóak voltak, így az ügynök nem ment vele semmire. A zenekaromban volt egy megállapodás, miszerint senkiről nem nyilatkozunk semmit, a rendőrségi kihallgatásokon pedig én is sokszor azzal vágtam el a beszélgetés fonalát, amikor egyik-másik zenésztársamról érdeklődtek, hogy nem ismerem, sőt kifejezetten nem szeretem őket. A Miklóska-féle kijelentés, miszerint Lenin-műveket szeretne megzenésíteni, szintén a dezinformációs taktikánkhoz tartozott, amit annak érdekében tettünk, hogy minél jobban megtévesszük az ügynök-gyanús embereket körülöttünk. Ezért mondtuk azt is ezeknek az embereknek, hogy dolgozunk Marx Tőkéjének rockoperás változatának megírásán. Azt is jól vette észre az egyik besúgó, amit le is írt a jelentésében, hogy bezárkóztunk, mert valóban nemigen akartunk megnyilvánulni igazán mélyen és őszintén olyan emberek előtt, akikről éreztük, hogy nem közénk valók, éppen ezért nem is fogadtuk be őket soha teljesen magunk közé. Persze arról nem lehettünk száz százalékig meggyőződve, hogy ki az ügynök és ki nem.
Az ügynökök jó része szerintem valójában nem akart túlzottan rosszat jelenteni rólunk,
ugyanakkor kénytelen volt valamit mondani tartótisztjének vagy pedig eleve nem volt mit mondjon, ezért kitalált valamit, amihez egyébként valamennyire közünk lehetett. Én úgy látom, Vikidál Gyulának például nem tetszett ez a szerep, amit ráosztott az állambiztonság, ezért nem nagyon akart mondani lényegében túl sokat. Azt viszont szintén el kell mondani, hogy ezek az ügynökök nagyon sokat ártottak nekem, mert a Belügyminisztérium mindent tudott rólam, amihez különben semmi köze nem lehetett volna, és alkalomadtán a kihallgatásokon olyanokat kérdezett, hogy csak csodálkoztam, honnan tudják mindezt rólam. Az információkat pedig egymáshoz illesztették, és a végén többet tudtak rólam, mint én saját magamról. Ezt tapasztaltam is, amikor a XIV. kerületi rendőr-kapitányságra ötször-hatszor bevittek kihallgatni, de voltam Óbudán is, és kétszer a Tolnaiban, a politikai rendőrségen. Utóbbi helyen éreztem úgy, hogy akár el is tűntethetnek nyomtalanul, mert még a személyi igazolványomat is elvették. Arra törekedtem itt, hogy legyen tartásom, ne hunyászkodjak meg és következetesen képviseljem a saját álláspontomat, miközben senkire ne tegyek terhelő vallomást. Ez egy lélektani harc volt, és ha tényleg jól csináltad, kizökkentheted a nyomozót az egyensúlyából a kihallgatás során.
Úgy látom, a kommunista rendszer kiszolgálóival kapcsolatban a világban a rend kezd helyreállni. A régi kommunistától elvették a nyugdíj-kiegészítést, szerintem viszont az egész rendszert meg kellene fordítani, az üldözötteknek kellene adni azt a nyugdíjat, amelyet eddig a kommunista rendszer kiszolgálóinak adtak. Többszöri emelés után ma majdnem 40 ezer forintos nyugdíjat kapok, aki ügynök volt – akár a mi szakmánkban is – azok többet kapnak, de ennél is több nyugdíjat visznek a postások annak a rendőrnek, aki engem megpofozott vagy annak, aki még 1986-ban is lefújt spray-vel. Utóbbi úgy történt, hogy az akkor frissen vásárolt Trabantomat nem írattam át a nevemre azonnal, s ezért a papírjai még nem voltak rendben, így megkértem az engem igazoltató rendőrt, hogy vonuljunk félre, mondván, hogy nem szeretném, ha másnap a Szabad Európa Rádió azt mondaná be, hogy a Ferót igazoltatják. Erre bedühödött a rendőr, mert szerinte én a Szabad Európával fenyegettem, és már be is fújt az autó ablakán, utána meg bevitt a rendőrörsre. Az egészről semmit nem tudott a feleségem, emiatt a fiamat az óvónéni hozta haza az óvodából, én pedig csak ezután értem haza. Persze a Szabad Európától félt a hatalom, a mi számainkat játszották is, amiért egyszer még a Beatrice klasszikus felállásának idején szintén bevittek a rendőrségre. Ott tökéletes alibit tudtam igazolni, hogy nem én küldtem a hanganyagot Nyugatra, ugyanis az mono felvétel volt, amit egy rajongó vehetett fel egy hordozható magnóval és azt küldhette Nyugatra, míg a zenekaré mindig sztereóban szólt.
A rendőrökkel való szélmalomharc, az állandó tortúrák és kihallgatások – no meg a nyomozótól kapott pofon is áttételesen – még az első hivatalos nagylemezemen, az ős-Bikini 1983-as korongján is megjelenik a Jáiáó, eládió című számban, ami arról szól, hogy mennyire fél adott esetben a hatalomtól az az ember, aki igazából ártatlan, de a végén csak azért is elénekli a saját nótáját. A nagylemez – amelynek szövegei tekintetében azért kellett kompromisszumot kötni – azonban ettől függetlenül szerencsés pillanatban született, nagyon könnyen összejött, mert a Németh-testvéreknek jó kapcsolataik voltak az MHV-nél, akik pedig már régóta kértek, hogy alapítsuk meg együtt a Bikinit. Akkor jöttem rá, hogy a Beatrice nimbusza a rajongók kazettáin tovább élt a feloszlás után is több évvel, amikor 1987-ben a Pokolgép együttes megkért, hogy egy koncert erejéig álljon össze megint a Beatrice és játsszon velük együtt. Eredetileg retro zenekar lett volna, aztán jöttek az új számok, majd az első önálló Beatrice-lemez, amely dupla hanghordozó lett, s 1988-ban nem az MHV adta ki, hanem magánkiadásban jelent meg. Később kiadtunk számos lemezt, melynek következtében végérvényesen a színpadon maradtunk, és úgy érzem, a Beatrice-legenda a mai napig, most is él, mégpedig úgy, hogy a zenekar folyamatosan a megújulás útját járja, tagjait pedig az önmegvalósításra sarkallja. Most például a rockabilly stílus irányába tervezünk nyitni.”
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
