A többség igazságtalan, és a hatalom úgyis győz
Sebők Rácz Tímea 2014. november 27. 17:45, utolsó frissítés: 17:45A nép ellenségének nagyon is egyértelmű üzenete Kolozsváron duplán célba talált, de Thomas Ostermeier nem csupán ennyit ért el az Ibsen-darabbal.
Ha az elmúlt mondjuk két évet nézzük, a Thomas Ostermeier-féle A nép ellensége akármikor érkezhetett volna Romániába, úgyis megtalálta volna azt a politikai kontextust, amiben a kolozsvári közönség beleérthette volna a nem is burkolt utalásokat. Mégis, így az államfőválasztás miatt felfokozott rendszerváltó-ellenálló-részvételidemokrácia-hangulatban csapott oda a német rendező Ibsen-értelmezése, ami a darab ismeretében csak részben újraértelmezés. Kevés kifejezést gyűlöl annyira a sajtó, mint az "X üzenete ma is érvényes"-típusú fordulatokat, de most pontosan erről van szó: a társadalmi valóság jelenkori kifejezéseihez adaptált, de lényegében változatlan, felvállaltan nyers és közérthető politikai és társadalmi, ibseni üzenetről.
Az idealista orvos, Thomas Stockmann, polgármester bátyjával, tanító feleségével, szerkesztő haverjával együtt a 19. század végi norvég fürdővárosból egy random mai kisvárosba költözik át, amelynek krétarajz-díszletei bármikor letörölhetők és újrarajzolhatók, tetszés szerint. Kevésbé esetleges a kapcsolati háló: mindenki mindenkivel összefüggésben van, hatalmi és gazdasági érdekek köré szerveződve.
A darab ismeretében körülbelül az előadás feléig elég zavaró, hogy a jelenhez igazított szavak mellett miért nincs jelenhez igazított szövegezés, vagyis miért marad meg a kiállunk és elmondjuk a nagy igazságokat. Később viszont egyre evidensebbé válik, hogy minek lett volna bármi is változtatva - elvégre nem is változott semmi.
Annyira nem, hogy míg ezt írom, a TIFF házban beszélgetés zajlik Thomas Ostermeierrel, George Banuval, Cornel Valcu egyetemi tanárral, tüntetésszervezővel, akik közül Banu és Valcu már-már kisajátító módon húzzák rá a Verespatak-jelenséget és a vele párhuzamos értelmezést a darabra. Az aktuálpolitika világosan elmondott üzenetével értelmezik a színházat, és bár Ostermeiernek deklarált elve az egyenes üzenetek közvetítése, mégis úgy érzem, elvesznek a színházélményből azzal, hogy elmondják, hogyan kellett értenünk tegnap este a darabot. Banu egyenesen hangsúlyozza, hogy ő itt ismerkedett meg a Verespatak-jelenséggel, és éppen emiatt akarta elhozni az Interferenciákra az előadást.
Kár egyetlen jelenségre összpontosítani, amikor a kapcsolathálók mechanizmusának működése, a nyomásgyakorlás, a cenzúra pontosan úgy működnek Ibsennél, mint ma, mint amiről a folyton manipuláltnak nevezett médiából és a mellett is egyfolytában hallunk, amikor a legtöbb gesztus ismerős, amikor akár a saját életünkből vagy személyes tapasztalatokból tudjuk, mi fog következni. De a kvázi kényelmes értelmezési helyzetet addig húzzák, amíg aztán hirtelen kilépnek az igazságot szavaló helyzetből, és párbeszédet kezdeményeznek.
A lakossági fórum ez, a darab fontos jelenete, amelyen Stockmann előadja felfedezéseit, de a lakosság nem hisz neki. Nagyon adta magát, hogy ezt a közönség bevonásával oldják meg, és így is történt, és Kolozsváron ez is extrán működött, egymástól kapkodták a mikrofont, hogy önmagukat és egy színházi játékot véresen komolyan véve elmondják nagyjából ugyanazokat a frázisokat, amelyeket már tüntetéseken is elmondtak, és amelyeket úgyis mindenki megfogalmaz magában egy befolyásolás, érdekkapcsolatok, naiv idealizmus és családhoz való ragaszkodás köré épülő darabban. Előtte még belesétálunk a zseniálisan felállított 22-es csapdájába, miszerint Stockmann hosszú, félreértelmezéseknek helyet nem hagyó antikapitalista szónoklatának végkövetkeztetése – és a darab két legfontosabb mondata közül az egyik – az, hogy a többségnek soha nincs igaza. Ezek után ha a többség felszólításra felemeli a kezét, hogy egyetért Stockmannal, akkor igaza van vagy nincs? Persze, utána elhangzik, hogy a többség úgyse mi vagyunk – a nagyképben és Ostermeier személyes ars poeticájában tényleg nem, de akkor és annyian igen, így az egyetértés jó kis paradox helyzetet képez.
A lényeg azonban nem ez a kis finomság, hanem amit a párbeszédre kényszerítés kihoz a közönségből. Ostermeier a beszélgetésen el is meséli, hogy mindenhol belefutnak helyi problémákba, amelyeket a darabbal összefüggésbe hoznak, például Kanadában egy előadás közben mondták be, hogy a csapvíz szennyezett, Moszkvában meg háromszázan mentek fel a színpadra egyetérteni Stockmannal, egyvalaki pedig bemondta a mikrofonba, hogy annyit üzen, legyen elég erejük harcolni az igazságért.
A fórum véget ér, a győzelem elmarad, a vég pedig teljesen megváltozik. Az amúgy a legtöbb kritikus és Ostermeier szerint is nem túl erős, banális darab másik fontos mondata, a szövegben az utolsó előtti replika, a sokat idézett Az a legerősebb, aki egyedül van! – teljesen kimarad. Ezzel már más is játszott, létezik a darabnak egy 2005-ös filmfeldolgozása, amelyben a szintén aktualizált Stockmann elmondja ugyan ezt, de kijelentését nem követi a feleségének és a gyerekeinek a hangja, hogy érezhessük, még sincs egészen egyedül, mert a családja mellette van. Ostermeiernél viszont a vég teljesen megváltozik, valódi döntéshelyzet elé állítva a házaspárt, akikről nem tudjuk meg, hogy az eszmékhez (igazsághoz) való ragaszkodást, vagy a biztos megélhetést fogják választani, csak kortyolnak egyet a sörből, miközben a részvényeket nézegetik.
Nincs erkölcsi győzelem (szerencsére), hanem csak egy nagyon is valós helyzet és nyitott vég - ebben sikerült legjobban aktualizálni az egészet, pszichológiai vonalat belevinni, komplexebbé tenni a szereplőket, amit Ostermeier tenni is akart. A politikai színház így vált kevésbé arconvágós közhellyé, bármennyire is meg akarták rágni sokan a félreérthetetlen üzenetet.