Gărâna: idén a balkáni, közel-keleti és mediterrán hangzások domináltak
G.Z. 2015. július 16. 14:56, utolsó frissítés: 14:56Tudósítónknak megint jól telt a legmenőbb romániai jazzfesztiválon, bár végül mégsem ő volt az, aki a kocsik tetején táncolt.
Az idén sem okozott csalódást a zeneszeretőknek az ország legszínvonalasabb jazzfesztiválja, amelyet július 9–12. között rendeztek meg és jövőre ünnepli jubileumát.
Az évről-évre visszatérő ismerős figurák mellett úgy tűnik, egyre nagyobb népszerűségnek örvend a Szörényordason megrendezésre kerülő nemzetközi jazzfesztivál, amelyen a kisgyerekektől az öregekig minden korosztály megtalálható. Csodálatra méltó, hogy a Marius Giura köré tömörülő kis létszámú szervezőcsapat hihetetlen eredményekre képes, hogy nemcsak nagy nevek lépnek fel a nemzetközi porondról, hanem apróbb programváltoztatásokkal, de működik az egész, nincsenek fennakadások.
Ha pár szóban kellene jellemezni az idei fesztivált, akkor inkább a balkáni, tágabban a kontinentális zenei világ köszönt vissza. A klasszikus jazz mellett most nagyobb teret nyert a folk-jazz, amelyben balkáni, közel-keleti és mediterrán hangzások domináltak. A zenei kínálatból teljesen hiányzott az északi, radikálisan kísérletező skandináv vonal, viszont nagyon szép átmenetek jelentek meg a népzenei hagyományok, a rock és a jazz között.
A tavalyi kínálathoz képest, ahol csak a The Crimson Projekt vállalta fel a progresszív rockzenei hagyományt, az idén több előadó képviselte vagy legalábbis beépítette ezt a vonalat. Ilyennek számított a csütörtökön fellépő Tigran Hamasyan Trio, amely sajátosan keveri a klasszikus zene, a jazz, a rock, heavy-metal és az örmény népzenei motívumokat és hangzásokat, de sajnos erről lemaradtam, miként az olasz (Enzo Favata Quartet) és német (Nighthawks) előadókról is.
Pénteken volt a leghosszabb és leghidegebb éjszaka. Mivel csütörtök estéről átkerült a kubai Gonzalo Rubalcaba – Volcán Poject péntekre, ezért aznap öt együttes követte egymást az 5°C fokos hidegben. Az emberek nagykabátban, pokrócba vagy hálózsákba bugyolálva hallgatták a zenét. A zenészek a kezüket dörzsölték, a kivetítőkön látszott a leheletük, mégis csodás este volt.
A görög, török, német és hazai zenészekből verbuválódott holland Arifa meglepően szép fúziókat teremtett a kortárs jazz és a balkán népzene között, leheletfinom átmenetekkel, amelyek néha érzelmileg is megdolgozták az embert, legalábbis engem. Ezt követte a lengyel Adam Baldych & Pawel Kaczmarczyk hegedűre és zongorára komponált improvizációs felállása. Igaz, hogy nem ilyen alakzatban, de mindkét zenész visszatérő figurának számít már Gărânán. A klasszikus zene és a jazz határán, lírai fekvésben előadott szép gitárjátékot hallottunk Ralph Towner & Wolfgang Muthspiel (Amerikai Egyesült Államok, Ausztria) duettjében, amiből nyilván nem hiányzott az alig észrevehető improvizáció és a virtuóz játékosság. Az estét a makedón Vlatko Stefanovski Trio zárta, körülbelül hajnali kettőkor csendült fel a balkáni elemekre épülő blues és rockzene, ritkán jazzes beütésekkel. A testet is felmelegítendő, erre már többen táncra keltek s jó buli kerekedett ki belőle a nézőtéren.
Több szempontból is érthető, hogy a fesztivál szervezői szombatra időzítettek két nagyágyút a jazz világából, a katalán származású, de Franciaországban élő Renaud Garcia-Fons bőgőst, aki egyedül játszott, de a zenei élményben legalább egy trió szólalt meg, és a fesztivál sztárvendégét, a Stanley Clarke Quartettet, ahol szintén a basszus kerekedett felül.
Ha rangsort kellene felállítani, akkor számomra egyértelműen a katalán zenész vinné a pálmát. Az átalakított, öt húros bőgőn olyan hangokat csalogatott elő a flamencótól kezdve a klasszikus zenéig vagy más mediterrán dallamokig, amitől sokaknak módosult az álla (vagy a szája), amibe persze némi loopolás és hangeffekt is belejátszott, de mindez a bőgőhangszíntől való függetlenedést, azaz a szabadságélményt szolgálta. A többszörös Grammy-díjas Stanley Clarke-ot gondolom nem kell bemutatni, minimum negyven éve van a pályán és olyan nagy nevekkel játszott, mint Al Di Meola vagy Chick Corea. Gărânára tehetséges fiatalokkal érkezett, akik közül igencsak kimagaslott a 19 éves grúz billentyűs, Beka Gochiashvili. Volt ebben az előadásban show is dögivel, de a kifinomult ízlés határán belül.
Köztük még fellépett a 2011-ben alakult ígéretes hazai banda, a Sebastian Spanache Trio (a basszuson Sánta Csaba játszott), és a virtuóz gitárjátékáról híres francia Biréli Lagrène, Gypsy Project, de ez nem jött be annyira.
Vasárnap nehezen indultak a koncertek, kissé borult a beharangozott program is, de nyolc körül már megszólaltak a hangszerek. A fiatalokból álló Snarky Puppy (Amerikai Egyesült Államok) kezdett elég nagy létszámban (kb. nyolcan vagy kilencen lehettek a színpadon). A fúvósokkal megerősített sokféle hangszer hangzásában is színessé tette zenéjüket. Zenei stílusuk egészen széles skálán mozgott, amiben talán a funk és a soul jazz ritmusai domináltak.
Ezt követte egy olasz csapat, a Stefano Battaglia Trio zongora, bőgő és dobok felállásban. Zenéjüket a jazzen belül sajátos érzékenység, már-már minimalizmus jellemzi, finom lírai felhangokkal megspékelve, amelyek elindítanak ezt-azt az emberben. A fesztivált végül a Stucky/Doran/Studer/Tacuma – Hendrix Poject (Svédország, Amerikai Egyesült Államok) zárta, elég jó bulival. Egy barátom az A. E. Bizottsághoz hasonlította őket, s van ebben valami. Előadásmódjukban mindenképp, persze kicsit jobban tudnak zenélni.
Erika Stucky (ének) meglepő előadásmódja radikálisan elrajzolta Hendrix zenei világát, miközben továbbviszi az eredeti zenéből áradó energiát. Már a színpadra egy hatalmas hólapáttal érkezett, arcára festett (indián vagy rókabajusz?) motívumokkal, hajába font fekete szemetes zacskóval. Persze csak vicc és szándékos szubverzió – szabad feldolgozás. Az, hogy a jazz mellett színészetet is tanult a nyolcvanas években, igencsak érződött zenei performanszában: a helyszínt és a szituációt többször is beépítette a dalszövegekbe, vagy farkasokkal vonított, lefeküdt a színpadon, ha kellett. Megnyerő volt ez a felszabadult közvetlenség, s már én is, mint mások, ott vonítottam vele. S azt is, hogy "Hey Joe", aki egész Gărânáig szökött.
Persze nem csak zenéből állt a világ, mivel szép időt fogtunk ki, jókat lehetett úszni a közeli tavakban. A zene felszabadító erejének köszönhetően egy kicsit eltűntek a szokásos magatartásminták, folyt a hülyeség és a marhaság. Olyan is akadt, aki az autó tetején táncolt a koncertek után. (Nem én, de akár én is lehettem volna...)