Egy hintaszék szárnycsapásai – A pelikán

Éhség, didergés, illúziókba kapaszkodás, mellőzöttség, gyökértelenség, hamis múlt, gyász – A pelikán erős érzelmi edzést jelent a nézőnek. Strindberg egyik legismertebb művét Felix Alexa rendezésében állította színpadra a Kolozsvári Magyar Színház. Az előadás 70 perce egy család összeomlását mutatja be, tele van feszültséggel, jól felépített jelenetekkel, jó értelemben hatásos képekkel és kidolgozott karakterekkel.

Vizualitásában volt legerősebb a produkció (díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu). A színpadkép a hideg színekre, az éles fény-árnyék hatásokra, a tükröződésekre és az áttetsző felületekre épített. Egy valós kapcsolatokból kifogyó család rideg nappaliját láttuk; a történetben az anya (Kézdi Imola) családja iránti érzéseinek hiánya rajzolódott ki, amihez a hideg kék árnyalatai remekül illettek. A szobában minden tárgy üvegbe volt burkolva, kivéve egy hintaszéket, amelyben az apa meghalt. Ezen a hintaszéken bukkantak fel egyedül földszínek és organikus formák – utalva ezzel a pozitív apafigurára, az ő természetes, valós személyiségére, amely a párbeszédekből egyértelművé és meghatározóvá vált.



A családi konfliktus forrása hamar egyértelművé vált, de fokozatosan, kitartott lépésekkel omlott össze a váz, amelyet hamis kapcsolatok alkottak. Az anyafigura – amelynek gátlástalan, infantilis, valósággal nagyon kevés kapcsolatot tartó karakterét Kézdi Imola remekül hozta – hazugságokra épített fel egy családot, és saját maga számára is elmosódik a határ a valóság és a képzelete, a hazugságai között. Így kergeti a férjét a sírba, fiát (Árus Péter) az önpusztításba, így veri át a lányát (Imre Éva), és annak bájgúnár férjét (Bogdán Zsoltnak a szerep láthatóan ujjgyakorlat) – aki egyben a szeretője –, miközben hangoztatja, hogy ő minden körülmények között a gyerekeiért élt. Az apa „jelenléte” nem múlik el a halálával, sőt, akkor „tesz” csak igazán sokat a gyerekekért: egy elrejtett levélben tudat fiával mindent, amit tudniuk kell anyjukról.