Lírai reflexió a jelen folyamatokra – Pour toujours

A rekviemekből kiindulva szőtt szövetet láthat a Kolozsvári Magyar Színházban az érdeklődő. Többek között Fauré, Bach, Mozart, Górecki zenéjére hozott létre előadást a társulat Dominique Serrand rendezésében. A gyászról, a folyamatos és elkerülhetetlen elmúlásról, ezzel együtt az életről, a körforgásról beszélő produkció ezekből az általános témákból kiindulva eljut a jelen folyamatokig, így például a menekültválságig. „(…) néhány hónappal ezelőtt, amikor tanúja lehettem a zűrzavaros útnak, amelyen világunk éppen elindult, úgy éreztem, itt az alkalom egy olyan előadás megalkotására, amely a veszteségről, az örökre elmúltakról szól” – fogalmaz Serrand. Ez a reflektálás lírai módon történik a színpadon, szöveg nélkül – talán ezeket az eseményeket nem is lehetséges a szavak korlátozott rendszerében kommentálni.

A próbafolyamaton rengeteg múlik, a színháztörténetből jól ismerjük a jelentőségét, habár erre szakirányú tudás nélkül is bárki rájön. Dominique Serrand – Amerikában is dolgozó, francia származású – rendező úgy döntött, nagy létszámú műhelymunkával kezdi a Pour Toujours (Mindörökké) megalkotását – és ez a végeredményen is meglátszott. Improvizációkra alapozott, hagyta megteremtődni a színészek közötti viszonyokat, hagyta érvényesülni a saját ötleteket, így a rendező és előadó egyenrangú félként épített egy közös munkát.

Nem az előzetes elvárásokhoz ragaszkodott – forgatókönyve, folyamatos története sincs a darabnak –, hanem hagyta az előadást szabadon kialakulni, olyan nyesegetésekkel és döntésekkel irányítva a folyamatot, amelyek segítik azt kiforrni. Az így létrehozott nonverbális produkció egy kreatív megoldásokkal teli, kísérletező munka lett, amelyben bőven találunk esetlen megoldásokat, suta mozdulatokat, felesleges nyúlványokat, de – akár ha a folyamat egy állomását látnánk – a néző szeme előtt igyekszik még égésszé állni össze, és az előadás végére sikerül is.


A tér egyszerre volt dinamikus és nyugodt. A falakat különböző méretű ajtók szabdalják, amelyek praktikusak és mozgalmassá teszik a látványt, a visszafogott, tört pasztellszínek pedig nyugtatják azt. Egy olyan enteriőrt teremtett a rendező, aki a díszletet is tervezte, amely több szereppel bír: étkező, vendéglő, színpad a színpadban, vagy épp menekültek útvonala stb. Túlnyomórészt hétköznapi helyszínként működik – ezt az alacsony plafon is biztosítja – székekkel, asztalokkal töltve, amelyek szintén változtatják a funkciójukat az előadás során. Sok asszociációnak adtak terepet az asztalok fehér terítőkkel fedve: étkezés, élet, család, csomópont, vagy éppen ravatal, gyász, elmúlás, lepel, amely elfed.