2021. január 21. csütörtökÁgnes
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Önként vállalt akkulturáció: német iskolába járó románok a 21. századi erdélyi városokban

B. D. T. B. D. T. 2016. június 15. 17:11, utolsó frissítés: 2016. június 16. 13:40

„A németül tanuló, néha szász ruhába öltöző román ifjak hada nem helyettesítheti az elment szász ifjakat” - kettős közösségi dráma az antropológus szemszögéből.


Az egykori szász városok, elsősorban Nagyszeben és Brassó erős német tannyelvű oktatási hálózattal rendelkezik. Nem azért, mert olyan sok szász család maradt volna az ősi fészekben, hogy utódaik megtöltenék a német anyanyelvű képzést nyújtó középiskolákat, hanem mert nagyon sok román (és esetenként magyar, vagy vegyes házasságban élő) szülő íratja oda a gyerekét.

Ennek a jelenségnek pragmatikus magyarázata is lehetséges: ezekben az iskolákban nagyon jó az oktatás színvonala minden tantárgyból, a gyermek megtanul anyanyelvi szinten beszélni egy világnyelvet, és érettségi után nemcsak a romániai egyetemek szakjaira felvételizhet jó eséllyel, hanem gyakorlatilag a teljes német nyelvterületen nyitva állnak előtte a lehetőségek a továbbtanulásra.

A német nyelvű oktatást Romániában a német állam is támogatja (tavalyi hír, hogy a romániai némettanárok fizetésének kiegészítésére 750 ezer eurót különített el Németország, a kedvezményben részesülő pedagógusok nagy része a német tannyelvű intézményekben oktat).

A brassói Johannes Honterus Gimnáziumban például lehetőség nyílik a diákoknak olyan német nyelvvizsgát tenni, amelyet az egész világon elismernek, és amellyel vizsga nélkül felveszik őket bármelyik német egyetemre. Sok diák ezért valóban ugródeszkának használja a külföldi továbbtanulásra és munkavállalásra a német nyelvű képzést, főképp hogy jó eséllyel kapnak jobban fizető, magasabb képzettségüknek megfelelő állásokat német nyelvterületen, és nem feltétlenül a kelet-európai vendégmunkások cselédsorsa vár rájuk az „anyaországban”.


Ha csak a pragmatikus szempontok érvényesülnének a német iskolaválasztás mellett, akkor nagyjából ennyiben maradna a történet. Ám nem hagyható figyelmen kívül egy német kultúrkörhöz és az erdélyi szász tradíciókhoz való érzelmi kötődés kialakulása sem, legalábbis bizonyos esetekben. Brassói honterusos volt diákokkal beszélgetve időnként meglepő diskurzusokba keveredhetünk, amelyekben ugyanúgy jelen vannak egyfajta „birodalmi nosztalgia” elemei, mint akár egyes magyar diskurzusokban: a gyönyörű épített örökség, a másfajta városszerkezet, munkakultúra és pontosság dicséretétől a „Regát”-tal és az „onnan beköltözöttekkel” kapcsolatos negatív sztereotípiákig, és a sajátos erdélyi kulturális sokszínűség ideológiájának hangsúlyozásáig.

Bár nem tudunk ezt vizsgáló kutatásokról, az a benyomásunk lehet, hogy a neotranszilvanisták közt szép számmal lehetnek olyan románok, akik családi, baráti kötődéseik révén vagy „egész egyszerűen” egy régi szász város társadalmi-interkulturális közegében szocializálódva egy erős regionális erdélyi és lokális identitást vallanak magukénak, ha pedig ehhez a lokális identitáshoz az egykori domináns (szász) kultúrát „magukra kell ölteni” a hitelesség érdekében, akkor megteszik.

Szebeni németül tanuló diákok a hagyományos, évente sorra kerülő szász Maifest-felvonuláson szász, bajor viseletben vonulnak föl a város központjában, majd az város széli erdőben hagyományos szász táncokat járnak, legtöbbjük sosem tanul meg román táncokat – hívja fel a figyelmet a jelenségre Kató Csilla antropológus, a nagyszebeni Astra Film Dokumentumfilm-fesztivál művészeti igazgatója. Szebenben kb. 4-5000 diák tanul német "anyanyelvi" iskolában, a diákok 99,9%-a román. Az antropológus kérdésfelvető Facebook-posztjához több antropológus hozzászólt, Magyari Nándor László például a „butik-multikulti” kifejezést használta a jelenségre; felhívta a figyelmet, hogy ugyanez aligha működne „román-magyar, és különösen román-roma viszonylatban”, és feltételezte, ennek a praxisnak a kialakulásához Nagyszeben kulturális-történeti-építészeti hagyományai sajátos kontextusként járulnak hozzá.



Az élő, a mindennapiság szervességéből kiesett (szász) kultúra eltűnése-kisajátítása zajlik, ugyanakkor egy oktatási intézmény arculatépítő imázselemeként „teremtődnek újra” bizonyos szimbolikus hordozói, a viselet, a „hagyományos ünnepek” szokásai? A szalon-multikultinak Dobrudzsában láttam néhány szívszorongató példáját: a németnél lényegesen kevesebb erőforrással rendelkező ukrán vagy lipován (orosz) közösségek asszimilációja annyira előrehaladott, hogy a fiatalok már szinte egyáltalán nem beszélik a nyelvet (amelyet egyébként csak választható tantárgyként tanulhatnak az iskolában). A népviselet és a szimbólumok viszont akadálytalanul használhatók, a patrónus román állam jóindulatú tekintete vigyázza a tánccsoportok előadásait, fesztivált is szerveznek számukra. A nyelvvesztés azonban, úgy tűnik, megállíthatatlan, és néhány kivételtől eltekintve a fiatalok számára nem vonzó ez a népi-etnikus kötődés, nem menő a vasárnapi iskola. A kultúra és a hagyomány múzeumba kerül, nem él tovább mindennapjaikban. Ezek a kisebbségi közösségekből származó fiatalok nem feltétlenül lesznek többes identitásúak sem, a román identitás fölülírja a származási-családi identitást, utóbbi legföljebb egzotikum marad a furább hangzású vezetéknévvel együtt.

Miben különbözik a német kisebbség helyzete, illetve mivel magyarázható, hogy olyan diákok is, akiknek feltehetően nincs semmi köze a szászokhoz, valamilyen szinten elsajátítják vagy magukévá teszik ennek a kultúrának bizonyos elemeit? Lehetséges az a hipotézis, hogy amikor egy nemzetállamban egy adott nyelvi-kulturális kisebbség lélekszáma olyan kritikus szint alá csökkent, hogy az államalkotó többség azt semmilyen módon nem érzi magára nézve fenyegetőnek, akkor már hajlandó gesztusokat tenni: nemcsak kormányzati politikák szintjén (az adott térség multikulturális jellegének elsősorban turisztikai promóciós célú hangsúlyozása Dobrudzsában is divat már), hanem bátorítja vagy legalábbis nem bélyegzi meg azokat az egyéni döntéseket, amelyek révén valaki a többségi identitása mellé önként felvállal kisebbségi kötődéseket is? Míg ha mondjuk az illető nyelvi kisebbség érdekérvényesítési ereje, pozíciója, intézményhálózata erős (mint a romániai magyarok esetében), akkor már nem tolerálható effajta „árulás” a többségi nemzet „rovására”? További izgalmas kérdések és hipotézisek merülhetnek föl, ezek közül néhányra Kató Csilla reflektált, a Nagyszebenben élő „résztvevő megfigyelő” pozíciójából.

Vajon egy jellegzetesen nagyszebeni (esetleg brassói) jelenségről van szó, és ha igen, hogyan értelmezhető ez az „elnémetesedés”? Egyáltalán nevezhető ennek, vagy egy kulturális revitalizációnak közösségi és személyes dimenziókat egyesítő stratégiájával van dolgunk?

Kató Csilla: Semmiképp nem beszélnék elnémetesedésről, kulturális revitalizációról, sem a német kisebbség integrációs sikeréről. Sőt ez utóbbiról a legkevésbé. Nagyszebenben a szász közösség igen megcsappant, és bár a felmérések alapján 3000-re tehető a magát a német kisebbség tagjaként definiáló nagyszebeniek száma, az a mag, amit az élő, aktív helyi szász közösségnek lehet nevezni, az alig egy 150 fős közösség. Ebben benne van az evangélikus egyház intézményeiben (a püspökség, az Evangélikus Akadémia) aktív személyek száma, mindez egy 130.000 lakosú városban nem tud integráló erőt jelenteni.

Különleges helyzetben van-e Nagyszeben, mint az első európai kulturális főváros, mint kiemelt építészeti örökségi helyszín, mint fontos kulturális projektek közege? Mennyire van szerepe a német iskolába járó fiatalok identitásának alakulásában az esetlegesen meglévő családi kötődéseknek, az iskolai szocializációnak, illetve a romániai német kisebbség „modellértékűnek” tartott integrációs sikerének (beleértve akár a Johannis-jelenséget, hiszen az elnök kisebbségi hátterű politikusból vált a román nemzetállam sikeres és a többség által is elismert vezetőjévé)?

K.Cs.: A jelenség túlmutat a helyi szászság bárminemű stratégiáján, még elképzelésén is. A helyi szász, német kultúra nyomai, annak jelenléte és kapcsolata a német kultúra anyaországaival (Németország, Ausztria, Svájc), ezen országok presztízse viszont döntő jelentőségű. Ennek kapcsán kialakult a többségi román lakosság körében a német kultúra, a német helyi politika szimbolikus felértékelődése. Ez tapasztalható most már 2 évtizede a városban, jól ismert a Johannis-jelenség is, ami valószínűleg hozzátett ehhez a felértékelődéshez.

Sokkal inkább egy komplex jelenségről van szó, amelynek hátterében különböző mozgatórugók állnak. A legfőbb mozgató erő véleményem szerint az igen nagyszámú, ambíciós, első vagy másodgenerációs nagyszebeni középosztálybeli román szülő azon elképzelése, miszerint a gyerekeik érvényesülését a német nyelvű iskola mitikus méretekben megnöveli. És rendkívüli erőfeszítésekre képesek azért, hogy gyerekeiket német iskolába járassák. Természetesen egy helyi körülmény az, hogy a jó hírnevű német nyelvű oktatásnak több száz éves hagyománya van a városban, és a szászok elmenetelével párhuzamosan már a kommunizmus idején elkezdtek román gyerekek is járni, és kialakult egyfajta lehetősége, mára már „gyakorlata” annak, hogy hogyan lehet német iskolában tanulni anélkül, hogy a szülők és a gyerekek használnák, ismernék a nyelvet.

Az 1990-es évektől kezdődően a kereslet hatására rendkívül megnőtt a német nyelvű óvodák, elemi, gimnáziumi, líceumi osztályok száma. Széleskörű piaca lett a német nyelvtanároknak, magántanároknak, délutáni iskoláknak, és bár működik egy német nyelvű osztály a tanítóképzőben itt Szebenben, a keresletet nem teljesen fedi az onnan kikerülők száma.

Mivel magyarázható az erdélyi román középosztály egy részének vonzódása a szász kultúrkörhöz? Mennyiben játszik közre egyfajta „öngyarmatosító” attitűd, mennyire épül rá mindez a romániai demokrácia és jogállamiság hiányának kritikájára, egy „balkáni” országnak a negatív önképére, ahol a kritikus értelmiségnek mégiscsak kell találnia valami nyugati, „magasabb civilizációs fokot” képviselő mintát, amihez igazodhat? Ami Bukarestben a frankofónia, az Erdélyben újabban a „germanofónia”?

K.Cs.: Különös társaság ez a több ezer nagyszebeni román család, akik vállalják a német oktatással járó áldozatokat, a különutas szerepet. Semmiképp nem a klasszikus értelemben vett parvenü tipológiáról van szó. A klasszikus értelemben vett parvenü nem saját érdemeire alapozva, hanem társadalmi pozíciók nem becsületes úton való megszerzése által, magasabb társadalmi pozícióba kerülvén vagy előkelőbb társadalmi rétegek szokásait utánozva, mímelve érnek el valamit.

Itt egy önként vállalt akkulturáció az ára ennek az útnak, illetve egy sajátosan limitált variánsa a német kultúrába való integrálási folyamat felvállalása. Ez a vágy, ez a cél mindenképp fel van ruházva plusz szimbolikus tartalmakkal, hiszen ezen szülők erőfeszítéseit és az áldozatok mértékét elnézve, csak a praktikus kalkulációkat meghaladó szent célok érdekében szokás ilyesmit megtenni.

Az áldozat, amit ezeknek a szülőknek hozniuk kell, nemcsak a magántanárokra költött anyagiakban merül ki. Ezek a szülők hosszas, éveken át tartó, az idegen nyelvi és kulturális környezetben való létezés által előhozott kellemetlenségek különböző formáinak vannak kitéve, amit szemrebbenés nélkül tűrnek, önként vállalnak. Legnagyobb részük egy szót sem ért németül, mégis vállalja, hogy az összes iskolai szereplését a gyerekének végigasszisztálja németül. (A Német Fórum óvodájában a szülői értekezlet is németül zajlott, amikor gyerekeim oda jártak, és csak a végén volt kis román összefoglaló adminisztratív kérdésekben.) A köztér nyilvánosságába kivitt német szereplések már óvodában megkezdődnek: minden ősszel saját készítésű lámpákkal kerülik a gyerekek a tereket az úgynevezett „Lanternenfest” alkalmából. A német osztályokban az iskola kezdetével rendszeres tánctanítás van, amit a Német Fórum szervez, és évente megrendezi a Maifestet.

Ezen román családok társadalmi beágyazottságuk révén, a vallás révén, és kulturális, mentális eszköztáraik révén nincsenek felvértezve, illetve híján vannak egy szerves integrációs minta kijárása képességének. Nem vagy hiányosan ismerik saját kultúrájukat, és szinte teljesen hiányzik az érdeklődésük a helyi német, szász kultúra megismerésére is. Ezen román családok drámája – nevezzük az önként vállalt akkulturációnak – sok hasonlóságot mutat azzal a tapasztalattal, melyet emigránsként sokan megélhetnek külföldön.

Fontos megjegyezni azt is, hogy igen sok tabu téma övezi a szebeni német oktatást, ilyen például az, hogy állami intézményekben ezek az osztályok kizárólag a német kisebbséghez tartozó állampolgárok számára kellene elérhetőek legyenek az adófizetők pénzéből, viszont mindenki érdekelt abban, hogy ezt ne bolygassa. Egyrészt még nincs német magániskola Szebenben, és ha lenne is, az állami iskola még mindig kevesebbe kerülne, így csak a magánórákat kell fizetniük a szülőknek. A román hatóságok helyi vezetői saját maguk is szülők, és igyekszenek német iskolába íratni a gyerekeiket, hát nem buzgólkodnak ezt a helyzetet problémaként jelezni. A szülőknek megfelel így is, végül is csak egy-két helyen kell színlelni, hogy német kisebbséghez tartozik a gyerek: a 8. osztályos és az érettségi esetén is a német vizsgát a kisebbségek nyelvi felmérésének hívják.

A német államnak pedig nyilván igen kapóra jön, hogy egy másik állam pénzén a németet anyanyelvi szinten beszélő polgárok kinevelésére lehetőség adódik.

A másik tabutéma az oktatás színvonala: módszertanával kapcsolatban sok helyütt gondok vannak. Krónikus probléma a jól felkészült pedagógusok és a nyelvet jól tudó tanárok hiánya. Hisz a nyelvet jól beszélők a munkaerőpiacon mind Szebenben, mind német nyelvterületen sokkal jobban fizető állásokat kapnak. Sokszor a gyerekek igen nehéz helyzetben vannak, mert a tananyag német anyanyelvű gyerekek számára készül, és nincs egy sajátos módszertan, amin keresztül a nyelvet egyáltalán nem ismerő gyerekek nyelvtanulásukat felfejlesszék, segítsék. A több száz óvodai, elemi iskolai szinten németül tanuló gyerek közül végül körülbelül egyharmada végzi német érettségivel, egy része tudatosan vállalja a német ciklusból a románra való átiratkozást, más része erre kényszerül, mert nem tudja tartani az iramot, a nyelvi idegenség okozta problémákat. Ilyen értelemben a német iskolában tanulók körében egyfajta elittudat kialakítása, fenntartása is jelen van: ők, akik több nyelvet bírnak, akiknek sikerült tovább menniük. A német líceumot végzettek 50%-a marad külföldön (sajnos nem tudom, milyen az arány a romániai román vagy magyar középiskolákban).

Az én értelmezésem szerint a Maifesten való részvétel is az iskolai ünnepségek körébe tartozó tevékenységekhez tartozik, a német iskolákon keresztül szerveződik, bár diszkréten a helyi Német Fórum jelen van a szervezésben. Iskolai szinten például a Brukenthal líceumban a tánccsoportba való tartozás előnyökkel jár, több németországi utazás lehetőségét jelenti. A viseletbe való öltözés a német iskolához való tartozást jelzi elsősorban, semmiképp nincs az etnikum tudatos felvállalásához köze, sem egyfajta tisztelgés a szász kultúra irányába.

Eközben a helyi szász közösség tagjai a cifra nyomorúság napjait élik. Miközben sosem látott presztízsnek örvendenek a többségi lakosság szemében, a rohamos pusztulásra ítélt, hatalmas épített örökség és a kulturális örökség emléke átmentésének, a kiúttalanságának gondja terheli őket. A 1990-es évek elején lezajlott hatalmas szász exodus volt a szász népesség és kultúra eltűnése fele vezető úton az utolsó, döntő karddöfés. A több ezer, németül tanuló, néha szász ruhába öltöző román ifjak hada nem helyettesítheti az elment szász ifjakat. A román diákok német iskolai tanulása nem jelenti szász ifjak kinevelését, a szász kultúra továbbvivőit, ápolóit még annyira sem. A szászok legtöbben megbotránkozva figyelik ezt a jelenséget.

Sokatmondó az is, hogy a népviseletet hordó fiatalokban fel sem merül problémaként, hogy nagy részük bajor viseletben van, és semmi köze nincs a szász viselethez (a Német Fórumon keresztül hozott bajor ruhák viselésére azért került sor, mert nincs elég hordható szász viselet, és nincs is, aki ésszerű áron készítene nagy mennyiségben).

A jelenség természetesen igen szerteágazó, sok-sok drámai történettel. Találkoztam olyan szülővel is, aki nyolcadikos lányát próbálta lebeszélni, hogy német osztályú líceumba iratkozzon, mert egyetlen gyereke lévén – és jól menő családi vállalkozása volt – akkor jött rá, hogy ha gyereke elvégzi a líceumot, német nyelvterületre fog kimenni, és soha nem tér vissza, és nincs kire hagyja a cégét.

Az itt általam elmondottaknál 17 éve nagyszebeni lakosként megfigyeléseimre, tapasztalataimra alapoztam, egyik gyerekem saját döntése alapján német iskola rendszerben maradt, és így saját bőrömön tapasztalhattam ezt a helyzetet. A nagyszebeni szászok és a német oktatást választó román családok drámája megérne egy precízebb, igényesebb feltáró-kutató munkát.

Címoldali fotó: https://www.facebook.com/siebenbuerger.de

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS