Homemade: avagy murokfőzelékkel betölteni a szülők és gyerekek közötti szakadékot

A Homemade mindenkori szülőkről és mindenkori gyerekekről szól. Részvételi színház, ahol kiderül, nem vagy jó szülő, és jó gyerek se vagy, de mindig lesznek rosszabbak nálad.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház Homemade című előadásnak a produkciós munkacíme még Szüleink volt, nagyon tudok örülni neki, hogy végül mégsem ez lett. A Homemade cím egyszerre szól munkamódszerről (arról, hogy nem föltétlenül kell lennie egy kész drámának, ahhoz, hogy nekifogj „színházat csinálni”, nem kell sok pénz sem hozzá, néhány használt bútor és egy fazéknyi murokfőzelék mondjuk, és arról, hogy az otthonról kapott dolgok, az emlékek, a mechanizmusok hogyan hasznosíthatóak. A téma a gyerekszobádban hever, ez az előadás nem valamikor kezdődött, valakinek a fejében, hanem a néző születésének pillanatában.
A Homemade igazi közösségi munka (műfajilag devised theatre), nem könnyű benne megrajzolni a vonalakat, meddig tartott a rendezői instrukció, a színész magával hozott tapasztalata, a dramaturgok szövegének stiláris áramvonalai a szövegben, illetve az összegyűjtött adatokból levont megfogalmazási lehetőség. A végeredmény egy olyan szövet, amely csak alig feslik fel valahol, alig hagy időt is felszusszanni, végiggondolni, hol nevettet, hol kínoz kicsit, de egy pillanatra sem dob ki magából. Végig implikált maradsz, csak a szünetre mész ki elszívni egy cigit, de a második felvonás elején még implikáltabb leszel, és tényleg csak a murokfőzelék adhat feloldozást.
A Homemade az ősi kérdést teszi fel, a szülők és a megszültek között feszülő szakadékra kérdez rá, ezt mutatja be különböző rögzített és improvizatív jelenetek segítségével, a szülő – gyerek viszonyra fókuszálva, az epizódokat nem narratívan összefűzve. Össze kicsit talán összefőzi őket a murokfőzelék, amivel először képileg találkozunk, a plakáton, aztán elmesélve egy külföldi vendégmunkás történetében, majd a végén, amikor a társulat vacsorára hívja a nézőket (az általam látott előadáson a fesztivál következő előadásának közelsége miatt ez elmaradt, bár éreztem, hogy szükség volna rá).
Az előadást a tizenévesek és szüleik viszonya ihlette, melynek közelebbi megismerését több mint hetven, pszichológusok segítségével készített mélyinterjú tette lehetővé.
Az előadás végleges szövegkönyvét mintegy 900 oldalnyi nyersanyagból Vargyas Márta rendező vezetésével Biró Réka és Deák Katalin dramaturgok állították össze, az alkotócsapattal közösen. Az előadás próbafolyamatát egy Urbán András által vezetett egyhetes nyári workshop egészítette ki. Az alkotói folyamatban a csapat tagjai (színészek, színis diákok, teatrológus hallgatók) különböző feladatköröket próbálhattak ki: mindannyian írtak, játszottak, kérdéseket tettek fel, és a jó kérdéseket, úgy tűnik, átörökítették az előadásba.
A mozaikos szerkezetben mindenféle kavarog: jelenetek, szándékosan roncsolt zenei betétek, imprózás és közönségbevonás. Régen éreztem nézői “energiákat” ennyire felszabadulni, mint abban a jelenetben, amikor a közönség kap egy papírzacskónyi papírgalacsint, és az a feladata, hogy miközben egy-egy szerepéből kilépett színész mondatokat olvas fel, hajítsa meg azt a lapot, amelyen a szülei neve vannak, annál a mondatnál, amit igaznak érez. És az elején bátortalanul odadobott galacsinok, ahogy a düh, vagy az enyhülés egyre jobban fokozódik, egyre nagyobb (marok)számra repkednek a színpad felé, pattannak le a lapokról, az első sorokban ülők hátáról, Albert Csilla arcáról, és a végén jó esetben a harag békévé, a düh megbocsátássá válik? alakul? silányul? a nézőkben a szülők felé.
Az előadás szövegének megvan az az erénye, hogy a legkegyetlenebb rémmese közepébe is humort tud csempészni. A humor amúgy is feltekerőzik a teljes vázra, talán nem is lehet erről a témáról másként beszélni, közel két órányi intenzitásban, amikor számos ponton traumák kerülnek felszínre. Ez a humor az, ami segít abban, hogy egyetlen helyzet se deprimáljon, hogy át lehessen lépni a következőre, de nézőként mindig pellengérre állít. Szabad-e azon nevetnem, hogy a hétgyerekes, az anyát rendszeresen bántalmazó apa gyerekei, miután megölik és feldarabolják az apát, leviszik a szemétbe, és azon gondolkodnak, mehet-e valamelyik szelektív hulladékot gyűjtő kukába, majd rájönnek, hogy a halott apa az mégiscsak inkább “háztartási hulladék”? A Homemade úgy nevettet, hogy folyton bűntudatot ébreszt.
Ahol kissé megbicsaklik a szöveg, az számomra a zárómonológ (Laczó Júlia adja elő), ebben egy anya beszél arról, milyen érzés a test öregedését figyelni, öregedő színésznek lenni, illetve milyen meghasonulás a gyerekének a “minden jó lesz” jelszót hazudni, de nem hinni abban, hogy politikai, közösségi változás előidézhető. Bár a test- és anyaság-refexiók, ahogy a szakmaiságról szólók is nagyon erősek; így, ebben a formában túl sok minden minden van ide besűrítve; amúgy is sok mostanság a “neonihilista”, a közösségi folyamatokban való részvétel fölöslegességét mantrázó alkotás. Még jó, hogy az előadásnak nem itt van vége, hanem a murokfőzelék-vacsora közben.
Egy társulat erejét, egy produkció érettségét, azt hiszem, jól tudja mutatni az improvizációs helyzetek milyensége; a Homemade-ben két ilyen van, az egyik egy fiú első látogatását mutatja be a lány családjánál, a másik egy szülőértekezlet, aminek témája minden előadásban más (most éppen a Kék Bálna játékról tanakodtak a résztvevők). Mindkét jelenet nagyon erős, a színészek könnyen lesznek hitelesek, válnak civillé, ha kell, és ugranak bele a vitákba. Semmi izzadságszag.
Bár az alkotók a sajtótájékoztatón még azt mondták, hogy elsősorban a 14-18 éves korosztály megszólítása motiválta őket az előadás létrehozásában, az mégis ugyanúgy helyzetbe hozza a szülőket is. Könnyű ráismerni azokra a mechanizmusokra, amelyekkel erodálódhatnak ezek a viszonyok, a Homemade talán empátiára, a másik fél motivációjának feltárásának szükségességére hívja fel a figyelmet. De úgy, hogy közben nem ítélkezik, magunk és egymás megítélését már végezzük otthon, a családi (tűz)fészekben.
Homemade. Kolozsvári Állami Magyar Színház; Rendező: Vargyas Márta; Írták: Biró Réka, Deák Katalin és a csapat; Dramaturg: Biró Réka, Deák Katalin; Dramaturgok munkatársai: Bogya Tímea Éva, György Emese, Sorbán Csenge, Szabó Hanga, Veres Kincső színháztudomány szakos hallgatók; Szakmai tanácsadók: Deme Ilona és Dávid-Kacsó Ágnes pszichológus; Korrepetitor: Mányoki-Kántor Bence; Projektmenedzser: Balázs Nóra; Szereplők: Albert Csilla, Balogh Dorottya, Dimény Áron, Kali Andrea, Kántor Melinda, Kicsid Gizella, Laczó Júlia, Marosán Csaba, Molnár Rudolf, Szucher Ágnes.
(A cikk a nagyváradi HolnapUtán fesztiválon bemutatott változat alapján készült).
MultikultRSS

Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája

Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
