"Kolozsvárnak folyton bizonyítani kell"
Kulcsár Árpád 2017. július 03. 13:09, utolsó frissítés: 13:35Berszán Zsolttal, Kolozsvár új képzőművészeti terének egyik kezdeményezőjével beszélgettünk Ecsetgyárból való kiválásról, célokról, lehetőségekről.
Két évvel ezelőtt robbant a hír, hogy bizonyos galériavezetők és képzőművészek az Ecsetgyárban gerillamódon levédették az Ecsetgyár logóját a szabadalmi hivatalban. Azóta nőttön nőtt a feszültség, aminek eredményeként ma egy új "művészgyár" jött létre a városban: a Hűtőgyár a vonatállomás mögött.
Az új helyre öt galéria költözött be: a BARIL, BAZIS Contemporary, Camera, SABOT és a SPAȚIU INTACT, de számos műterem és projekthelyiség is nyílt, és a TIFF alatt lezajlott megnyitón olyan neveket állítottak ki, mint Bill Viola vagy Cristi Puiu. Az "exodus" egyik kapitányával, Berszán Zsolttal beszélgettünk.
Kezdjük a beszélgetést ott, hogy az Ecsetgyárban egyszer csak kitör a botrány, aminek kapcsán benneteket brandlopással vádolnak meg, hiszen levédettétek az Ecsetgyár logóját. Vázoljuk fel, amennyiben lehet, miből született ez a konfliktus?
- Utólag visszanézve az eseményeket, számomra is elég furcsa helyzet, végül is nem mondhatjuk, hogy akkor, amikor az egész megtörtént, egy csoport voltunk, nem voltunk sem jogi csoport, sem szervezet. A másik csoport egy szervezet volt, az Ecsetgyár Föderáció, mi, a galériák, sejtenként működtünk ebben a környezetben. Több ok vezetett ehhez a helyzethez, folyton feszültségek voltak a gyárban.
Milyen feszültségek?
- Voltak olyan projektek, amelynek keretében az Ecsetgyárból meghívtak művészeket, és a Föderáció bizonyos művészek külföldre jutását gátolta. A probléma ott kezdődik, amikor egy kis csoport átveszi a hatalmat és azt nem észszerűen gyakorolja, hanem úgy, hogy az a bizonyos kis csoportosulás nemzetközi hírnévre tegyen szert, a többiek meg nem érdeklik. A probléma az, hogy ezt az emberek észrevették, egyre több visszajelzés jött arról, hogy ez így működik.
Én kezdetben ennek nem tulajdonítottam nagyon sok jelentőséget, azt mondtam, hogy akit érdekel az én munkám, az előbb-utóbb úgyis megkeres. Sajnos ezek az érdekcsoportok nagyon erősek voltak a gyárban, és évek hosszú során mindig ugyanez történt. Hétéves munka után jössz rá, hogy mindenhonnan ki lettél hagyva. Ez az egész akkor tisztázódott le a fejemben, amikor kolozsvári képzőművészeket hívtak meg kiállítani a Műcsarnokba. Ezt a történetet elmesélem, mert nagyon jól prezentálja az Ecsetgyár működését. Tudni kell azt, hogy a második csoportban több mint 30 kolozsvári művész került be, de az első szelekcióban csak 11-en voltak. A Plan B művészei és még három töltelék, a többi ki volt véve, és ez egy műcsarnokos kurátornak, Angel Juditnak volt köszönhető. Akkoriban Petrányi Zsolt volt a Műcsarnok igazgatója, és a kiállítás jó előre le volt játszva.
Tehát eljött Anghel Judit, és bement az Ecsetgyárba, bejárt hozzánk is a műtermekbe, körülbelül 15 másodpercet töltött ott, aztán ki is fordult. Gondoltam, hogy jó, biztos másféle munkákat keres, konceptuálisakat vagy akármit, én ezen nem sértődök meg soha, ha egy kurátor bejön, vagy kimegy. De hamarosan történt egy igazgatóváltás a Műcsaronokban, pont abban a periódusban, amikor a kiállítás szerveződött. Az új igazgató másképp gondolta, nem 11 művésszel egy periódusra, hanem sokkal többel. Persze nem lehet ebbe mindenkit belevenni, de mindenképp egy nagyobb kiállításról volt szó.
Miután meglett ez a kiállítás, mondták, hogy nem is olyan jó, nem mutattunk meg eleget. A kurátor nem úgy jött ide, tiszta lappal, hanem eleve a galériásnál lakott, és eleve megvolt a lista. Ha megvan ez a lista, akkor hozzánk csak véletlenül jönnek be emberek, ugye, ekkor esett le a tantusz nekem, hogy valószínűleg így zajlott le egy kiállítás Párizsban is, így zajlott Litvániában, Koppenhágában satöbbi, előre meg volt szabva, kik mehetnek.
A másik bosszantó dolog az volt - szerintem ekkor éreztem, hogy ezt nem lehet elviselni így tovább, hogy a polgármesteri hivatalnál a Bázis projektjei bele voltak téve a pályázatba úgy, hogy én nem is tudtam róluk. Hogy lehet úgy egy független egyesületet bevinni egy projektbe, hogy annak vezetője, elnöke nem tud róla? Ez akkora önbizalom (önhittség, elbizakodottság?) a másik oldalról, hogy mi nem vagyunk képesek semmit csinálni, mi bármit lenyelünk, hogy én is elcsodálkozom ezen. Annak tudom tulajdonítani, hogy annyira elvakultan koncentrált a saját dolgaira, hogy nem is vette észre, hogy a háttérben mi is dolgozunk, és előbb-utóbb észrevesszük, mi történik, szóba állunk egymással és azt mondjuk, így nem működhet tovább. Amikor annak idején azt mondtuk, hogy ennek így véget kell vetni, engem nem a pénzügyi része bosszantott leginkább, hanem az elvi kérdés, hogy valaki pénzt, energiát és időt beletéve épít valamit, felhasználjuk, amikor szükség van rá, dobjuk, amikor nincs rá szükség.
Ez akkora konfliktust okozott, hogy én azt mondtam, bármit megcsinálok. Ebben a helyzetben ez a bármi az volt, hogy megnéztük, a menedzsment levédte-e a saját logóját. Ez csak egy hirtelen gondolat volt, nem volt cél, hogy bárkitől elvegyük. Inkább ők akarták elvenni tőlünk, mert amikor elkezdtük hangoztatni, hogy valami baj van, akkor volt egy belső levelezés, ahol én kezdtem kérdéseket feltenni, elég kényelmetlen kérdéseket azokról a dolgokról, amik nekem nem tetszettek, ahogyan az anyagi dolgokról is, hogy ki kinek számol el, és kinek felel ezekben (róluk?). Ezekre nem válaszoltak.
Milyen kérdésekre nem válaszoltak?
- Például, hogy hogy van felépítve a norvég alapos költségvetés, mit jelent ebben a költségvetésben a galériák hozzájárulása, mit jelent anyagilag, kit kérdeztek meg annak idején, hogy például a galériáknak mire lenne szüksége. Ők a Bázis Galériától kértek három nemzetközi projektet, de sosem kérdezte meg senki, hogy ez mibe kerül. Hanem beírtak egy összeget, ami nekik tetszett. Én meg feltettem a kérdést, hogy ki volt az, aki ezt eldöntötte. A másik érdekes helyzet akkor volt, amikor a Bázis Galéria az AFCN-nél nyert egy projekttel támogatást, erre három év múlva azt látom, hogy ez a kiállítás a Polgármesteri Hivatalnál is el van számolva, tehát gyakorlatilag dupla elszámolás volt, úgy, hogy én nem tudtam róla. Itt nem összegekről van szó, hanem inkább elvi dolgokról. Mi tisztázni akartunk dolgokat, nem konfliktust teremteni, azt szerettük volna, hogy ne forduljanak elő többé ezek a dolgok, de nem jött válasz. Azaz jött, de nem szóban, hanem egy határozott ellenlépésben, ami azt jelentette, hogy elszigetelnek minket, egymástól is.
Ekkor azt gondoltuk, hogy mi, galériások, csinálunk egy új föderációt, és ezért senkitől nem kellett nekünk engedélyt kérnünk. De azelőtt kértük a vezetőséget, hogy üljünk le, beszéljük meg, de ez irányban nem volt hajlandóság részükről. Akkor meg mi más választásunk maradt? Két-három lehetőség állt fenn: én a Bázissal eldöntöttem, hogy mivel ezzel a struktúrával nem tudok egyetérteni, azt mondtam, hogy így is, úgy is bezárom a Bázist az Ecsetgyárban. Aztán 2015 tavaszán találkoztunk a többi galériással, velük én addig nagyon keveset beszéltem. Találkoztunk, leültünk egy asztalhoz, és mindenki azon a véleményen volt, hogy ez így nem mehet tovább, akkor döntöttük el, hogy csinálunk egy új föderációt, és egy egyesületet is. A művészek egyesületét már régen létre kellett volna hozni, ez teljesen normális kellett volna legyen, ezt a vezetőségnek kellett volna megcsinálnia, nem nekünk. Úgy döntöttünk tehát, hogy létrehozzuk ezeket a jogi formákat, hogy elválasszuk a mi dolgainkat az övékétől, azért, hogy esélyt se adjunk arra, hogy ezentúl minket bármire felhasználjanak, legyen szó imázsról, projektekről stb.
Térjünk vissza kicsit erre a brandlopás-vádra.
- Egyszerűen megnéztük, hogy az állítólag hét éve professzionálisan működő menedzsment megtette-e egyáltalán azokat a lépéseket, amellyel levédték volna az Ecsetgyár logóját. Láttuk, hogy nem, ezért levédettük. Ha ezt nem mi tesszük, hanem más, akkor mással pereskedtek volna. Azt mondták, rosszindulatúan tettük, pedig nem, megmutattuk, hogy ott tévedtek. Utána valóban megnyerték velünk szemben a pert, de kérdés az, hogy az ma mit ér nekik? Mert én azt tudom mondani, hogy nekem megérte, mert az Ecsetgyárban azok az energiák, amelyek hét évig működtették, mára elmúltak. Én az utóbbi két évben már úgy mentem be oda, mint egy automata pilóta: megcsináltam a kiállításokat, a programomat, levontam a következtetéseket, és kezdtem elölről, és semmi elégtételem nem lehetett abban, hogy részt vegyek nemzetközi projektekben, mert eleve ki voltam húzva. Nem csak én éreztem, hogy ezek az energiák nem működnek, hanem a többiek is. Nekem azért érte meg ez a vita, mert olyan belső energiákat találtam egy új dolog létrehozására, amiről nem is álmodtam volna, de ezt láttam a többieken is, akik eljöttek most velünk.
Amit én végig hiányoltam, az a fajta odafigyelés a másikra, amit itt próbálunk meghonosítani, amit próbáltunk a megnyitó kiállításokon is megmutatni, hogy mit jelent, amikor mindenki a másikért dolgozik, szóval olyan latens energiák voltak elfojtva ott az Ecsetgyárban, amik most felszínre kerültek. Szerintem ez egy pozitív dolog, szerintem Kolozsvárnak is megéri, ami itt történik. Az, hogy a másik helyen mi történik, hogy lesz-e elég energiájuk, akaratuk, és pozitív energiájuk, hogy újjáépítsék, már nem a mi dolgunk.
És hogyan kötöttetek ki a Hűtőgyárban?
- Mi nem akartunk eljönni az Ecsetgyárból, nem ez volt a cél, erre vonatkozóan nem voltak kigondolt lépések. A tavaly júniusban én külön elmentem a tulajdonos, Mircea Filip irodájába. Ő mindig azt mondogatta, hogy ő a művészetekért él, és nagyon segíti a művészeket. Bementem az irodába, és az asztalán megláttam a terveket a gyárról. Megkérdeztem, hogy mit jelentenek, amiket ott látok: láttam nagy, üres tereket, új világítást, klímát. Egy csomó tervet. Kérdeztem, hogy ez ránk nézve mit jelent. Ő mondta, hogy most akar a gyárban egy nagy felújítást. Én meg gondolkodtam, hogy a művészekre nézve ez mit jelent, vagy hát nem is rájuk, mert rájuk biztosan nem gondolt, de mondjuk a galériáknak, hiszen nekik programjuk van egy évre előre, szóval nem értettem. Filip azt mondta, az a terve, hogy felújítja, és drágább lesz a bér. Kérdeztem, hogy mennyivel, mert én a jövőre nézve kell tudjam, hogy mennyivel kell többet fizessek. Mondta, hogy még nem számolta ki, hogy a hitel függvényében kiderül, én meg úgy döntöttem, hogy akkor őszig kivárok.
Szeptemberben visszamentem megtudni, mennyit haladt a dolog, és akkor megtudtam, hogy már megvan az építkezési engedély, és szeretné is kezdeni a negyedik emeleten a bontásokat. A művészek és a galériák persze nem voltak értesítve. Kérdeztem, hogy jó, de ez hogy fog így működni? Mondta, hogy egy emelet meglesz, és akkor a galériák vissza is költözhetnek. Kérdeztem ismét, hogy a bér mennyi lesz, és ismét csak köntörfalazott. Ez történt szeptembertől novemberig, minden második nap bementem, és megkérdeztem, hogy mennyi lesz a bér. Mert nem mindegy egy olyan galériának, mint a mienk, hogy 200 vagy 500 euró, az a 300 nekünk nagyon sokat számít.
A másik dolog, ami nagyon érdekesen alakult, az a Kulturális Főváros projekt. Az Ecsetgyár nagyon jelentős szerepet vállalt ebben a pályázatban, egyrészt mert nagyjából azok írták meg a pályázatot, akik vezették az Ecsetgyárat, de Kolozsvár, ugye, elveszítette. Annyira elbizakodottak voltak, hogy álmukban sem gondolták volna, hogy elveszítik. Mi történik egy ilyen helyzetben? Filip tulajdonosként kivár, és hát jól is teszi, kivárja, hogy azok a pénzek, amikről szó van, meg fognak-e érkezni. Abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy ezek nem fognak megérkezni, már nem érdeke fenntartani művészeti térként a gyárat, mert sokkal több pénzt tud kérni, ha irodaként adja bérbe a helyiségeket, mondjuk IT-cégeknek.
Tehát igazak a pletykák, hogy a felső szint irodahelyiség lesz?
- Én nem jártam azóta ott, de úgy hallom, hogy igen, és nem csupán a felső emelet, hanem az egész főépület. Novemberben beszéltünk a galériavezetőkkel, és arra jutottunk, hogy itt nincs mit csinálni, keresni kell egy másik épületet. 2017-ben keresni egy ekkora helyet nem ugyanaz, mint 2008-ban volt. Szóval ott voltunk egy olyan helyzetben, hogy nem tudtuk, mit fogunk csinálni, és azt tettük, amit bárki más tenne ebben a helyzetben, hogy elkezdtük az interneten nézegetni a kiadó helyeket. Hamarosan találtam egy hirdetést, és láttam, hogy a Hűtőgyárban van kiadó terület, mivel az állomás mellett volt, rögtön érdekelni kezdett. Elmentünk megnézni a helyet, és a tulajdonosok nagyon szimpatikusak voltak, mi először csak a negyedik emeletről beszéltünk, megnéztük, tele volt kacattal, de ahogy beléptem, egyből azt mondtam, hogy ez a tér nekünk pont megfelelő lesz.
Utána mondta az egyik tulaj, hogy menjünk le, mert lenn még vannak kiadó területei, lementünk hát az elsőre, és egyből beléptünk egy 1200 négyzetméteres térbe, aminek nagyon örültem. Irodának egyértelműen nem volt jó, mert nem olyan a padlója, de arra a célra, ami nekünk kell, tökéletes volt. Novemberben elkezdődtek a bértárgyalások, és körülbelül egy hónap múlva megegyeztünk a végleges bérleti díjban. Nagyon jutányosra sikerült, szerintem a művészek ki tudják fizetni majd, és az nekünk nagyon fontos volt, hogy ha sehonnan nem jön támogatás, akkor is tudjuk magunkat fenntartani. Azzal az érzéssel, hogy mindig kell pénzt szerezni valahonnan a működéshez, nem lehet jól dolgozni, mert ez olyan stresszhelyzeteket okoz, amelyek képesek megölni az energiáidat. Az Ecsetgyár után azt a tapasztalatot szűrtük le, hogy egy rendszert úgy lehet jól működtetni, ha a konfliktusok minimálisra csökkennek. A konfliktust feloldjuk abban is, hogy a művészeknek teljesen más típusú menedzsment szükséges, mint a galériáknak. Az egyesület a művészeket fogja képviselni, a föderáció a galériákat, a kettőt nem keverjük össze sem jogilag, sem anyagilag, csak abban, hogy közösek a célok, de a struktúrák mások maradnak. A lényeg, hogy a két jogi entitás folyton kommunikációban legyen egymással.
Fontos megérteni azt is, hogy mi nem ebből élünk, mi művészek vagyunk, és kollégaként tekintünk egymásra, nem egy kultúrmenedzsment van, aki felhasználja a művészeket, hogy a saját brandjét erősítse, itt azok a pénzek, amik befolynak ebbe a művészeti központba, azt a célt fogják szolgálni, hogy a művészek körülményei javuljanak, bővüljenek a lehetőségeik, valamint, hogy a galériák nemzetközi projektjei magas szinten megvalósuljanak. Ez a vezetőség most nem projektekből él, mint az ecsetgyári, ahol a pénz nagy része nagyjából eltűnt abban, hogy a fizetések ki legyenek fizetve. Itt ezt a fajta gondolkodásmódot nem fogjuk követni.
Elég kevés időtök volt a megnyitó előtt, hogy felújítsátok a tereket.
- Igen, januárban kezdtük el, és valóban nagyon gyorsan kellett haladni, de minden nagyon jól sikerült. A legfontosabb az volt, hogy a műtermeket a művészeknek működőképessé tegyük. Ez azt jelentette, hogy javítani kellett a falakat, a padlózatot, ami nem volt megfelelő, új áramrendszert kellett kiépíteni, új világítást installálni, és utána minden művész a saját műtermét úgy rendezte be, ahogy akarta. A galériák a kiállítások előtt öt héttel kezdték el a munkát, sajnos a tulaj csak akkor tudta felszabadítani a felületet, és ez azt jelentette, hogy mindent ebben a rövid időszakban kellett megcsinálni, a terveket leszámítva, mert azok már megvoltak előzőleg. Szerencsére sikerült, úgy, hogy az emberek éjjel-nappal dolgoztak. Emellett külön siker, hogy minden galéria nagy nemzetközi projekteket tudott létrehozni a megnyitóra.
Fel tudod vázolni az épület struktúráját? Pontosan hány galéria, hány műterem, rezidenslakás van most a Hűtőgyárban?
- Az épület menedzselése két részre oszlik, az első és harmadik emeleten vannak a műtermek és a művészek, már említettem, hogy ők jogi személyiségként is teljesen különállók, fent a negyedik emeleten pedig külön vannak a galériák. A művészeknek jeleztük, hogy amennyiben szeretnének, kezdhetnek a terükkel dolgokat, rendezhetnek időszakos kiállításokat a műtermükben, meghívhatnak más művészeket, erre évente kétszer lehetőséget adunk nekik. Van még három-négy felület, ami proiect-space-ként működik, van egy a Bázisnak, itt leválasztottuk a galériát egy különálló résztől, ami kísérletezőbbként működik, itt fiatalok mutatkozhatnak be, rezidensek stb., a Nano galéria is kettéosztotta a területét, felében kiállítások lesznek, a másik felében műterem. Az egyesületnek hagytunk egy felületet, ahol rezidensprogramot lehet vinni, most egy ausztrál művész fog beköltözni, aki augusztusban fog érkezni, és két-három hónapot fog maradni, meglátjuk, amíg jól érzi magát. Az ide érkező művészeknek nem akarunk semmilyen kötöttséget adni, nem kötelezzük őket kiállításra, a lényeg, hogy idejöjjön, találkozzon a többiekkel, a várossal, és nekünk az jó, ha elmegy, és elmondja, hogy milyen fantasztikus hely ez a Kolozsvár. Szerintem ez a rezidensprojekt egy-két éven belül nagyon jól ki fogja nőni magát, A galériáknál az az elképzelés, hogy komoly háttérrel rendelkező művészeket fogunk meghívni. Inkább legyen kevesebb kiállítás, de minőségi.
A megnyitó kiállításokon jól mutattak egymás mellett a fiatal művészek és a “nagy nevek”, Bill Viola és Cristi Puiu, ez koncepció lesz?
- Igen, évente két nagy közös eseményt szeretnék, egyet tavasszal, egyet ősszel, és ettől függetlenül működjenek a galériák. A Sabotnál és a Barilnál már augusztusban lesz egy másik kiállítás, a Bázisnál is, miután lekerül a Bill Viola, be szeretném mutatni a Bázis művészeit. Nem egy hivatalos kiállítás keretében, de szeretnék egy erős válogatást azoknak, akik ősszel részt fognak venni a berlini Bazis galériában tartandó kiállításon.
Van-e egységes művészeti koncepció, ami alapján a galériák szerveződnek?
- Nincs, és nem is kell, mert mindegyik galériának és kiállítótérnek megvan a saját elképzelése a jövőre nézve, mindegyik teljesen más világot képvisel, de mindegyiknek vannak vizionárius projektjei, például Cristi Puiu kiállítása a Barilban, szerintem az, hogy ez megtörténhetett, egy csúcsteljesítmény, hogy az egyik legnagyobbra értékelt rendező és a világ egyik legjobb médiaművésze, Bill Viola egyszerre legyen kiállítva.
Az Ecsetgyárban az a legizgalmasabb, hogy a vizuális művészetek mellett sok másnak is otthont ad, színházi projekteknek, táncworkshopoknak, ezek nálatok hiányoznak, elképzelhető, hogy ti is beengedjetek társulatokat, szervezeteket, másfajta művészeket?
- Igen, az elképzelés az, hogy abban a pillanatban, amikor a felület megengedi. A színház csak olyan szempontból problémás, hogy kétszáz embernek másfajta felületek kellenek, ha tömegek jönnek be, amennyiben felszabadulnak felületek, akkor lehetne. A lényeg, hogy ebben a rendszerben maradjunk, hogy külön jogi személyiségként jöjjenek, nem szeretnénk összekapcsolni és mamutszervezetté tenni. Bárki, aki jön, a saját költségeit kell fedezze, saját menedzsmenttel kell rendelkezzen. A hely kínálatának bővítése egyáltalán nincs kizárva. De az Ecsetgyár is lehet, hogy változatos volt ugyan, de nem volt átjárás, aki kiállításra jött, az nem ment színházi előadásra és fordítva. Persze mi is fogunk könyvbemutatókat tartani, nagy külföldi kurátorokat meghívni, de ezeknek az eseményeknek meg kell legyen az értelme, és az nem az kell legyen, hogy elszámoljunk vele.
Kolozsvár megbír két konkurens művészeti központot szerinted? Jut közönség mindenhová?
- A konkurencia sosem rossz, az csak előre viszi a dolgokat, sőt, az a baj, ha nincs konkurencia, olyankor energia nélkül tudnak maradni a projektek. Az egészséges versenyhelyzet azt fogja eredményezni Kolozsvárnak, hogy egyre minőségibb projektek fognak jönni. Ha a város nem bírja meg, akkor előbb-utóbb valamelyik ki fog esni. Az biztos, hogy a városnak a következő pár évben nagyon kell bizonyítani, nem csak azt, hogy megérdemelte volna a kulturális főváros címet, hanem azt is, hogy kurva jó hely. És ezt mindig kell bizonyítani, nem elég, hogy egyszer régebb bebizonyította, hanem évről-évre meg kell ismételnie a teljesítményt, úgy a TIFF-nek, úgy nekünk, színháznak, rendezőknek, fesztiváloknak, hogy nyugat-európai színvonalon működünk, hogy mi Erdélyben egy olyan főváros vagyunk, amely adott pillanatban túlszárnyal egy másik fővárost.
Említesz egy nemzetközi nyitást, ez szerinted kétirányú lesz, többet fogják a kolozsváriakat külföldre hívni?
- Sokan már most is ezt teszik. Van a galériáknak egy adott kapcsolatrendszerük, amiből nem fognak kikerülni, nem változnak dolgok attól, hogy ők nem az Ecsetgyárban vannak. Ez remélhetőleg csak bővülni fog, ha csökkenne, akkor az azt jelentené, hogy elvész az érdeklődés Kolozsvár felé.
Tehát az Ecsetgyár brand nem számított?
- Semmit nem jelent, azért, mert ha nem lett volna alatta tartalom, akkor üres lett volna. A brand úgy működik, hogy amennyiben valaki odamegy, és azt látja, hogy üres, akkor visszafele sülhet el. Persze, mondhatjuk, hogy milyen jó az erős brand, de a brandek hamar eltűnnek a világból, figyeld csak meg a Nokiát, amint tartalom nélkül maradt, össze is omlott. Én úgy gondolom, hogy folyamatosan fenn kell tartani az izgalmat azzal kapcsolatban, amit előállítasz.
Azt mondod, az a célotok, hogy önfenntartók legyetek. Ezt hogyan lehet elérni egy kulturális térrel?
- A mai egyesületek többnyire úgy működnek, hogy a közpénzeket várják, mi olyan rendszert akarunk felépíteni, ami nem így működik. Nem vagyok ellene a támogatásoknak, pályázati pénzeknek, de akkor életképes egy ilyen művészgyár, amikor a művészek ki tudják fizetni a műtermet és a költségeteket, és egy olyan összeget, ami a közösbe megy, és amit beruházásokra, PR-ra tudunk elkölteni. Nekünk nagyon fontos a privát támogatási rendszer is, hogy ezt be tudjuk vonni. Ha ez nincs, és nem állunk három-négy lábon, akkor lehetnek problémák, így pedig, ha az egyik forrás kivonódik, akkor még mindig maradnak mások. Ez a privát támogatás úgy jöhet létre, ha baráti köröket hozunk létre, ezt nem mi találtuk ki, a nagy múzeumok már régóta alkalmazzák. Ebben a baráti körben más múzeumigazgatók, kurátorok és üzletemberek vannak benne, akik találkoznak. Egyrészt direkt rálátásuk lesz a művészekre, másrészt nem csak hallomásból fogják megismerni, hogy mi folyik egy-egy galériában. Nagyon fontos, hogy ezeket az embereket mi is behívjuk.
A városnak van ilyen potenciálja?
- Szerintem egyre több ilyen ember van, sőt, Kolozsváron jó a helyzet, egy más városban nem biztos, hogy ez működni tudna. Mert akik itt más ágazatokban vagyonokat szereznek, nagyon is érzik annak a szükségét, hogy befektessenek kultúrába, fociba stb. Ha megszólítod őket, akkor jönnek, persze nem egyből nagy támogatással, de minden támogatás nagyon jó. Oda kell hívni őket, és el kell magyarázni, hogy egy projekt mennyibe kerül, akkor megértik, hogy ez nem aprópénz. Ha bemutatod neki a művészt, és elmagyarázod, hogy a műterem fenntartása pénzbe kerül, akkor lehet, hogy gyűjtő lesz belőle, vagy támogató.
Ez a piaci gondolkodás nem zár ki olyan művészeket, akik nem eladható termékekben gondolkodnak?
- Nem zár ki senkit. Ott van például a Spatiu Intact, ők nem ilyenekben gondolkodnak, de fenn kell tudják tartani magukat, aztán azt már nekik kell kitalálni, hogy miből. Az akaratnak erre nézve meg kell lennie azok részéről, akik beköltöztek. Sokan jönnének mások is, de nem tudunk mindenkinek műtermet adni, viszont az egyesületnek vannak olyan tagjai, akik nincsenek a gyárban. Ez a gyár nem azt jelenti, hogy ott vagyunk egy szűk kör, hanem több műterem van a városban, amivel össze vagyunk kötve, egyfajta hálózatban másokkal.