Egyértelműen kiállni az ellen, ami elfogadhatatlan - interjú Kollár-Klemencz Lászlóval
Kérdezett: Ivácson András Áron 2018. február 22. 17:36, utolsó frissítés: 17:36A Kistehén zenekar kolozsvári koncertje jó lehetőséget adott arra, hogy némileg fajsúlyosabb kérdéseket is megvitassunk az énekes dalszerzővel.
Február huszonhetedikén a kolozsvári Form Space-ben ad koncertet a Kistehén zenekar a Generáció Party hat éves évfordulója alkalmából.
A Kistehén egy magyar alternatív zenei együttes, amely 2002-ben a Sziget Fesztivál reklámjaként debütált dal, az Ééén vagyok a kis tehééén, ülök a fa tetejééén kezdetű dal előadójaként tűnt fel. Később 2004 áprilisában Kollár-Klemencz László és együttese Zene a nyulaknak néven futott, majd később felvette Kistehén Tánczenekar nevet, majd végül a Kistehén név mellett maradt.
Az évek során már öt lemezük jelent meg, amelyekről a legismertebb dalok a Szájbergyerek, Szerelmes vagyok minden nőbe és a Virágok a réten, Jó csávó a Markó.
Hogyan lehet az alkotói szerepet, az alkotói fejlődési igényt egyeztetni azzal a társadalmi igénnyel, amely arról szól, hogy az ember határozza meg magát, és mindig maradjon hű ahhoz, ne változzon tovább?
Radikálisan. Csakis radikálisan. Nagyon nehezen. Egyeztetni ezt amúgy nem nehéz, engem elsősorban az határoz meg, hogy mik a szándékaim, és én mint szeretnék, és nem az határoz meg, hogy mit várnak tőlem. És ebben én eléggé erős vagyok, azt hiszem. De közben meg van egy másik dolog, hogy rossz érzés a társadalmon kívül lenni.
Márpedig ahhoz, hogy az ember teljes mértékben azt csinálhassa, amit belülről érez, ami belülről hajtja, ahhoz el kell szakadni a rendszerektől, bizonyos értelemben le kell szakadni a társadalomról, függetlennek kel lenni, és ez egy nehéz dolog, hiszen az ember amúgy meg szociális lény, és nem jó érzés az embenek elszakadva lenni a többi emebertől, és külön utakat járni. Ez egy nagyon magányos dolog, a magány meg nem jó.
Úgyhogy, bár ebben van feszültség, de ebben van igazán a hiány is, ez egy rossz dolog, és alapvetően nem is tudom... talán vannak olyan társadalmak, ahol ez picit finomabb és árnyaltabb tud lenni, talán ahol a társadalmak befogadóbbak, kulturálisan fejlettebbek, de szerintem ez alapvetően mindnehol így van. Ez meghatározó. Ez egy magányosságra ítélt dolog, amit el kell fogadni. Nehéz, de el kell fogadni, legalábbis én így vagyok vele.
És ha az alkotásnak van ez a magányos aspektusa, ez hogy tud működni mondjuk egy zenekari környezetben, ahol több ember dolgozik együtt, és esetleg nem az áll fenn, hogy valaki megírja a dalokat, a többiek meg mindössze eljátsszák?
Próbálok nem egy társadalomban meg egy nagyobb rendszerben, hanem néhány emberben, kisközösségekben gondolkodni. Próbálok maximum ötven emberben gondolkodni, akikkel én együtt élek a világban. Persze sokkal többel élek együtt, de ez az ötven ember, akikkel nap mint nap találkozom, valamilyen módon beszélek, az életemet velük töltöm. Próbálok ebben gondolkodni. Ebből az ötven emberből viszont mindenki nagyon hasonló hozzám, nagyon közel vagyunk egymáshoz, és itt nem nagyon kell... ez ugyanígy egy elzárt kör, ami független, és nem nagyon kell alkalmazkodni, mert ez önmagában működik egynmással. Ez egy könnyű dolog, meg kell találni az embernek a társait az életben, és azokkal csinálni együtt dolgokat az életben.
Ilyen egy zenekar is. A zenekar tagjai barátok, értik egymást, és nincs semmiféle megfelelési kényszer, hanem egy párhuzamos élet van, amiben dolgozunk.
Korábban beszélt arról, hogy van ebben egyfajta olyan öntörvényűség, amely nem magányos, hanem a társadalomba illeszkedik. Ezt annak kapcsán kérdem, hogy ez mennyire befolyásolja az alkotó és a közönség viszonyát. Az alkotó magának alkot, vagy a közönséget is figyelembe veszi, hogy működik ez?
Mindenkinél másképp működik. Ez egy nagyon nagy téma. Nálam ez úgy működik, én ebben szocializálódtam, ebben nőttem fel a nylcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején – a legérzékenyebb koromban ezt ittam magamba, hogy az alkotás az egy önmegvalósítás, és az alkotás és a művészet az mindenek felett áll, mindenféle akarat és kényszer felett, és a legjellemzőbb dolga a szabadság. Az alkotás lényege, hogy teljesen szabad és független, és ez egy szerzői hozzáállás. Én filmmel is foglalkoztam. Én nem egy szakmát vagy egy alkalmazott művészeti dolgot csináltam, hanem mindig is a szerzői hozzáállást kerestem, az volt az én utam.
Nagyon jó mestereim voltak ebben, és nagyon jó emberek vettek körül. A mai napig így látom, akár a könyűzenében, popzenében is, az alkotói attitűd áll mindenek felett. Ha ez találkozik éppen a közönség igényével is, vagy a közönség is rá tud ebből bizonyos dolgoka hangolódni, az már csak egy gyönyörű plusz dolog, aminek nagyon lehet örülni, meg rá is lehet csodálkozni, de ez egy teljesen másodlagos dolog a lényegét tekintve az egésznek. Én nem is tudnék máshogy dolgozni, én nem pénzkeresetnek vagy munkának tekintem a zenélést, hanem elősosrban önmegvalósításnak.
Akkor tudom a belső dolgaimat, ami engem érdekel, akkor működik ez, ha ezt valban önazonosan, teljesen őszintén próbálom feltárni, és nem pedig kényszer által befolyásolva, szűkebb keretek között próbálok valamit csinálni. Mihelyst nem lesz már, mit mondanom, vagy én magam nem akarok már semmit mondani, vagy nem lesz olyan probléma vagy érzés amit ki akarok fejezni, akkor én ezt abba fogom hagyni. Minden egyes Kistehén-lemez előtt úgy vagyok, hogy ha nincs mit elénekelnem, akkor nem fogok énekelni.
Ebből a szempontból azért nehéz talán ez, mert a könnyűzene, a pop-rock zene ma már sokkal inkább szórakoztatóipari termékké alakult, és sokkal kevésbé szerzői, önmegvalósító dolog. Annak ellenére, hogy amiből indult az alternatív zene vagy az underground a kilencvenes években, az még nagyon ez volt. Még a kilencvenes évek végén vagy a kétezresek elején sem volt ez ennyire így, de ma már a meghatározó zenekarok nagy része teljes mértékben egy szórakoztatóipari termék, egy üzlet.
Ennek is megvan a helye, de ez eléggé eltorzítják a kialakult képek az egészről, és maga az, hogy valaki valamilyen érték után megy, ez már nem is nagyon van képben. Csak csodálkoznak sok helyen. A könnyűzene ezért nehezebb dolog, mert nincs elismerve mint művészeti ág, hanem szórakoztatóipari termékként van kezelve, éppen ezért olyan attitűddel műkdöni, mint amilyennel én működök, azért ez nem olyan bevett.
Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hatvan évesen is van mit megkérdőjelenzi. Az alkotói attitűd mellett mennyire fontos az ön munkásságában a kritikai attitűd? Különösen annak tekintetében, hogy azt szokás mondani klisészerűen, hogy a felnövés jele, hogy kibékülünk a társadalommal.
Én most ennek a folyamatnak jelenleg a része vagyok. Se pró se kontra nem tudom sem igazolni, sem megcáfolni. Én per pillanat csak figyelem önmagam meg a reakcióimat a dolgokra. De az tény, hogy hiusoznévesen nagyon csodálkoztam azon, hogy már ilyen meglett, ötven-hatvan éves zenészek miért csinálnak annyira rossz zenéket, miközben husozn-harminc éves korukban milyen jó dolgokat csináltak.
És hogy mi ez a folyamat, hogy az ember így eltompul, vagy érdektelenné válik, vagy talán pont hogy nem, hanem megvan ugyanaz a tudása, tapasztalata, de még befogadóbb lesz bizonyos dolgokkal, és nyitottabb. Nem tudom egyértelműen, hogy mi ez a folyamat, én is kutatom ezzel együtt egyelőre. Az biztos, hogy sokkal finomabban fogalmazok, már a magam számára is árnyaltabban, mert annak, amit korábban fehérnek vagy feketének láttam korábban, annak már sokkal több színe van. Hogy ez most az öregedés vagy a tapasztalatok egymásra rakódása, nem tudom, de tény, hogy az ember visszavesz, nem kényszerből, hanem belátásból.
Valószínű ez lehet mögötte. Ez egy nagy harc ezzel. Megkérdőjelezni biztos, hogy mindig is lesz mit. Engem nagyon sok minden ér, pont azzal, hogy az ember, ahogy halad az életében, az éveiben, egyre kevesebb titok van, és egyre több dolgot tárt már fel magának, és egyre kevesebb olyan dolog van, amiben izgalmat talál, és egyre több, amit már megismert. Egyre több követ fordít fel, és egyre kevesebb az olyan kő, amit úgy érez – vagy legalábbis amit én úgy érzek –, hogy fel lehet fordítani. De van. Van egy folyamata is ennek, ami örömmel meg gazdagsággal tölti el az embert.
A másik az, hogy egy kicsit fájdalommal próbálja keresni az egyszerű dolgokban is az ember, amit megkapott húszévesen, amikor bárminek nekiállt, és minden gyakorlatilag új volt. Ez most már nem így van, és ennek ellenére szeretné nem elveszíteni ezt az izgalmat, ezt az örömöt, a titkok feltárásának örömét, de már nehezebb ilyeneket találni. És ebbe az ember könnyen bele tud keseredni.
Egy ilyen folyamat az, amiben én megpróbálom magamat és a helyemet megtalálni, és ebben benne van már a dolgok, az emberek, a környezet elfogadása is. És természtesen egyértelműen kiállni az ellen, ami elfogadhatatlan.