A bőség gyönyöre. A 6. PulzArtról
Kovács Bea 2018. szeptember 17. 17:35, utolsó frissítés: 2018. szeptember 21. 10:19Sepsiszentgyörgy család- és művészbarát város, ahol kényelmesen megfér egymás mellett a kortárs költészet és a babasírás.
A következő PulzArtra érdemes lesz beszerezni egy Hermione Granger-féle időnyerő nyakláncot, hogy minél több eseményen tudjunk részt venni. Az immár hatodik alkalommal, szeptember 13. és 16. között megrendezett kortárs összművészeti fesztivál széleskörű programkínálatának szubjektív keresztmetszete következik.
Az idei PulzArt fókuszában a műhelymunka, a közösségen belüli alkotás és az egyéni munka lehetőségeinek boncolgatása állt. A szervezők kilenc workshopot kínáltak az érdeklődőknek: fesztiválépítészeti, kreatív animációs, projection mapping, kreatív írás, henna, előadóművészeti, kollaboratív Nodal-szintentizáló, illetve bábműhelyen vehettek részt azok, akik intenzív, gyakorlati tudást szerettek volna elsajátítani a fesztivál ideje alatt. Nyílt origamiműhely is működött a négy nap során Ossama Mohamed Helmy Faraggal, az Arab Origami Központ alapítójával és vezetőjével, ahová kicsik és nagyok egyaránt betérhettek. A PulzArt egyetlen bökkenője sajnos pont a műhelyek és a többi rendezvény időbeli fedésében érhető tetten: akik a workshopon kívül más helyekre is el akartak jutni, jó pár igazán érdekfeszítő programpontról le kellett mondaniuk. De ilyen ez a kultúrszakma.
Jómagam az André Ferenc és Horváth Benji által vezetett kreatív írásműhelyen vettem részt. Kollegiális közegben, baráti-támogató hangulatban, négy alkalommal napi három órán át foglalkoztunk saját és vendégszövegekkel, többek között arra keresve a választ, hogy mitől lesz pontos és hatásos egy poétikai szöveg. A fiúk régóta dolgoznak együtt, több közös projektjük van, mint például az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő multimediális Beatwándor, valamint mindketten a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat szerkesztői is. Kettejük összeforrt munkamódszere gördülékennyé tette a workshopot, amely több ponton is kimozdította a résztvevőket komfortzónájukból: három különféle kulcsban előadni a Szimpla teraszán a Tiszta szívvelt vagy A magyar Ugaront eléggé arcpirító tapasztalat és nem feltétlenül a magányos írás szerelmeseinek legfőbb vágya, de ilyen helyzetekben derül fény igazán a szöveg performativitásának titkaira.
Kis csapatban dolgoztunk, a fókusz pedig a költészet és a slam irányába mozdult el, de a helyben rögtönzött, illetve házi feladatként megoldandó írásgyakorlatok mikroszinten a szöveg milyenségével, a nyelvi klisékkel és ezek kibillentésével foglalkoztak. A kreatív írás fogásszinten tanulható, tippek és trükkök, olcsó fegyverek és kizökkentő megoldások tükrében, a közös, visszajelzéseken alapuló munka pedig elősegíti az alapvető hibák kikerülését. Feri és Benji is említette, hogy ha valaki már hosszú évek óta foglalkozik szövegekkel, gyorsabban rálát a kiküszöbölhető bakikra, és valóban itt rejlik a műhely titka: olyan szempontokkal gazdagodtunk, amelyek egyrészt (üdvözlendő módon) mítosztalanították az írás folyamatát, másrészt könnyen elsajátíthatóak, alkalmazhatóak a következőkben. A kreatív írásra az akadémiai közegben szinte semmilyen lehetőség nincs, pedig rendkívül hasznosnak bizonyul, nemcsak a művészi értékű szövegírók számára. Az workshopot egy közös szövegmontázzsal zártuk, ami reményeink szerint felkerül majd a Szimpla valamelyik belső termének falára.
A fesztivál programkínálatában kiállítások, irodalmi délutánok, filmvetítések és színházi produkciók szerepeltek, amelyeknek egyetlen és legfontosabb közös hívószava a kortárs volt. Mindjárt az első napon került sor a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben Daniel Spoerri román származású, svájci képzőművész Megemészteni a múltat című Eat Art és objektművészeti kiállításának megnyitójára. Az avantgárd, illetve a fluxus egyik emblematikus alakja, Spoerri a tárgyakhoz és az ételhez való viszonyunk, a fogyasztói szokások, a közösségi, illetve privát tapasztalatok közös pontjait próbálja feltérképezni és megragadni, munkái banálisak, végtelenül életszerűek, pompás hétköznapiságukban felfedik a bennük rejlő művészit is.
A Spoerri munkáiban tetten érhető idő, az idő múlása és az idők változása megrázó élmény: a kiszáradt lágytojás héja, a borfoltos pohár vagy egy teadélután tárgyi lenyomatai kimerevítik és megölik a pillanatot, hogy örökkévalóvá avanzsálják. Spoerri asztalszettjei mintha folyamatosan történnének. A kifeszített pillanat kismilliónyi társas, fiktív szituációt indít el a képzelet útján, mintha még meleg lenne a teáscsésze és hallanánk a távozó társaság zsivaját, miközben a valóság azt is feltételezi, hogy azok az emberek már rég halottak vagy talán soha nem léteztek. Az Instagram óta újból fellendülő ételművészet teljesen más megvilágítást kap Spoerri munkásságának tükrében, és szinte fizikailag érzékelhető a spontán klikk és a művészileg kivitelezett asztalképek között húzódó, konceptuális szakadék. A kiállítás november 30-ig tekinthető meg.
Ugyancsak csütörtökön nézhette meg a szentgyörgyi közönség a Marco del Fiol rendezte, új Marina Abramović-filmet, amely a performer brazíliai spirituális körútját dokumentálja. A film a performanszművészet, a rítusok és a gyógyulás közös vonásaira kérdez rá Abramovic súlyos jelenlétű personája révén: a szerelmi bánattól szenvedő, immár hetvenes éveiben járó művész emberi esendőségében, női sebezhetőségében mutatkozik meg és vállalja lelki gyógyulásának publikus megmutatását. A filmnek vannak rendkívül erős, szinte transzcendentális pillanatai, de több jelenetét is áthatja a populáris ezotériára jellemző giccs. Viszont mindenképp megmozgat, kimozdít, elindít bennünk valamit, ahogy azt Ütő Gusztáv képzőművész is megjegyezte a vetítést követő beszélgetés során. A sepsiszentgyörgyi művész, aki maga is foglalkozik cselekményművészettel, úgy elméleti, mint gyakorlati vonalon, Nagy Csillával, a film romániai forgalmazójával beszélgetett művészi hitelességről, spiritualitásról és performanszról, illetve a gyógyulás és öngyógyítás lehetőségeiről. A beszélgetés izgalmas kérdésköröket érintett az erdélyi képző- és performanszművészet kapcsán, és a bekapcsolódó közönség érdeklődése is arra enged következtetni, hogy valós igény lenne valamiféle nyilvános fórum megteremtésére, ahol hasonló témákat, helyi és globális művészettörténeti és -elméleti kérdéseket feszegethetnénk.
A Sepsiszentgyörgyön debütáló Pion and The Unicorns zenés-szöveges előadásában a slammer-költő Pion István új projektjét láthattuk, amely merít ugyan a slames hagyományból, de egy sokkal személyebben hangnemben szól a közönséghez. Flamingók, szomorú unikornisok, egy összetört szív és egy szemeteskonténerben talált élet, a hatkötetes Demény Ottó megható története melankolikus, de a játékot azért nem megvető estet eredményez. Pion és két zenésztársa még kicsit izgultak ezen az első megmérettetésen, pedig az egyedüli kifogásolnivalónk az volt, hogy túl hamar lett vége ennek az eklektikus, hideg-meleg, jóleső koktélnak.
Irodalmi vonalon Horváth Benji új kötetét, A dicsőséges Európát mutatták be, találkoztunk a titokzatos kalapos Centaurival, valamint a Kemény-Szirmay családdal, Kemény István, Szirmay Ágnes és Kemény Zsófi képviseletében (Kemény Lilitől állítólag mind félnek, mert ő teszi legmagasabbra a művészi mércét – de valószínűleg nem ezért hiányzott az eseményről). Horváth az énköltészettől való elmozdulás szükségességéről beszélt, Centauri azért használ álnevet, mert nem a kapcsolati hálón keresztül szeretett volna bekapcsolódni az irodalmi életbe, a Kemény család pedig egymás között passzolgatja a készülő szépirodalmi műveket az építő jellegű kritika reményében.
A fesztivál egyik kiemelkedő produkciója a Blind Summit Theater The Table című bábelőadása volt, amely egy nagyokos, excentrikus, de alapvetően igencsak kellemes figurát, Mózest helyezi a figyelem középpontjába. A londoni háromfős csapat bunraku bábművészeti színházat csinál, amelynek értelmében egy bábot három bábos mozgat. Esetünkben Mózest, aki egy metaarc, tudja magáról, hogy báb, kommunikál mozgatóival, néha rájuk is ordít. Mózes ismeri a színházi szakma viszontagságait, elpanaszolja például, hogy egy producer arra kérte, hogy adja elő a Bibliai Mózes utolsó 12 óráját – valós időben. Ilyet nem lehet, magyarázza Mózes, a báb, mert nem így működik a bábszínház, és aztán egy bő órában megmutatja nekünk, hogy hogyan is, és milyen is az igazi bábművészet. Mózes mindenféle kalandokba bonyolódik a transzilván asztalon, ahogy ő utal az előadás egyetlen kellékére, flörtöl a közönség hölgytagjaival, elmagyarázza a bunraku-módszert, majd igazi, lelkiismeretes művészként végül megidézi a de facto Mózes halálát (és Istent). A Blind Summit Theater kreativitása és leleményessége lenyűgöző, művészi minimalizmusuk, eszköztelenségük pedig tiszteletre méltó. A csapat kétszer is lejátszotta az előadást, majd vasárnap egész napos workshopot tartottak a bábművészet megszállottjainak.
A számos szabadtéri kísérőprogram és koncert mellett esténként hajnalcsalogató Teines bulik várták a fesztiválozókat. A hatodik PulzArtot a magyarországi iamyank: Live Ensemble zárta a színházban, majd az épületre vetített Bordos-féle project mapping workshop végeredményét láthattuk a tiszta szeptemberi ég alatt. Mindössze azt sajnálom, hogy két, számomra különös színházi produkciót, a Radu Afrim rendezte Zabigyereket, illetve a Pálffy Tibor által megálmodott, a Szimpla teljes területét bevonó, hét szimultán helyszínen és több erdélyi színház művészét megmozgató performanszot, a Kocsmai hurkokat nem láttam. Ha jövőre is így lesz, beszerzem időben azt a láncot.
Nyitókép: Bereczky Sándor/PulzArt