Műfaja: zene. A kolozsvári Kiméra együttessel beszélgettünk
Kovács Bea 2019. február 14. 10:56, utolsó frissítés: 11:09Önkeresésről, a saját hang felfedezéséről, a zene tisztaságáról és a kísérletezés szükségességéről beszélgettünk a zenekar három tagjával Kolozsváron.
Hogy találja ki három zenész, hogy valamit együtt akarnak csinálni, és az a valami a Kiméra lesz?
Horváth Hannah: Mi már régóta ismerjük egymást, igazából gyerek- és tinikorunk óta. Zenéltünk is már együtt különböző projektekben, és az évek során mindannyian többféle stílust kipróbáltunk. Szerintem azért döntöttünk úgy, hogy együtt legyünk, mert éreztük egymáson, hogy az idő múlásával mindhármunkat egyre inkább elkezdett érdekelni ez az irány. Nagy hatással volt ránk, hogy mindhárman voltunk Pesten és ott találkoztunk hasonló kísérleti megközelítésekkel. Megbeszéltük, hogy üljünk össze, próbáljunk, s jól jött ki, nem? (kacag)
Visky Péter: [Hannáhval] Ott voltunk Pesten, és elkezdtünk arról beszélni, hogy kéne zenéljünk. Akkor még főleg improvizáltunk. Amikor visszaköltöztünk Kolozsvárra, Dani bejött a képbe, akit egy kísérleti projektben halottunk, megkérdeztük, hogy van-e kedve velünk zenélni, és így alakult ki a Kiméra jelenlegi összetétele.
Láng Dániel: Odajöttetek hozzám koncert után, cukin, ketten, autogramot kérni, és megkérdeztétek, hogy van-e kedvem csatlakozni, mert van egy induló projektetek. Igent mondtam! Szerintem az elején nem volt ez tudatos, hogy ebben feltétlenül mi hárman kell legyünk, inkább azután kezdtek kialakulni a dolgok, miután elkezdtük megismerni egymás zenei és emberi arcát.
Mikor volt a legelső összeülés?
H.H.: Tavaly január 6-án.
Miben más a pesti hangulat, hogy ott született meg ez az ötlet?
H.H.: Pesten nagyon sokat jártam olyan underground helyekre, mint az Auróra meg a Kék Ló, ahol jazz-zaj rendezvények-koncertek voltak, akár akusztikus, akár elektronikus zajolások. Nagyon tetszett, hogy ezeknek a zenéknek a kiindulópontja az improvizáció—nem az, hogy eljátszunk egy jazz standard-et, hanem hogy kitör a megszokott, kényelmes stílusból és hangulatból. Elkezdett nagyon érdekelni, hogy az emberi hang miket tud és mire képes. Van a scat-elés, ami a hangszereket imitálja, de lehet annál jobban is, szerintem. Érdekeltek azok a zajolások, amiket csak emberi hanggal lehet létrehozni. Pitu is többször megfordult ezeken a rendezvényeken, s igazából ott beszéltük meg először, hogy gyere, üljünk össze s csináljunk valamit.
V.P.: Volt ott egy elektronikus zajzene-projektem, a Triste Ensemble, s egyszer egy koncertünk után beszéltünk a közös zenélésről. Kolozsváron nem találkoztam sok zajzenével és kísérleti zenével, Budapesten viszont számos hasonló esemény van és ezeket nagyon megszerettem. Én például unok a megszokott módon zenélni, szakasz-refrén, szakasz-refrén, és a Kimérában is valahol ez a lényeg, hogy formabontó. Keresgélünk, ezért kísérleti.
H.H.: Arra alapozunk, hogy az impulzusokat megfogjuk hangokkal, minden kicsi rezgést, ami az emberben van, hangokkal kifejezzük. És ne csak szavakkal. Nekem is volt Pesten egy bandám, a Landing Venus, és abban már elkezdtem kísérletezni. Ketten voltunk énekesek, és én a háttérben csináltam ezeket az effekteket.
L.D.: Amíg itthon voltam a konzin, nem igazán voltak ehhez hasonló zenei élményeim, ezek Pesten kezdtek el az életem részévé válni. Keresni kezdtem az ilyen jellegű eseményeket, illetve inkább csak bevonzottak. Így kopogtattam be például a Bélaműhely ajtaján, ahol tárt karokkal fogadtak és igazából az ott töltött idő alatt kezdtem el komolyabban foglalkozni hang és csend, partitúra és improvizáció viszonyával. Nem szeretem annyira ezt a szót, hogy ’kísérleti’, mert végül is minden élő zene az. Inkább a nyitottság, a saját zene létrehozására való törekvés az, amivel ott találkoztam először.
H.H.: A Bélaműhelyben sem a megszokott hangszereket használtátok. Belerakni zenébe zajokat úgy, hogy jól szóljon…
L.D.: Én nagyon sokáig azt gondoltam, főleg abban az időben, amikor a Művészetibe jártam (Marosvásárhelyi Művészeti Líceum – szerk.megj.), hogy amit a tanárom mond, az egy megkérdőjelezhetetlen igazság, ami egy tapasztalt szakembertől jön. Aztán úgy hozta a sors, hogy elkezdtem egyre többet foglalkozni improvizatív dolgokkal, és rájöttem, hogy ez nem feltétlenül igaz, és a hangomat is úgy fogom tudni a legkönnyebben megtalálni, ha minél több irányban kutatok.
És amit most csináltok, az közelebb áll?
L.D.: Ez egy hosszú folyamat, de haladunk rajta, szóval közelebb áll, az eddigi legközelebb. De remélhetőleg holnap még közelebb leszünk.
H.H.: Az önkifejezés meg az önkeresés folyamata van benne. Sokkal közelebb áll hozzám ez, amit most csinálunk, mert otthonosabban érzem magam benne és jobban ki tudom fejezni az érzelmeimet – nekem mindig is erről szólt a zene.
L.D.: Visszatérve az első kérdésre, hogy hogyan áll össze három ember és dönti el, hogy ilyen zenét csinál: nem az határozta meg, hogy kik vannak benne a csapatban, vagyis persze, jó veletek együtt, de szerintem mind a hárman most érkeztünk el egy olyan helyre, ahol a saját zenénket keressük és lehetőség szerint már nem covereket játszunk. Azt kevésbé érezzük feladatunknak, hogy másnak megfeleljünk a zenénk által.
H.H.: Szerintem a zenénkben is érzékelhető, hogy ott van minden: van szenvedés, öröm, van boldogság, erotika. Amikor megírjuk a dalokat, akkor legalábbis van. Én mindig arra törekszem, hogy legyen benne vihar, szörnyűség, jóság, de a végére legyen egy csend, hogy egy egésszé álljon össze. És van egy körkörössége, egy folyamatos mozgása, azon belül egy csomó minden történhet, de közben ott van a tökéletesség szimbóluma is, a kör.
Most már volt pár koncertetek, milyen a közönség, hogy fogadja ezt, mit éreztek a színpadról?
V.P.: Gyakran előfordul, hogy akkora koncentrálás van a zenénkben, hogy nem tudok arra figyelni, hogy kint mi van. De lehet hogy csak azért, mert még az elején vagyunk. A kellemes feszültséget, a figyelmet viszont érzem. De igaziból csak akkor kapcsolódom rá tudatosan a közönségre, amikor a számnak vége van és hallom, hogy kiabálnak. Tudat alatt érzem a közönséget.
L.D.: Legutóbbi két koncertünkön fülmonitorral játszottunk, úgyhogy elég keveset érzékeltem a közönségből. Sőt, a FORM-ban [FORM SPACE] ezt még a színpad is erősítette, de nyilván van egy állandó jelenlétük, amit első perctől érzel a színpadról és igazából nagyon nagy löketet ad.
H.H.: Az Atelierben nagyon éreztem, mert közel voltak. Még van két együttesem, és azt vettem észre, hogy az emberek általában azért jönnek a koncertekre, hogy bulizzanak. A Kiméránál pedig azt, hogy mindenki figyel. Úgy is vagyunk felállva, hogy Pitu meg én nem vagyunk teljesen frontálisan, tehát nem is érzem annyira szükségét, hogy szavakkal kommunikáljak velük. Én hiszek abban, hogy a hang, a zene terapeutikus, gyógyító hatással is lehet az emberre és kihozhat belőlünk is olyan dolgokat, amelyek létezéséről mi sem tudtunk. Ezért intenzív. Ezt az intenzitást érzem a közönségen és fent a színpadon is.
L.D.: Azt én is megfigyeltem, hogy nagyon figyelnek.
V.P.: Ez tényleg érződik.
L.D.: Kicsit zavarba ejtő is tud lenni, de sokkal inkább megtisztelő.
Valamelyik eseményben azt is írta a nevetek mellett, hogy trip-hop. Ez valójában mit jelent?
L.D.: Ez azt jelenti, hogy muszáj kitalálni valami zsánert, ahhoz hogy a platformokon meg tudd osztani a zenédet és be tudja sorolni a robot. Mi nem akartuk eldönteni a saját zenénkről, hogy milyen a műfaja, ezért megkérdeztünk egy csomó embert és többek között találkoztunk ezzel a válasszal, hogy trip-hop, vagy hogy trip-hop elemeket tartalmaz. De az hiszem, mi továbbra sem akarjuk felcímkézni.
H.H.: Lehet ki kéne találjunk egy új szót…
L.D.: A műfaja: zene.
Most kik hatnak rátok?
H.H.: Engem például nagyon inspirál Kathrin deBoer.
V.P.: Radiohead. És Bach-ot nagyon szeretem.
H.H.: Még eszembe jutott a FIRE! Orchestra. Az egyik énekes csaj általában koncerteken megbolondul és olyan hangokat ad ki magából, hogy wow.
L.D.: Azt figyeltem meg a zenei fogyasztásomon, hogy kétféle füllel hallgatok zenét: van egy dobos fülem és van egy zenekedvelő fülem. Amikor a dobos fülemnek kedveskedem, akkor nagyon szeretek Mark Guiliana-t hallgatni, aki egy New York-i jazzdobos, és Dave King-et, aki többek közt a The Bad Plus nevű együttesben dobol.
Színpadon mennyi az improvizáció?
L.D.: Elég sok a rögzített improvizációs anyag.
H.H.: Vannak számok, amikor például párhuzamosan szólózunk, például a Ghetto-ban, az csak formailag konkrét. Az, hogy hogyan alakulnak közben a dolgok, eléggé szabad.
V.P.: Például a Jungle-ben megvan a forma, de nincs meghatározva, hogy milyen hosszú az improvizáció: van, hogy tízpercesre jön ki a szám, van, hogy tizenhárom percesre.
L.D.: A Long Ago-t például el tudnánk játszani mind a hárman külön-külön, úgy, hogy nem feltétlenül lenne szükségünk arra, amit a másik játszik, de a Jungle-ben eléggé erősen hatunk egymásra. A következő single-ünk a Sun lesz, amiben szintén kevesebb az impró. Szóval elég változó az arány.
V.P.: Az intrója imprós, a többi inkább rögzített.
H.H.: És a szöveg is egy impulzusból jött.
Az, hogy a dalszövegek angolul legyenek, magától jött?
H.H.: Azt szoktam meg, hogy angolul írjak, a magyar kicsit nehezebben megy. Gyerekkoromban Skóciában éltünk, az első mondatom is angolul volt.
L.D.: Szerintem a könnyűzenének alapvetően az angol az anyanyelve, és elég furcsa irányokba tud elmenni a magyar nyelvű könnyűzene. De idővel szeretnék majd magyar nyelvű számokat, csak úgy érzem, hogy az egy sokkal időigényesebb folyamat.
Mit jelent nektek a Kiméra?
L.D.: Ez végre egy lassabb dolog, ami teret és időt ad az önkeresésnek. Nagyon régóta vágyom egy olyan együttesre, ahol a próbák száma meghaladja a koncertek számát. Ha nem a koncert miatt vannak a próbák, hanem a próbák eredményei a koncertek, az egy csomó lehetőséget kínál a piszmogásra, amire mostanában egyre inkább vágyom. Élvezek ebben a formációban alkotni, érdekes folyamatokon megyünk át. Egyformán érzem erősnek a trió egységét és külön-külön a hármunk hangját.
H.H.: Számomra a zene egy tiszta dolog, és zene alatt a hangot értem, szinte bármilyen hangot. A zenei tisztaságot arra értem, hogy a hang együtt van a testtel is, hogy a hangot úgy adod ki, hogy engeded, hogy az impulzusok átjárjanak. Arra törekedni, hogy őszinte legyen. A zene majdhogynem egy nem emberi dolog. Az egykori törzsekben, a régi kultúrákban sokkal jobban érvényesült az önkifejezés a zenében. Manapság kicsit azt érzem a zeneiparban, hogy az emberek elfelejtették, hogyan használják a zenét úgy, hogy tiszta maradjon. Nem megfelelni a hallgatóságnak feltétlenül, hanem arra koncentrálni, hogy ne mocskold be az emberi egóddal vagy a megfelelési kényszereddel.
V.P.: Nálunk nagyon fontos, hogy egymásra figyeljünk. Ha nem lenne meg az a kapcsolat, akkor nem működnének az imprók.
L.D.: Odajött valaki hozzám a FORM-os koncert után és azt mondta, hogy nagyon jó volt a zene, rázta a hideg, de nézett minket és valahogy nem jött át neki a mozgásunkból az intenzitás, amit a zenében átélt, de egy idő után becsukta a szemét és teljesen rendben volt minden. Én amúgy sem vagyok az az izgő-mozgó zenész, de lehet, hogy ez egy olyan zene, amit csukott szemmel érdemes hallgatni.