Nehéz szabadság. Nóra a kolozsvári színházban
Kovács Bea
2019. március 20. 17:42, utolsó frissítés: 2019. március 22. 14:37
A Kolozsvári Állami Magyar Színház új előadása arra keresi a választ, hogy milyen lelki- és mentális állapot kell ahhoz, hogy egy nő kilépjen egy bántalmazó házasságból.
Melyik az a pillanat, amikor a megkötésektől és elnyomástól terhes élet élhetetlenné válik, és a továbbállás nemhogy sürgető, hanem létszükséglet lesz?
Nóra (Ötvös Kinga) pakkot kap. Négy hatalmas és egy icipici csomag érkezik postán. Nóra szeret vásárolni, úgy is mondhatnánk, hogy shopaholic. Pénze biztosan van rá, és ideje is. Nem dolgozik, férje kreditkártyáját kedvére használhatja, gyermekével sem törődik túl sokat. Belefér, hogy a legmenőbb elektronikai cikkeket vegye meg, csakúgy. A futár, John (Platz János) ismeri már a nőt, volt alkalma párszor megfordulni a Helmer-lakon. A nagydarab John meg is jegyzi, milyen szép nő (vagy inkább lány?) ez a Nóra. Lekezelő, kisemmiző és tárgyiasító – úgy visszakézből. Mert Nóra tényleg szép. Olyan jó nő, aki ad magára. Stílusos, vagány a haja, fitt, formában van, látszik, hogy sokat foglalkozik magával. A vágy tökéletes tárgya az olyanoknak, mint Futár John. Szép és üres.
Nóra szenved az ürességtől. Ez nem egy belső sivárság, nem feltétlenül – inkább egy vállalt, önmagára kényszerített sivárság, a feleség- és anyaszerep túléléséhez hangolt felszínesség. Mechanikus személyiségmozgás a rigid korlátok között.
De ki is ez a kolozsvári Nóra? Kolozsvári-e? Amerikai? Kortárs? Valami tizenkilencedik századi fantazmagória? Botond Nagy (így!) rendezésében ezekhez a kérdésekhez kevés fogódzót kapunk. Nem egyértelmű, hogy mikor és hol történik Nórával ez az egész. Van utalás újgenerációs technikára, Jacobs Krönungra és a „puterea alintaromei” is felsejlik férje, Torvald (Árus Péter) kávéfanatizmusának köszönhetően, de ezen túl nincs támpont ahhoz, hogy hol, mikor és tényelgesen kivel történik mindaz, amit színpadon látunk. Ki Nóra? Hogy került ebbe a házasságba, amelyben törött szárnyú, kalitkába zárt díszpintyként kapálózik? Miért nem dolgozik? Meg van tiltva neki, vagy ő nem akar? Milyen anya? Milyen feleség? Milyen nő? Milyen barát?
Kali Ágnes és Botond Nagy szövegadaptációja csontig vágja Ibsen drámáját: gyors villanások, még gyorsabb váltások, dramaturgiai ámokfutás közepette rakható össze az, amit egykoron történetnek, szituációnak vagy viszonyrendszernek neveztünk. Kómának van beharangozva ez az állapot, amelyben a néző elsőre találkozik Nórával, én mégis inkább pániknak nevezném: állandó szorongás, légszomj, tér-idő koordináták elbizonytalanodása, identitásválság, elviselhetetlen közérzet, szédülés, a kontroll elvesztése.
Krogstad (Váta Lóránd), Lindéné (Albert Csilla) és Nóra (Ötvös Kinga). Nyitókép és fotók: Biró IstvánNóra pánikbeteg (ebben valószínűleg az sem segít, hogy a bankkártyával másféle csíkot is húz), betegsége krónikus állapot: elő-előjön, aztán elmúlik, így azzal hitegeti a nőt, hogy helyzete élhető. Az agresszív, szexuális, érzelmi és mentális erőszakot sem megvető férje mellett Nórának semmilyen lehetősége nincs arra, hogy teljes emberként létezzen. A munkamániás Torvald peckes háziúrként rekcumozza a nőt, hol becézi, hol leordítja a fejét, hol durván meghágja. Itt csak meghágás van, nem hitvesi szeretkezés: az együttlét egy elvadult, nemkívánt, kényszeres aktus a bábként funkcionáló, önmagát teljesen elhagyó Nóra és „ura” között. Fáj, nem fáj, tűrni kell.
Ez az többszintes erőszak, amely Nóra és Torvald házasságát jellemzi, apránként szivárog át a nézőtérre is. Botond Nagy rendezői koncepciója egy szorongató minimálfelületre redukálja Helmerék, és különösen Nóra életterét, amelyet ráadásul egy tényleges negyedik (áttetsző) fal választ el a közönségtől (tér: Carmencita Brojboiu és Rancz András). Valahogy a stúdióterem is fojtogatóbbá válik, mintha sokkal közelebb lennének a székek, mint máskor. Kellemetlenül érzem magam már akkor, amikor elfoglalom a helyem, és a másfél órás előadás után még három napig zúg a fejem.
Az előadásban a klasszikus értelemben vett színházi díszletet digitális vetítés helyettesíti. Rancz András látványtervező világa és Szederjesi Szidónia digitális grafikái végigkísérik a Nóra életét épp egzisztenciálisan átíró változásokat, hol illusztratív, hol kizökkentő módon folytatnak párbeszédet azzal, ami a színen történik. Effektusdömping, ahol egyik kreatív ötlet követi a másikat, a szépen kidolgozott részletek, invenciózus megoldások és meglepő hatások olyan szinten lesznek túladagolva, hogy kb. az első harminc perc után feladom az értelmezést.
Nóra pánikja a szenzoriális abúzus miatt ragad át rám, hol a szemeimet pihentetem, hol a füleimet fedem be, hogy lehetőleg pánikroham nélkül éljem túl az előadást, pedig nem vagyok sem epilepsziás, sem terhes anya, és pacemakerem sincs. Arra gondolok, hogy lehet-e ez a színház a mindenkié, vagy csak az erős fából faragott, rezisztens nézőké. Hogy a vizuális hatásokért felelős csapat munkáját dicséri az, hogy sikerül engem is Nóra pánikszintjére emelni, vagy inkább rendezői kegyetlenség, manipuláció vagy pusztán figyelmetlenség elszenvedője vagyok most? De nem adom fel, tovább figyelem, mi hámozható ki a Nórából.
Kali Ágnes dramaturgi munkája ugyanis felveti azt a megkerülhetetlen kérdést, hogy az, aki nem ismeri mélyrehatóan Ibsen szövegét, mit ért ebből az adaptációból? Az ibseni szereplők a szobalány kivételével mind megjelennek ugyan (bár Helmeréknek itt csak egy gyereke van, nem három – róla később), annyira villanás-, szinte avatarszerű a jelenlétük, hogy nehezen bogozható ki az a szövevényes viszonyháló, amelybe a Nóra alapkonfliktusa beágyazódik. A munkába, az özvegységbe és a véget nem érő gürcölésbe belesavanyodott, ám szexuálisan aktív Lindéné (Albert Csilla) úgy jelenik meg és kezd el ordítozni Nóra házában, hogy csak nézzük: ki ő és milyen jogon csinálja ezt?
Krogstad (Váta Lóránd) viselkedése is alig értelmezhető: parókájában és megbomló elméjében hol baráti, hol zsarnoki módon próbál közeledni Nórához. A színészi játék azonban mintha még a komolyan vehető pillanatokat is idézőjelbe tenné, és nem tudom eldönteni, hogy Váta szándékosan karikírozza ki ezt a lecsúszott ügyvédet, vagy véletlenül válik nevetségessé mindaz, ami Krogstad csinál. Viola Gábor alakításában Dr. Rank szerethető figura lesz, aki kicsit macsós, kicsit puha, de jóindulatú és ki is lóg emiatt.
A színészek részéről amúgy csodálatra méltó, intenzív figyelmet és jelenlétet követel az előadás. A gyors váltások, a digitális technika és a színpadi tér összefonódása kemény koreográfiát állít fel (színpadi mozgás: Ötvös Kinga), és ezt a társulat maradéktalanul véghez is viszi. Nincsenek, vagy legalábbis a néző számára észrevétlenek maradnak a bakik. Ez a rendkívüli színészi összpontosítás, amelyet a rendezés forgatókönyve igényel, sajnos a színészi játék rovására megy. Nagy vezetése alatt a színészek robotszerűen mozognak, mechanikusak, kimértek, ami illik a digitalizált színpadkép és a flash-szerű spuri-történések koncepciójához, de ugyanakkor ki is nyírja mindazt, ami emberi.
De pár ponton érezni azért, hogy a megjelenő viszonyok mögött lélek is van: az egyik ilyen jelenet az, amikor Anne-Marie (Kántor Melinda), Nóra egykori dajkája elmondja a nőnek, hogy miért kellett elhagynia gyermekét, és hogy ennek a fájdalmas, életre szóló lemondásnak a következtében lehetett „anyja helyett anyja” Nórának. Kántor Melinda karaktere számomra az egyik legizgalmasabb: egyszerre időtlen, fiatal és öreg, kedves anya és a végzet bölcs asszonya, számos vetületét mozgósítja annak, amit az archetipikus Nagy Anyának tartunk. Botond Nagy többször is megkapó színpadi képekbe hozza a színésznőt, úgy gondolom, művészként igen jól beszélik egymás nyelvét.
Anne-Marie szerepében Kántor Melinda.A másik lélekjelentét pedig Kiddo, aki Tőtszegi Zsuzsa alakításában az abszolút gyermekáldozatot teljesíti meg. Tőtszegi, aki ezzel az előadással debütál a kolozsvári színház színpadán, szinte végig némaszerepben puhítja, finomítja a család éles-karcos valóságát: játszik, énekel, nevet és sírdogál, aztán bele is törik, amikor anyja úgy dönt, hogy elhagyja. Ő lesz az, akin valóban lecsapódik mind a szülők felelőtlensége, mind a társadalmi nyomás. Mert végül is Nóra felnőtt nőként hagyja el házát, s biztos nehéz lesz neki, de túl fogja élni. De Kiddo – ő ottmarad egy kegyetlen apával, anya nélkül, feltehetőleg az önhibáztatás, majd az önpusztítás sötét útvesztőjére tévedve.
Tőtszegi Zsuzsa Kiddo szerepében.Nagy jelzi is a karakter leendő sorsát: amikor már minden veszve van, a híres Bob Dylan-klipet megidéző jelenetben Kiddo a tér bal sarkában ülve mutat fel fehér táblára írt fekete szövegeket. Itt több minden is zavarossá válik azonban: egyrészt a Pinterestről ismert idézet („Mi vagyunk azoknak a boszorkányoknak az unokái, akiket nem tudtatok elégetni”) behozása zökkent ki, másrészt a tarantinói revans fogadalma, hogy „Meg fogom ölni Billt”. Ezen a ponton hát Kiddo nem más, mint a Menyasszony, azaz Beatrix Kiddo? Ez egy leleményes szójáték, de olyan idő-, tér- és univerzumbeli inkongruenciához vezet, amely szinte kibogozhatatlan: Nóra elhagyott lányából lesz a világhírű, gyilkos harcművész? Hányban vagyunk? Hol? Milyen dimenzióban érhet össze így film és színház? Nem világos.
Az előadás utolsó és egyben nagyjelenete, amikor Nóra eldönti, hogy házasságát hátrahagyva új életet kezd, talán a fentebb említett túlhajszolás miatt nem tud elég erősen hatni. Itt már nincsenek effektusok, hanem nyers színészi erőre alapoznak. Ötvös Kinga Nórája feldúlt, hajhatatlan és van benne egy adag nemtörődömség is: szüksége van rá, hogy életében talán először saját hangját hallassa, saját szavaival mondja el, mi bántja. Árus Péter Torvaldja értetlenül és enyhén esetlenül áll a felismerés előtt, hogy itt valamit visszafordíthatatlanul elrontott. Kiddo a tér közepébe állított üvegdoboz alatt csücsül. Nóra sarkon fordul, és szószerint utat tör magának: szétszedi a díszletet, és harcviselten kilép a térből. Innentől kezdve csak Torvald és Kiddo építik vagy rontják tovább azt, ami az ún. családból maradt.
A hagyományos család: Kiddo, Nóra és Torvald (Árus Péter).A kolozsvári színház új bemutatójában rengeteg munka van, talán túl sok is. Jót tett volna az előadásnak „less is more” alapon egy szellőztetés. A vizuális halmozás és az olykor fölösleges zenei betétek annyira fárasztók voltak, hogy nem tudtam érdemben figyelni például az előadás eredeti zenéjére, amelyet Kónya-Ütő Bence szerzett. Rancz András és Szederjesi Szidónia munkája is lenyűgöző, de egyszerűen túl sok: a néző nem tud ennyi mindent együltében befogadni. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy a Nóra tipikusan az az előadás, amelyet lehet nagyon szeretni és nagyon nem.
Az alkotóknak hasznos lenne minél több visszajelzést begyűjteni: hogyan reagál a produkcióra egy vérbeli digitális bennszülött? Hát egy idős néző, aki talán életében nem használt számítógépet? Egy gyerek? Egy anya? Közösen egy család? Valaki, aki sosem hallott Nóráról? A keresztmetszet lehet irányadó.
Az előadás után egy beszélgetésben felmerült, hogy érdemes lenne szakemberekkel megvizsgálni, hogy az egyszeri néző agyára milyen hatással van az ilyen szintű digitális dömping: rosszul lesz tőle, ideges, zaklatott? Káros lehet-e a szenzoriális túladagolás? És a színház demokratikusságára zárszóként visszatérve: lehet-e mindenkié ez a Nóra-tapasztalat, vagy csupán válogatott társaság pillanthatja meg e nő szabadulástörténetét?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
