2020. október 1. csütörtökMalvin
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Így azért nem mehet! Vagy gondolunk valamit a világról, vagy nem.” Veiszer Alindával beszélgettünk

Horváth-Kovács Szilárd kérdezett: Horváth-Kovács Szilárd 2019. május 28. 10:35, utolsó frissítés: 10:35

Érintettük a rádiózást, a közszolgálatot, belementünk az értelmiség körüli bonyodalmakba és abba, hogyan lehet szembemenni a stupid populizmussal. És ajánlott jó könyveket is.


Egyszer mondtad, hogy mikor Kolozsvárra jössz, az pihenés neked...

- Nem abban az értelemben, hogy fekszem egy medencés szállodai szobában, hanem kiszakadok a saját napi rutinomból: van két gyerekem, közben dolgozom, fellépéseim vannak, jövök-megyek, végzem a dolgomat. Este kilenckor eldőlök a fáradtságtól, vagy ha véletlenül nem, akkor még elolvasok valamit, megírok valamit. Ebből kilépés, és valóban pihenésként élem meg. Szellemileg teljesen más típusú kihívás, ami nagyon feltölt. Egyik helyről megyek a másikra, a Bulgakovból a Planetáriumba, beszélgetek, kérdezőként vagy válaszolóként. Kipróbálom, milyen lehet rocksztárnak lenni az album megjelenése után, mert a zenészek ezt csinálják jó pár hétig – most én is egy napig.

Jelenleg a szlovák közrádiónál dolgozol, de te a pályád kezdetén is rádióztál. Milyen a visszatérés? A rádiózás mennyiben más, mint a tv?

- A nagy tévézésben elfelejtettem, hogy milyen jó rádiózni, most jöttem rá újra. A héten (az interjú az elmúlt héten készült - szerk. megj.) például kimentem a budapesti Gourmet fesztiválra, előkaptam a mikrofont és jobbnál jobb témákat találtam egy barátom segítségével: nem kellett hozzá egy forgatóstáb, nem kellett hozzá sminkes, ruha, jó fények, operatőrök, „bocsika, ne haragudj, még maradnunk kell”. Ez iszonyú szabadság, hogy előkapod a mikrofonod és kész!

Amikor most a Tudományos Akadémia körül megindult a politikai huzavona Magyarországon, akkor úgy döntöttem, hogy elmegyek az Akadémia Művészeti gyűjteményébe. Kiderült, hogy aki vezeti, azt ismerem a gyerek iskolájából, úgyhogy zárás után mentünk, alig volt valaki az épületben, botorkáltunk a félhomályban, egy szál mikrofonnal és megbeszéltünk, hogy mit látunk: csodálatos, felszabadító élmény. És eljöttem ide, Kolozsvárra, beszélgethettem Selyem Zsuzsával és Visky Andrással, amit szombaton hallhatnak majd a hallgatók.

Bizonyos szempontból sokkal őszintébb műfaj, mint a televíziózás, mert ott mindig mutatni akarsz valamit. A rádiózás nagyon arra koncentrál, amit mondunk. Az írott sajtónál is jobban, mert írásban is szerkesztesz, változtatsz, módosítasz, kicsit reflektálsz, kicsit kijavítod magadat vagy a másikat, kicsit feltupírozod a szöveget, viccesebbre vagy meghatóbbra, a rádiózásban ilyen lehetőség nincsen. Azt hallja a hallgató, ami elhangzott. Nem lehet másmilyennek lenni utólag.

Fotók: Gál LászlóFotók: Gál László


Ha már közrádió: hogyan lehetséges ma közszolgálat?

- Hát ez nagyon nehéz kérdés. Mi a közszolgálat? Az én értelmezésemben a közszolgálat az valami olyan, ami a közös adóbefizetéseinkből jön létre, ezért mindannyiunknak szolgáltat műsort. Ilyen értelemben picit vegyesfelvágott.

Egy időben tanultam Nagy-Brittanában és ott direkt – míg mások bulizni jártak – én a BBC csatornáit néztem folyamatosan, hogy ez a néhány csatorna hogyan építkezik, utal egymásra, hogy állítja össze a műsorrendjét úgy, hogy átvezet téged egy napon. És nem azt mondom, hogy tévézz reggeltől-estig, de ha akarsz, akkor ott tudsz. Nekem ez nagyon tetszett. A BBC nagyon sokféle embernek kínál műsort.

Szerintem létezik jó közszolgálati modell. Az, hogy Magyarországon a közszolgálat rég nem az, nagyon-nagyon nagy probléma. Gyakorlatilag az adófizetők egy jelentős része ki van rekesztve az általa finanszírozott közmédiából. Ez nagyon problematikus.

Most a szlovákiai közszolgálatnál dolgozol, a Pátria Rádiónál, amely a szlovák állampolgárok adójából van fenntartva. Ehhez, hogy viszonyulsz?

- Azt gondolom, hogy ameddig a magyar szerkesztőségben úgy gondolják, hogy az a tartalom, amit én adni tudok, érdekelheti azokat, akik ott laknak, addig jó. És amikor majd nem így lesz, akkor nem kell ezt csinálni.

Másfelől itt az internet, és nincs a világnak olyan pontja, ahonnan ne lenne hallgatható, amit csinálsz. Például Argentínában is hallgathatják a Pátria Rádió műsorát, pedig ők nyilván nem szlovákiai adófizetők. Akkor ehhez hogyan viszonyuljunk? Vagy ne kérjük számon? Vagy ez jelenti-e azt, hogy a szlovák közmédiában kizárólag olyan emberek dolgozhatnak, akik Szlovákia területén belül születtek? Ott élnek? Pozsony és Budapest között másfél óra van. Kell ez így? Nem tudom, lehet, hogy kell, de szerintem nem olyan lényegesek már a határok.

Kulturális újságíró vagy, sokat olvasol. Mit olvastál utoljára?

- Folyamatosan olvasok. Most például a vonaton Kolozsvárra Selyem Zsuzsa könyvét olvastam el, a Moszkvában esiket. Igazából kortárs magyar irodalmat olvasok nagyon sokat, mert – nyilván szakmai ártalom is – akkor látom egyből benne a lehetőséget, hogy találkozom is az illetővel.

Javasolnál négy irodalmi művet az erdélyi olvasóknak?

- Végig kell gondoljam, hogy melyiket ajánljam, mert nagyon sok jót olvasok. Nyilván mindenki ismeri itt, de Tompa Andreát nem lehet kihagyni. Legyen az Omerta, szerintem az nagyon fontos. És Závada Pál: Egy piaci nap. Jaj, szívesen ajánlom még, nekem nagy felfedezés volt, Takács Zsuzsát, aki költő, és a most AEGON-díjat nyert kötete, A Vak Remény engem nagyon magával vitt. És legyen még Forgách András: Élő kötet nem marad. Besúgós téma, és fantasztikus könyv. Mondjuk ebből a listából is látszik, hogy nagyon szeretem azokat a történeteket, amelyeknek van valóságalapja. Kifejezetten vonzódom a történelemre reflektáló irodalomhoz, ami adott esetben akár dokumentarista is lehet.

Ha már kultúra: te folyamatosan és közvetlenül kapcsolatban vagy az értelmiséggel, írókkal, költőkkel, zenészekkel, képzőművészekkel, tudósokkal. És úgy látszik a politikai-társadalmi kritikus értelmiség el van hallgattatva, vagy ki van rekesztve, és ugye ezt eléggé megsínyli a közbeszéd. Erről mit gondolsz, hogy látod?

- Bonyolult kérdés. Egyrészt nyilvánvalóan az értelmiség egy jelentős része markánsan politikailag állást foglalt. Ez nyilván nem szimpatikus sokaknak, ilyen értelemben lehet kirekesztésről beszélni, bár szerintem a helyzet nem csak a magyar politika sara. Az egész világban a populizmus uralkodik épp. A populisták lényege szerintem, hogy nincsenek elveik, viszont nagyon jól tudják, hogyan lehet az embereket megszólítani.

Illetve a közösségi média térnyerésével a rövid, leegyszerűsített üzenetek korát éljük, és ebben a populizmus egyszerűen dőzsöl. A hozzáértés is másodlagossá vált. A Facebookon egyenértékű egy autodidakta diagnoszta véleménye egy sebészével mondjuk abban a kérdésben, hogyan kell vakbelet műteni. Pedig hát az egyik évekig tanulta. Ehhez képest borzasztó veszélyes tendencia, hogy a vélemények elkezdtek egyenlőek lenni. És ebben az értelmiség, azon túl, hogy ki van rekesztve, nem találja a helyét. Nem tudja, hogyan lehet egyszerű üzenetekkel olyan komplex dolgokat kommunikálni, amilyeneket szeretne.

Szerintem nem az a jó megoldás, hogy azt mondjuk, hogy az értelmiség elveszett; hanem az, ha megpróbálunk utakat találni. Hogyan lehetne mégiscsak átvágni a gordiuszi csomót, és ezeket a komplex gondolatokat eljuttatni az emberekhez? Hogy megjelenjen valami más is a közbeszédben, ne csak a nettó bulvár. Ezt kell megtalálni, és én mostanában ezen dolgozom.

A feladat nem is az, hogy megtaláljuk a csatornákat, hanem kiépíteni azokat, elérni az embereket. És lehetőleg ne ugyanazt a 50-100 ezer embert. Mert az nem elég. Nagyon jó dolog ezeknek az embereknek örömet okozni, meg nagyon jó dolog, hogy jönnek velem és válaszolnak – most is kaptam egy csíkszeredai üzenetet Emőkétől, aki leírta, hogy egy csomó tudást kapott a műsoroktól, amelyeket vezettem. Ez iszonyatosan jóleső elismerés.

Viszont a következő lépés az kell legyen, hogy újabb 100 ezreket megszólítani, és valahogy behozni ebbe. Ezt szeretném, ezt tervezem. Sokat menni például vidékre. Én nem szeretnék, de lehet, hogy egy icipicit lejjebb kell adnom magamból. Persze nagyon óvatosan, mert meg kell találni azt a nagyon vékony mezsgyét, ahol lehet működni.



Nem hiszek a szekértábor-logikában, mert túl szűknek tartom. Nem azért, mert nem lennék közelebb egyikhez vagy a másikhoz, hanem mert nem tartom produktívnak, hogy állandóan ugyanaz a 12 ember beszéli meg a világot. Inkább azt gondolom, hogy menjünk és szélesítsük a palettát! Mert nem hiszem, hogy a sopánkodással, hogy ki vagyunk rekesztve, jutunk valamire. Melyik politikai elitnek érdeke, hogy az értelmiség véleményével kezdjen valamit? Semelyiknek.

Például az Instagramomat teljesen anti-instagramosan használom, folyamatosan társadalmi üzenetek vannak rajta. Aztán meglátjuk, hogy mire jutok vele. De ezekre a felületekre kell betörni, nagy hiba fel sem menni rá. Mert nélkülük nem tudod, hogy mi a világ, fogalmad sincs arról, hogy hogy kommunikálnak az influenszerek, a celebek, mit raknak ki, és mire vannak lájkjaik és követőik.

Az a lényeg, hogy még mindig hiszek abban, hogy a dolgok megváltoztathatók. Mert egyszer csak betelik a pohár. Ezért menni kell tovább, és hitelesnek kell maradni. És az a jó, hogy erre nincsenek receptek, te magad lehetsz a recept.

Miben áll a hitelesség?

- A hitelesség szerintem olyasmi, hogy konzekvens vagy, képviselsz valamit, nem bontottad le magadat bizonyos szerepvállalásokkal. Ezek ugyancsak nehéz kérdésekhez vezetnek, mert melyek azok a szerepvállalások, amelyek beleférnek, s mi az, ami már nem? Például belefér-e a reality? Vagy belefér-e a Hír TV, amiről tudtuk, hogy egy korábban kormányközeli oligarchához tartozik. Kérdés, hogy mit akarok és mit tudok ezzel csinálni? Ezek hosszú gondolkodással járó kérdések, és én erre jutottam: ebbe én bele merek lépni, én ezt el merem vállalni.

Nem állítom, hogy nálam van a bölcsek köve, és nem biztos, hogy mindig a legjobb döntést hozom. És az sem biztos, hogy megkapom azt, amit reméltem. De ha meg sem próbálnám, az sokkal rosszabb lenne. Ugyanakkor, például már egy politikai színpadon való szereplés egy hitelességi válságot idézne elő. Azt már nem vállalnám.

Azt érzem, hogy minden egyes fellépést, minden egyes feladatvállalást iszonyatosan át kell gondolni. És meg kell nézni ki szervezi, ki adja át, minek az égisze alatt, mert bármikor belecsúszhatsz valamibe, amitől hiteltelenné válsz. Nagy kérdés, hogy melyik kompromisszum fér bele. Belefér-e egyáltalán? Vagy megyek a magam útján, teljesen elszigetelve?

De ez így nem egy kicsit szélmalomharc? Mert mindeközben látjuk, hogy a populista politikusok nem ügyelnek a hitelességükre, azért kiderülnek dolgok…

- Ők népszerű emberek, nem hiteles emberek. De akkor valóban szükség van-e hitelességre? Lehet, hogy az egy belső igény, és nekem van szükségem rá. És szükségem van rá akkor, ha egyszer majd úgy alakul, hogy az ember felelős lesz valamiért, vagy döntéshozó pozícióba kerül valamikor, akkor szükség van rá. S hogy egyáltalán eljuss oda.

Ezzel a stupid és elvtelen populizmussal, ami ma van, szerintem csak úgy lehet felvenni a harcot, ha teljesen másmilyen vagy. Stupid populizmussal sosem fogod tudni legyőzni az stupid populistákat. De ha elveim vannak és hitelességem, és megtalálok egy ehhez passzoló hangot, azzal szerintem lehet nyerni.



De ehhez is népszerűnek kell lenni.

- Kétségtelenül igen. Meg kell találni a módját. Ha csak populizmus van, akkor egyikünk sem rúg labdába, akkor ez elveszett ügy. Én abból indulok ki, hogy változni fog az igény. És ha változni fog, akkor olyan emberekre lesz szükség, akiknek elveik és hitelességük van. Ezért kell megőrizni. Meg a belső igény miatt. Hogy azért mégis szeretnék tükörbe nézni.

A populizmus térnyerésében nem felelős a sajtó is? Már annyiban, hogy a témákat átveszi és csak reagál, így a tematizálást a magyarországi kormány adja és irányítja.

- Egyrészt nem feltétlenül. Mert nagyon is tematizál mást is a sajtónak egy része, csak nagyon pici része, és persze nem tud elég hangos lenni. Másrészt igen, átveszi, de hát mit is tenne? Most sokat gondolkodtunk azon, hogy van Kövér Lászlónak ez a mondata, hogy a melegek nem egyenlő állampolgárok. Kövér László a házelnök, 1-es számú közméltóság Magyarországon. Akkor hiteles médium vagy, ha egyáltalán nem beszélsz róla? Mi az érvényes reakció erre?

És végül az is fontos, hogy a sajtó nem politikát akar csinálni, hanem tájékoztatást meg a hatalom ellenőrzést. Így tehát nem probléma szerintem, ha a sajtó reagál a politikára, hiszen mi mást tenne? Amit te említesz, azt az ellenzéki politizáláson lehet számon kérni, hogy miért hagyja magát a kormány által tematizálni. A média az nem politikacsinálásról szól, hanem a politika lekövetésről. És bizonyos értelemben az oknyomozók témákat tesznek fel a térképre, olyan témákat, amit mások nem tennének fel.

De közben az tapasztaljuk, hogy Magyarországon, vagy magyar nyelvterületen ezeknek nincs hatásuk.

- Hát nincs. Ami baj, de nem az újságírók sara...

Kiderülnek korrupciós dolgok, összeférhetetlenségek, meg egyéb ügyek és nincs következmény. Közben látjuk Ausztriában, hogy ha kiderül valami, azt lemondás követi.

- Csodálatos, amit most Ausztriában látunk, tényleg.

Vagy azelőtt Szlovákiában is…

- Kicsit más a kettő, de igen.

Van hatása. Magyarországon nincs ilyen.

- Ezzel nem tudok vitatkozni. Nyilván ennek az is az oka, hogy az emberek nem is olvasnak újságot. Vagy nem tudom, én is csak csodálkozom.

De azért: Ausztriában mi is történt? Nem az emberek mentek ki az utcára, hogy mondjon le Strache alkancellár, hanem a politikai szövetségese mondta azt, hogy nem vállal vele tovább közösséget. Mondjuk Szlovákiában az emberek mentek ki az utcára, az állampolgárok igényét pedig tudomásul vette a politika.

Ezt nevezik politikai kultúrának, nem?

- Valószínűleg igen. Ausztriában nagyon fejlett a demokratikus politikai kultúra, és a szlovák is egy demokratikus kultúra. Nálunk meg tüntethetsz, gyakorlatilag mindegy. Lehet, hogy nem is az a hiba, hogy nem reagálnak rá az emberek, mert reagálnak azért. Hanem mert egyszerűen pusztába kiáltott szó. Hozzáteszem: a választási eredmények tükrében végül is minek reagáljon bárki a kritikára.

Most beszélgettem Visky Andrással demokrácia és diktatúra kérdéséről, és ő azt mondta, hogy azért nem szeretjük a szabadságot, mert az bizonytalanság. És sokkal jobb, amikor kész megoldás van, kvázi béke van, van kenyér, van mit egyél, kiszámítható az élet. A szabadságért minden nap küzdeni kell, nap mint nap, konfliktusos, bonyolult, rizikós. Ezt sokan nem szeretik.

Meg felelősség...

- Meg felelősség, ezért inkább „Jó lesz ez, csak ne politizáljunk”. De miért is ne? Fura ez a helyzet. S nem tudok vitatkozni a hatástalansággal. De tudom, hogy a sajtónak egy része teszi a dolgát. Legalábbis az a része, amit sajtónak nevezek. Az állampolgárok azért erre reagálnak. De valahogy ez kevés. Viszont Magyarországon a rendszerváltás is vérmentesen zajlott le: politikai döntéshozók döntötték el. Nem egy olyan forradalmi nép, mint mondjuk a Lengyel, ahol kivonul 1 millió ember, ha az abortuszról van szó. Szóval nem tudom. De azt gondolom, kicsit megérdemeljük mi ezt.

Milyen értelemben?

- Hogy mindenki a saját kis kompromisszumait kötögeti. Az ilyen „a közmédia rossz, de ha az én könyvemet promózzák, akkor mégis bemegyek”. Hol a szolidaritás ilyenkor azokkal, akik nem mehetnek be? Én az ilyeneket pitiáner, kis megalkuvásoknak tartom, és borzasztóan dühítenek. Így azért nem mehet! Vagy gondolunk valamit a világról, vagy nem gondolunk. De hogyha üzletileg kicsit megéri, akkor mégsem gondolunk… akkor ebben az értelemben meg is érdemeljük azt, ami van. Ma ezért a legkevésbé kifizetődő bátornak és elvszerűnek lenni.

Te nagyon sok emberrel beszélsz, és mindig utánamész a kérdéseidnek. Mi az, amit tőled nem szoktak megkérdezni, de szívesen beszélnél róla? Van ilyen?

- Engem inkább elvi ügyekben szoktak megkérdezni. Nagyon sokan kerestek meg mostanában külföldről: de nem nagyon nyilatkozom külföldi csatornáknak, mert itthon kell megoldani a dolgokat. Nem hiszek abban, hogyha beszámolok a német közszolgálatnak, akkor jobb lesz nekünk. Nem lesz jobb.

És az is egy érdekes, hogyha valahol föl kellene szólalni, tüntetésen, közösségi ügyekben, akkor mindig megkeresnek, hogy nincsen nő, kell egy női felszólaló, akkor biztos te... Azért mindent én sem akarok, nem akarok a csapból is én folyni.

Egyébként nagyon sok mindenről beszélek. Nyilván, ami engem is foglalkoztat, az a közélet. S amióta van a Facebookom, meg Instagramom, tényleg azt közlök a világgal, amit jónak látok.

Többször voltál Kolozsváron, a tavaly eljöttél a Médianapokra a diákok vendégeként, most a Planetarium Talk meghívására jöttél. Hogy tetszik Kolozsvár?

- Szeretem, kifejezetten jól érzem itt magam. Jövök-megyek, érdekes emberekkel találkozom. Tök jó. Tetszik, hogy van egy erős kultúrája a városnak. Például látom itt a színházat, az irodalmat, amik nagyon erős nyelven beszélnek, de egy értelmezhető, érvényes nyelven, az nagyon jó. Erős itt a kultúra, és gondolkodtam azon, hogy vajon miért. Lehet azért, mert nem olyan könnyen elérhető, mint Budapesten? Mert azért kacskaringósak itt az utak, meg hosszúak...

Élvezek itt lenni, tudnék itt élni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS