Mérai mese a Shoshin Színházzal
Andorkó Júlia 2019. augusztus 20. 14:23, utolsó frissítés: 14:28Méra kincse az a félszeg nyitottság, amellyel a helybeliek befogadták az egy héten át mindenféle furcsa hang hallatásával a kerti munka ritmusát meg-megdöccentő shoshinosokat.
Augusztus 12–17. között a Shoshin Színházi Egyesület évi rendes műhelymunkáját tartotta Mérában. Évi, mert 2014 óta rendszeresen szervez az egyesület műhelymunkákat – megjegyzem, nem csak színészeknek –. És rendes, mert bár az egyesület nevéhez híven a kezdő elméjével, vagyis bármiféle rendszerhez való merev igazodás, prekoncepciók nélkül, de azért a munka természetéből adódó rendszerességgel, módszerességgel, az impulzusok hívásának engedve dolgoznak a résztvevők, legyenek akár a tevékenységek vezetői, akár a programban résztvevők.
fotók: Miklós Károly
Idén román, magyar, görög, kanadai és dán résztvevők dolgoztak közösen, keresve a botok, kövek kreálta térben a testet, s az általa elfoglalt, létrehozott teret az énekben. A kanadai Donald Kitt a résztvevők fizikai tréningjével foglalkozott (tárgyakkal való munka, hangkutatás, térbeli tudatosság és dinamika), míg a dán Kai Bredholttal kulturális bartert dolgoztak ki a résztvevők a tevékenységnek otthont adó falu lakóival. Mindkét táborvezető a színházi körökben nagy hírnévnek örvendő Odin Teatret színésze.
Az egyesület programjaiban az idei tábor csak tartalmában volt új, hiszen az alapítás óta tudatosan figyelnek a műhelymunkák megtervezésekor arra is, hogy a környezetet, a nézőket is bevonják. Bredholt szakmai tapasztalata azonban valóban magával ragadó, vidám estét eredményezett, amely az esti előadásban részt vevő méraiakat is dicséri.
A folyton zsünnyögő, helyben járatott motorhoz hasonló Kolozsvárt elhagyni mindig üdítő az elmének-léleknek. Méra nem abban volt különleges, hogy viszonylagos csendet, a motorzúgás mögöttire való ráhangolódást adta, hiszen a legtöbb falu, a természet képes a városi embert kimozdítani, ha nem annyira eltompult, hogy a csendet nem bírva rögtön rádiójához nyúljon. Méra kincse az a félszeg nyitottság, amellyel a helybeliek befogadták az egy héten át mindenféle furcsa hang hallatásával a kerti munka ritmusát meg-megdöccentő shoshinosokat, amellyel begyűltek a Szarka-telek udvarára, amellyel az esti előadáshoz hozzájárultak.
Bredholt és Kitt, illetve alkalmi csapatuk munkáját dicséri, hogy az est valóban találkozássá vált. Ami kezdetben a falubeliek s a városi nézők kíváncsiságát felkeltő furcsaság volt, az est és az előadás előrehaladtával jóval több lett, mint egy esernyő és egy varrógép szürreális találkozása a boncasztalon. Megszületett a szép, ami megérintett, mert élő volt, s mert mélyről, személyes forrásból fakadt, de személyessége ellenére képes volt mindenkihez szólni.
Még az sem volt igazi akadály, hogy a szabad térben a hang biza könnyen elveszett, s a változó helyszínek a nézők látási viszonyait olykor-olykor hátrányosan érintette, mert felerősítette a nagyszülőkről szóló történetek előadása, megmutatása, eljátszása révén felsejlő életet. Mintha nézőként magunkat, saját életünket is színre víve láttuk volna.
Méra és a műhelymunkázók szalmakoszorúszerűen összefonódó bartere, közös alkotása hosszabb-rövidebb jelenetek lüktetéséből állt össze. Hol a forgó botok szemet megkapó látványa, hol a helyiek élénk színekben pompázó viselete lebbentette elő régen holt nagyszülők történeteit. A szereplők visszatérő, ritmikusan ismétlődő gesztusai a múltbeli történéseket mindegyre a jelenhez szegezték – a hagyományos piros csizmák toppanásai, a lovas szekér kerekei a jelent kapcsolták vissza a múltba. Ez a kétirányúság tehette, hogy olyan szépen összefonódott minden.
A felvonulók, elöl a workshop résztvevői, aztán a viseletbe öltözött ifjú zenészek, a szekérben a pazar ruhájú lányok (a Mérai Cifra Néptáncegyüttes fiatal tagjai), majd a már két történetszekvenciát magában hordó közönség befordult a diófa uralta csűr udvarába, ahol didgeridoo hangja fogadta a bezsúfolódókat. A többnyelvű előadás (magyar, román, angol, görög, s tán a zene/ének az ötödik nyelv, (amelyet a helybéliek közül ‘Hangya’ Kati néni, illetve ‘Bolyi’ András és fia, Zsolt, igen szépen beszéltek) világokat, kultúrákat nyitott egymásra. Ahogyan a fiatal görög leány, aki a családjának szánt kenyeret az éhező olasz foglyoknak osztotta szét – s lett ezáltal családi emlékezet –, megélte az idegenséget áthidaló emberséget, úgy a különféle személyes múltdarabkák mozaikká, töredékességükben is egésszé, de folytathatóvá is váltak. Akár a kenyérfalat, amely életeket mentett.
A ringó csípőkben megidézett ifjú, leendő nagyanyák, múltba révedő kézmozdulatú nagyapák történetei érkeztek traktortetőn, egyszerre felhangzó hármasságban, csillogó almában, kőkockákban, botok kopogásában, népdalokban, táncban, zenében, előrevetítve s megerősítve az élet folytonosságát, a szerepcseréket, a ciklikusságot.
A jelenetek váltakozásában, bár igen sok vidámságra is fakasztotta a közönséget, valami melankólia is meghúzódott. És nem a felidézett tragédiák (világháborúk, menekülések, semmivé lett vagyonkák, betegség stb.) miatt. Ennyi, sokszor még ennyi se marad egy-egy életből az utókorra. Jelenünk képimádata, a megőrzés számtalan eszköze vajon mit örökít át az utánunk jövőkbe? Vajon hogyan válik a mi élettörténetünk a jövő mozdulataivá, dallamává? A kis drón, amely az előadás második részében a magasba röppent, hogy a kedves turpissággal kígyózó egymásba kapaszkodásra rávett közönséget megörökítse, tud-e annyit megőrizni belőlünk, amennyi érzékelhetővé, létezővé, hihetővé teszi életünket a jövő számára? Talán ez a halk riadalom teszi járhatóvá életünk ösvényeit.
Mind magunkban hordjuk nagyszüleinket, unokáinkat, mind nagyszülők és unokák vagyunk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!