„Kevés a romániai magyar hozzájárulás a Trianonról szóló diskurzushoz.” Trencsényi Balázzsal beszélgettünk
Horváth-Kovács Szilárd 2019. december 20. 15:02, utolsó frissítés: 17:35A CEU Bibó István Szabadegyeteme szervezett előadássorozatot Trianonról, ahol számos szempontból és oldalról vizsgálták meg a témát, miután kiderült, hogy a diákok számára egyáltalán nem "lerágott csont".
A Közép-európai Egyetem (CEU) munkatársai 2019 tavaszán létrehozták a CEU Bibó István Szabadegyetemet, ahol mostanig hat közéleti témáról tartottak előadássorozatot.
November 5. és december 10. között Trinanonról szerveztek kurzust, s mivel ez nálunk a centenáriumi év után egyre többször tematizálódik, például elképzelhető, hogy állami ünnep lesz június negyedike, megkerestük a program egyik vezetőjét, Trencsényi Balázst, történészt, egyetemi tanárt, hogy beszélgessünk a programról.
Mit jelent a CEU Bibó István Szabadegyetem?
Nyilván Erdélyben is érződik, látszik, hogy a magyar közbeszéd színvonala nagyon elromlott, lealacsonyodott. Gyakori, hogy még olyan emberek is, akik nem állnak egymástól amúgy távol, mégsem tudnak kommunikálni, nagyon sokan bezárkóztak a saját pozíciójukba, a kulturális vagy politikai irányultságuktól függetlenül. Eltűntek a viták, felszámolódtak azok a terek, ahol az emberek kulturáltan ütköztetni tudnák a véleményüket – sokat mond, hogy 2006 óta a tévében nem volt miniszterelnökjelölti vita a választások előtt, de ma már lejjebb sincs.
Azt gondoltuk, hogy a CEU-nak ebben a komplex helyzetben amibe került, az az egyik fontos missziója, hogy amennyire lehet, segítse elő a közbeszéd javítását, közvetítsen különböző pozíciók, intellektuális és kulturális hagyományok között, adjon ennek teret. Olyan témákat kerestünk, amelyek kiszorultak egyrészt a hivatalos oktatási rendszerből, másrészt pedig sok embert érdekelnek, de nincsenek igazán tematizálva vagy éppenséggel túlzottan is átpolitizálódtak –sok élesen szemben álló álláspont van, s mindenki a sajátját hajtogatja megállás nélkül. Egy olyan keretet próbáltunk összehozni, ahol a CEU tanárai, a budapesti akadémiai intézmények kutatói, más egyetemi tanárok, illetve egyszerűen az értelmiség (írók, költők, papok, stb.) elmondják a véleményüket. De nem szubjektív módon, hogy általában mit gondolnak a világról. Hanem olyan módon, hogy egyszerre tanítsunk, mutassunk be karakteres álláspontokat, és ezeket ütköztessük egymással.
Hogy merült fel a Száz év múltán: Trianon kurzus ötlete?
Tavasszal három témáról szerveztünk kurzust a következő címekkel: Kulturkampf? Kulturális politika Magyarországon és Európában, Politikai etika az illiberális rendszerekben, Mi a pálya? – Fejlődési utak Európa (fél)perifériáján. A sorozat után megkérdeztük a résztvevőket, hogy még milyen témákat szeretnének. Így kirajzolódtak azok a témák, amelyeket most ősszel tartottunk, azaz A boldogság politikája, Száz év múltán: Trianon és Médiaszabadság Közép-Kelet-Európában.
Bevallom őszintén, nekünk első körben Trianon nem jutott eszünkbe, mert úgy gondoltuk, hogy már túlrágott csont. Ezzel szemben majdnem minden diák azt mondta, hogy nem tudnak mit kezdeni a kormányzatilag tematizált, egyirányú képpel, és számukra nem egyértelmű, hogy a témához hogyan lehet viszonyulni. Hiszen érzik, hogy ez egy kollektív trauma, de nem találják azt a módot, hogy erről értelmesen beszélni lehessen. Ezért, akár azt is mondhatom, hogy ezt a kurzust közkívánatra szerveztük meg Bari Bencével, aki a CEU doktorandusza.
Nyilván látszik az előadók listájából is – a többi kurzusnál is – hogy próbáltunk nem egy típusú előadót, nem egyféle politikai-kulturális hagyományhoz kötődő embert hívni, hanem elég szélesen meríteni. Persze, az is egy szelekció volt, hogy egyáltalán ki hajlandó belépni a CEU épületébe: például a Kulturkampf esetében bőven hívtunk kormánypárti embereket is, de 8-ból 1 jött el, konkrétan Demeter Szilárd, hiszen sok ember vagy fél, vagy eleve elutasítja a meghívást, vagy annyira tabuvá váltak bizonyos témák. De mindig igyekeztünk, hogy a baloldali, a liberális, a konzervatív álláspontot elfoglalók is próbáljanak belépni egy közös vitakultúra terébe.
A Trianon kurzuson kik adtak elő, milyen szempontok jelentek meg?
Fontos, hogy megpróbáltunk tudományos mederben tartani a sorozatot, azt nyilvánvalóan nem akartuk, hogy az egész átcsapjon egy személyes vagy kollektív önanalízissé. Természetesen a viták során egy csomó személyes történet is előkerült, és jó hogy előkerült – hiszen a célkitűzés az volt, hogy módszertanilag, tudományosan, kulturálisan, és akár politikailag is eltérő narratívákat ütköztessünk. Odafigyeltünk arra, hogy a perspektívák is mások legyenek: milyen magyarországi nézőpontokból, kisebbségi helyzetből, illetve a szomszédos államok többségi szempontjából erről beszélni. Illetve, hogy helyet kapjon benne a társadalom-történeti, a mikrotörténeti, a gazdaság-történeti, stb. szempontrendszer is. Egyfajta mozaikot próbáltunk összehozni.
Az előadók listájából is jól látszik, hogy próbáltunk meríteni abból amit az Ablonczy Balázs által vezetett akadémiai Trianon-kutatócsoport felépített. Szokás azt mondani, hogy igazából nincs új tudás erről – de hát közben van, ők nagyon komoly kutatómunkát végeztek az elmúlt években és megpróbáltuk bizonyos értelemben az ők perspektívájukkal felütni a sorozatot. Hiszen ők képviselik ebben a témában a leginkább up-to-date tudást, akkor is ha vitára érdemes lehet, hogy milyen kérdésfeltevéseket vállalnak fel ők a kutatásban, s mi marad a háttérben.
Aztán Bódy Zsombor tartott előadást Trianon társadalomtörténete címmel, amely elsősorban a többségi – magyarországi – magyar társadalom perspektíváját vázolta fel. Beszélt arról hogy a háborús összeomlás és a békeszerződés hogyan határozta meg a társadalom pályáját, főként gazdasági és intézményes értelemben. Rávilágított, hogy nem lehet Trianont egyszerűen leírni mint kollektív katasztrófát és társadalomfejlődési cezúrát, hiszen nagyon sokféle indikátor van, és mindegyik csoportra másként hatottak a gazdasági tényezők, a kulturális tényezők.
Bárdi Nándor előadása éppen fordítva, a kisebbségi magyar társadalom helyzetéből indult ki. Főként Erdélyről beszélt, de a többi kisebbségbe szoruló magyar közösségnek a társadalmi dinamikáját és szerveződését is tematizálta. Megpróbált egyfajta „párhuzamos életrajzok”-at felvázolni, ha mondhatom így, azaz mennyiben vannak hasonló dinamikák által meghatározva ezek a közösségek E mellett rámutatott a lokális dinamikákra is, amelyek sajátossá teszik a helyzetet: elég más Romániában politizálni az 1920-as években, és más Csehszlovákiában. Meg ismét más közvetlenül 1945 után a Szovjetunió által egyféle sztálinista kisebbségpolitikai mintaállamként megkonstruált erdélyi kontextusban politizálni, mint mondjuk Ukrajnában, ahonnan a magyarok egy részét deportálják Szibériába és minimális az intézményes mozgásterük. Tehát nyilvánvalóan vannak különböző helyzetek, de más perspektívákból sok minden hasonló volt, vannak közös pontok. Például az 1970-es évek elején-közepén a kisebbségi eliteknek a marginalizálódása párhuzamos jelenség, mindenhol látható.
Miroslav Michelát is meghívtuk, aki egy szlovák-magyar többes identitású történész, és aki a szlovák társadalom megközelítését vázolta fel. Nagyon érdekes volt, amit mondott, hogy Trianon a mai szlovák társadalom számára mennyire nem kulcskérdés. Hiszen a mi társadalmaink szemszögéből úgy néz ki, hogy ez a 20. század kulcsmomentuma, és a szlovákok számára is az kell legyen – kiderült, hogy ez nem így van, és ezt próbálta elmagyarázni, hogy miért nem.
A rá következő előadást Csunderlik Péter tartotta, aki a magyar baloldali hagyomány Trianon-kérdését taglalta. Azt mutatta be, hogy a közfelfogással ellentétben mennyire erős volt ez a kérdés a baloldal számára az 1920-as években mind a kommunista, mind a szociáldemokrata diskurzusban is. Azt is megmutatta, hogy 1945 után, az államszocializmus korában is volt diskurzus a témáról, tehát nem igaz az a séma, hogy akkor ez egy tabu volt. Másrészt persze, érdekes azt megvizsgálni, hogy mindez milyen kontextusban nyilvánulhatott meg, miként, milyen formában artikulálódott.
Az erdélyi származású, Bécsben kutató Adorjáni Anna a kisebbség fogalmáról beszélt, hogy hogyan konstruálódik meg, és milyen aktualitásai vannak.
Krizmanics Réka azt vizsgálta, hogy konkrétan az államszocialista korszakban hogyan jelenik meg ez a téma, s közelebbről rákérdezett, hogy igaz-e, hogy abban a korban nem volt se történeti, se populáris diskurzus Trianonról. Rámutatott, hogy visszafogottan bár, de volt egy tudományos tematizálás, illetve jelen volt egyféle kulturális-társadalmi közbeszéd is a 70-80-as években. Tehát egyáltalán nem áll meg, hogy a rendszerváltás előtt erről nincs diskurzus – bár kétségtelen, hogy bizonyos dolgok csak 89 után válnak dominánssá. Szerinte ugyanakkor a tulajdonképpeni paradigmaváltás nem 89 volt, hanem 2010. Mert hiszen akkor válik Trianon a mainstream politika kulcs-elemévé, mint legitimációs forrás.
Egry Gábor egy nagyobb Európai Uniós kutatási program keretében kutat, egy ugyancsak érdekes témát. Az előadásának a központi kérdése az volt, hogy mi zajlott a társadalomban mikroszinten, s ez a mikroszint mit árul el a makrotörténetről. Mert könnyű elmondani a történetet olyan formában, hogy magyarok álltak szemben a románokkal, vagy a csehekkel. De mi zajlik le olyan köztes helyzetbe szorulók számára, vagy olyan helyzetből politizáló közösségek számára, ahol fluidabb, képlékenyebbek az identitások?
Szerintem az volt a sorozat egyik legfőbb hozadéka, hogy akik olyan perspektívából jöttek, hogy ez a téma nem ügy, azok rájöttek, hogy bizony számtalan értelemben mégiscsak az. Akik meg úgy érkeztek, hogy azt gondolták, hogy ez jószerével egyetlen téma a modern magyar társadalom számára, ami meghatároz mindent, rájöttek arra, hogy ez azért sokkal árnyaltabb dolog, és nem lehet az egész 20.-ik századot a Trianon-traumára ráhúzni. Nem működik egy olyan kauzális keret, ami mindent megmagyaráz egy csapásra, és nem lehet minden egyéni és kollektív felelősséget egy apokaliptikus sikertelenségtörténetre rávetíteni. Azt láttuk, hogy minden előadó hozott be olyan aspektusokat, amin a közönség meglepődött.
Mi volt ilyen meglepő például?
Például – és utalnék az első előadásra, Ablonczyék kutatásaira – hogy mennyire volt fontos vagy nem fontos Magyarország a nyugati békecsinálók számára. Hiszen bevett narráció, hogy szándékosan és konkrétan Magyarországgal akartak kitolni. Ezt Ablonczy elég meggyőzően cáfolta: akkor sokkal fontosabb volt mindenkinek a szibériai hadszíntér, az orosz birodalmi tér jövője, mint Magyarország. És az egy elég súlyos aránytévesztés, hogy azt képzeljük, hogy mindenki Magyarországról akart döntéseket hozni. Egyszerűen volt egy globális helyzet, amiben erről IS döntéseket hoztak, de messze nem ez volt a legfontosabb problémájuk.
Milyen érdeklődés övezte a kurzust?
Nagyon sokan, azt hiszem 300 körül jelentkeztek, de a terem befogadóképessége miatt 50 embert tudtunk fogadni. A felvételi rendszerünk pedig azon alapult, hogy a regisztrációnál megkérdeztük, hogy az itt megszerzett tudást a társadalomban hol, hogyan szeretné használni, továbbadni – ez alapján választottuk ki az 50 embert. Többségük következetesen végig is járta az előadásokat, de hát úgy is van ennek értelme, ha végigcsináljuk. S ha már szóba került a terem, akkor itt elmondom, hogy a termet és részben a szervezés költségeit a CEU biztosította, az előadók honoráriumát és a Szabadegyetem egyéb szervezési költségeit a Friedrich Ebert Stiftung támogatta. A CEU-s tanárok és kurzusvezetők önként, ingyen tartottak előadást.
Szakmailag szempontból, hogy néz ki az erdélyi történetírás a Trianon téma kapcsán? Van valami specifikuma?
Nagyon érdekes kérdés, hiszen benne van, hogy artikulálódtak-e olyan specifikus kérdések, amelyek szorosan hozzákapcsolódnak ahhoz a helyzethez, amelyben az erdélyi értelmiség van. Azt gondolom, hogy azért az romániai magyarság messze nem egy homogén közeg. Ez így volt 89 előtt is, csak akkor a különbségeket elfedte a közös elnyomatás élménye– ami a forradalom után megszűnt, és a perspektívák elkezdtek széttartóak lenni. Ennek úgy vélem intézményes megnyilvánulásai is voltak-vannak, például a Babeș-Bolyai versus a Sapientia, de még ez is leegyszerűsítő, hiszen ezeken belül sincs homogenitás. Ezért szerintem nem lenne se reális, se szerencsés, ha lenne Egy Nagy Erdélyi Perspektíva.
Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy vannak sajátosan romániai magyar érzékenységek, amelyek egyes perspektívákkal összehasonlítva kidomborodnak. Például a mi sorozatunkban állandóan előjött, hogy az erdélyi magyar közeg egy ténylegesen létező többé-kevésbé párhuzamos magyar társadalom a magyarországival. Ez a legtöbb Magyarországon kívüli magyar közösségre egyre kevésbé mondható el. Ennek természetesen demográfiai okai is vannak, illetve az elit szerepvállalásában is találunk okokat, gondoljunk csak az ukrajnai vagy szerbiai magyarság problémájára. De az erdélyi intézményrendszer, az elitek és a középosztály kontinuitása meghatározóan erősebb. Részben azért, mert a transzilvanizmuson keresztül sokan beépültek a baloldali struktúrákba, amivel 1945 után is túl tudtak élni. Ellenben például a vajdasági helyzettel, ahol eleve kevésbé volt organikus helyi elit –inkább egy betelepített magyar hivatalnokrétegről lehet beszélni – sokan 1920 után ezért el is mennek, azután még keményen átmegy rajtuk a történelem 1945-ben is, majd a szocialista Jugoszláviában gyakorlatilag egy teljesen új elit jön létre, ami meg 1990 után veszti el a pozícióit és nagy számban települ át Magyarországra. Ilyen értelemben a romániai magyarság sokkal erősebb kontinuitással és erőforrásokkal rendelkező társadalom, az viszont tovább is kérdés, hogy a székelyföldi, vagy akár általános erdélyi perspektíva egybevág-e mondjuk a partiumival, vagy a bánságival.
Viszont ha a tudástermelést nézzük, akkor ezzel együtt megdöbbentő, hogy elég kevés a romániai magyar hozzájárulás a nemzetközi történeti diskurzushoz. Amennyire én látom, aki ebben a témakörben írt valamit angolul, azt jóformán személyesen is ismerem, és elég kicsi ennek a helyi tudásnak a penetrációja a fiatalabb történészek fele. Például Stefano Bottoni, aki ugye nem erdélyi születésű, sokkal nagyobb rezonanciával tematizálta ezeket a témákat, mint bárki aki erdélyi intézményben dolgozna. Ennek részben az az oka, hogy az eurokonform erdélyi fiatal történészek és társadalomtudósok jó része kiszorult a helyi tudományos intézményekből, vagy akár az országból is, és valahol máshol működnek. Másrészt sokan intézményépítő és intézményfenntartó szerepet is kell vállaljanak, kevésbé tudnak egy nemzetközi térbe belépni. De ahhoz képest, hogy vannak intézmények, és azért elég sok embert kitermel a magyar nyelvű iskolarendszer, nagyon kevés az olyan hang, ami nemzetközi szinten is megjelenik, ami be tud lépni nemzetközi szakmai vitákba. Stefano Bottoni, Bárdi Nándor, és Egry Gábor több erdélyi hangot szólaltatott meg a huszadik századi impériumváltások témájában, mint maguk az erdélyi történészek. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbul dolgoznának, hiszen itt szó van egy intézményes marginalitásról is.
Ezzel kapcsolatban engem nagyon foglalkoztat annak az esélye, hogy kialakulhat-e egy szupranacionális erdélyi történészi hang, ami jobban áttörhetne a nemzetközi „piacon” is. Hiszen a multietnikus terek és társadalmi dinamikák kérdése abszolút központivá vált a kortárs történettudományban, elég csak Pieter Judson elképesztően nagy hatású Habsburg Monarchia-monográfiáját említeni. Egy ilyen perspektíva láthatóan működik a képzőművészetben, hiszen a Kolozsvár ékes példája, hogy sikerült létrehozni egy olyan lokális hangot, amiben mindenki megtalálja magát, ami mellett megtartja a saját partikuláris-kulturális identitását, de mégis identifikálható e felett, mint erdélyi perspektíva, és tud bánni annak a sokféleségével is. Persze bizonyos értelemben könnyebb a vizualitás nyelvén mindezt felvállalni, mint az egymással hagyományosan szembehelyezkedő történelmi narratívákat valahogy összekapcsolni.
Mi a véleménye arról, hogy Romániában a június 4. állami ünnep legyen, a Trianon-nap?
Ez klasszikus esete egymás trollkodásának. Hiszen megy egy szimbolikus meccs, mert a magyar kormány egyszerre próbál Trianonnal operálni, de közben nem akarja túlzottan felidegesíteni a román kormányt. Hiszen arra is játszottak az elmúlt pár évben, hogy létrehozzanak egy nyugatellenes geopolitikai koalíciót, ami miatt bizonyos szimbolikus kérdésekben visszafogottak voltak és igyekeztek bizonyos konfliktusokat tompítani vagy legalább jegelni. Ugyanakkor a magyar kormány sem tudja a saját árnyékát túllépni.
Másrészt nyilván a román politikában is jellemző, hogy amikor épp nem tudnak az embereknek mást adni, akkor a legjobb valami szimbolikus dologba belefogni, amivel a végtelenségig lehet az embereket hergelni: addig sem foglalkoznak tényleges közéleti problémákkal.
Amennyiben a magyarok Trianont megkonstruálják maguknak, mint egész létezésüket átható tragédiát, akkor adja magát, hogy egy román politikus azt mondja, hogy nagyon jó, akkor legyünk büszkék erre, mert nekünk ez meg pont egy egész lényünket átható sikertörténet. Ez nyilván egy végtelenített játszma, mert akkor a magyarok mondhatják, hogy „bezzeg a románok a helyett, hogy végre megértenék, hogy nekünk tragédia, még gúnyt is űznek belőlünk”. Tökéletes játszma, amiben szerintem mindkét fél politikusai cinikusan vesznek részt, mert pontosan tudják, hogy amíg erről beszélnek, addig sem a vasúti wc színvonalát vagy a kórházi ápolás minőségét értékelik.
Szerintem ezzel együtt azért a román politikai elit józanabbik fele azért felmérte, hogy a Trianonozással hosszútávon olyan sokat nem nyernek, csak rövidtávon játszanak ezzel, hiszen a december 1. már egy elég jó szimbolikus politizálási keretet ad a kezükbe.
E mellett nyilván az sem szabad elfelejteni, hogy mind Magyarország, mind Romániában szembe kell nézzünk azzal – amit hajlamosak voltunk elfelejteni – hogy a civil társadalom egy jó része nem feltétlenül demokratikus, sőt szeret minden nap erős paternalista performanszokat látni, amitől azt érzi legalább aznap, hogy ő a „világ igazságát” visszaállította, és ő került a középpontba. Ezért tenni is hajlandó, például felvonul, klikkel, előfizet, adott esetben még a testi épségét is kockáztatja. Ezek a nyomások szerintem elég erősek. Mondjuk a magyar kormány ezt aktívan generálja is (például a Békemenetek és a CÖF révén), a román kormányok talán annyira nem generálják folyamatosan, de rájátszanak. Szerintem fontos, hogy mikor ezekről beszélgetünk, lássuk, hogy vannak ilyen erőterek és létezik ez a nyomás, és pontosan felmérjük, hogy melyek azok a strukturális szereplők akik ebből profitálnak: hiszen mindez etnikai vállalkozás, nagy állami beruházás, fesztiválszervezések, koncertek, ajándéktárgyak, sajtófinanszírozás, stb., és vannak akik ebből elég jól megélnek.
Nyitókép: Kogutowicz Károly Magyarország Néprajzi Térképe, 1927-ből, Wikimedia Commons.
További fotók: CEU Bibó István Szabadegyetem, Facebook