Kiüresítési tervek: a Quadro 21 Galéria ízig-vérig kortárs kiállításán jártunk
Horváth-Kovács Szilárd
2020. február 10. 16:34, utolsó frissítés: 2020. február 11. 12:55
A kiállítás tisztelgés a modernitás alapkérdése előtt, szövevényes utalásrendszer a világi és egyházi, a klasszikus és az újító hagyományok között; egy nagyszabású kísérlet a régi és az új a viszonyának a feltérképezésére.
A kortárs kiállítások elsőre gyakran megdöbbentően banálisnak tűnhetnek. Ezt a felszínen jelentkező banalitás hatást a pénteken nyílt Quadro 21 Galéria expozícióján is éreztem, amint először körbejártam a borozgató, smúzoló emberekkel lazán telt termeket.
Így a kiállítás címe – Kiüresítési tervek – elsőként azt juttatta eszembe, hogy mennyire kiürítődött a kortárs kiállítás, hiszen olyan ideiglenesnek és esetlegesnek hat. A pőre meztelenségükben megjelenő tárgyiságok jelentősen különböznek az egyértelműen és könnyedén beazonosítható műalkotásoktól. Mert mitől műtárgy egy műalkotás? Mitől értékes művészeti szempontból egy iskolás vázlat, egy emlékezetből megmintázott forma, egy régi, kopott gipszöntvény?
Az elénk tolakodó ideiglenesség nyitja az, hogy egy állandóságra épült. Ezt őrzi a művésztársadalom kollektív emlékezete, ahol folyamatos számvetés történik a hagyománnyal, ami az alapot képezi. Akármilyen radikális újítás is csak a folyamatosan állandósuló tradícióhoz képest lehet radikálisan új. Bármekkorát is ugorjunk, ahhoz stabil talajra van szükség.
Valami ilyesmi jár a fejemben, amikor ránézek a tájékoztató lapra. A Kiüresítési tervek az emlékezethez fordul(nak), és ott keresi(k) a választ, hogy mi történik a képzőművészeti hagyománnyal, miért mégsem esetleges, ideiglenes egy műtárgy. A megnyitón kézbe vett leírásában olvashatjuk: „A kiállítás a hagyomány átadásához való viszony összetettségét vizsgálja, olyan iskolai tárgyegyütteseket (gipszmodellek, modell után készült diákrajzok) tár a nagyközönség elé, amelyek azt példázzák, hogyan viszonyult a századforduló európai társadalma a nevelésen keresztül a hagyományhoz.”
A felszínes banalitás mögött egy nagyon erőteljes, sokszínű, eleven hagyomány tárul elénk. Mint ahogy a látszólagosan feltűnő ideiglenesség és esetlegesség szilárdsága az időtálló – több ezer éves –, klasszikussá vált képzőművészeti formák, technikai eljárások, kompozíciók, toposzokat rejt magában.
A klasszikus képzőművészeti nevelés archetípusa már Platón filozófiájában adottá válik. Hiszen egyrészt vannak az ideák, a formák, és ezeknek a leképződései az empirikusan tapasztalható tágyiságokká. Az érzékelhető világ csupán másolata ennek az ontológiailag magasabb rendű világnak. A másolás titka a részesedés. A tudás visszaemlékezés az ideára, az eredeti formára.
Ciprian Mureșan alkotásai. Az első teremben Ciprian Mureșan (1977) a tárlat számára megalkotott szobrait láthatjuk. Ezek a tárgyak emlékezetből voltak megformálva, mintájuk a kolozsvári Művészeti Múzeum állandó kiállításának műalkotásai, úgy, ahogyan a művész emlékezetében élnek.
„Eljárása arra emlékeztet, hogy a hibásan felmondott iskolai memoriterek, a másolás folyamatában bekövetkező »szövegromlások«, tükörfordítások, valamint a szándékos vagy szándékolatlan téves átírások révén a hagyomány átadása éppoly tökéletlen és esetleges, mint minden emberi alkotás” – áll az ismertetőben. A két különböző térben a kortárs Quadroban és a klasszikus szépművészeti Múzeum között egy láthatatlan kapcsolat működik, ami ugyancsak kapcsolódik egy még szélesebb erőtérhez, az egyiptomi művészethez, a görög-római hagyományhoz, az európai hagyományhoz.
A múlt és a jelen komplex viszonya, a hagyományok egymásra épülése még erőteljesebben mutatkozik meg a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium gipszgyűjteményéből kiállított válogatásban. A részben átvett Humaniora múzeum a száz évvel ezelőtti képzőművészet kulturális helyét is kijelöli. A modernitás képzéseszménye a művelésen keresztül történő művelődés. Gyakorlatban ez a gipszmintákról készült rajzokban valósul meg, ezen keresztül képződik ki a tanuló ízlésvilága, formaérzése, gesztusvilága, esztétikai preferenciája. Konkrétan a 18-19. század kultúreszményének másolása, lerajzolása, lefestése, megmintázása zajlik a mai napig a legtöbb erdélyi művészeti líceumban.
János Zsigmond Unitárius Kollégium, Humaniora múzeum.A gipszminták immár nemcsak egy Kolozsváron belüli kapcsolatrendszert idéznek meg (a tárlat partnere az Apáczai Csere János és a Báthory István Elméleti Líceum is) a két kiállítás anyagai között, hanem továbbnyúlnak: a gipszmodellek a budapesti Gipszminta Öntőműhelyben készültek. Ezen keresztül nagyon szélesen nyílik meg az európai művészeti hagyomány: görög oszloprendek, görög szoborcsoportok, római figurák, barokk ornamentikák, stb., amelyek mindenhonnan ismerősen visszaköszönnek.
A kiállított öntvényeken látszik az évszázados használat, a folyamatos újrafestés tompította a szobrok éleit, elmosódottá váltak a régi, éles kontúrok. Egyes darabok elpiszkolódott részei több nemzedék keze nyomától lettek piszkosak, amint elővették, elrakták, hogy a következő rajzórán ismét elővegyék. Néhány gipszbüsztön bekarcolt diák-ábrák vannak. Mikoriak? Lehet, hogy 1920-ban, de lehet, hogy 2020 elején véste bele egy tanuló a szerelme kezdőbetűjét a modellbe. Mit is állítottak ki?
A klasszikus, ma már muzeális szépművészet mellett a szakrális vizuális művészet is a mimézist, a stabillá rögzült és mindig újraismételt ikonográfiai elemeket használja fennmaradására. A jelenkori művészetben ezek is fontos helyet kapnak. Eugen Gâscă (1908-1989) a katolikus ábrázolásmódhoz viszonyulva alkotja meg modernista, átszellemült művészetét, míg Sorin Dumitrescu (1946), a kortárs neoortodox irányzat képviselője, az ortodox kánont eleveníti meg, finom utalásokkal továbbgondolva azokat.
A kiállításon helyet kap a 20. századi második felének egy mozzanata is, amely stilisztikailag a neoavantgárd és a szocialista realizmus metszéspontját jelenti. Például 1959-ben a kolozsvári Művészeti Intézet tanára, Kádár Tibor (1919-1962) Picasso, Chagall, Léger munkákat másolt a főiskolai könyvtárban meglévő, de indexre helyezett művészeti albumokból. A kiállított vázlatok mellett ott találhatjuk egyik diákjának, Victor Ciatonak (1930) a hatvanas évek derekán Henry Moore szobrairól másolt, inspirálódott vázlatsorozatát is.
Balra fent Eugen Gâscă vázlatai, alatta Kádár Tibor Picasso tanulmányai, jobbra Victor Ciato Moore-szoborvázlatai. A kiállítás tisztelgés a modernitás alapkérdése előtt, szövevényes utalásrendszer a világi és egyházi, a klasszikus és az újító hagyományok között; egy nagyszabású kísérlet a régi és az új viszonyának a feltérképezésére. És egy csendes kiállás a provincializmus és regionalizmus ellen, az európai hagyományokhoz való kapcsolat felmutatása által. Ugyanakkor evakuáció, többirányú kimenekülési útkeresés a nyomasztó hagyományok alól, ami megszabja mi a művészet és mi a műalkotás.
Ebben áll a két kurátor, Székely Sebestyén György és Székely Miklós koncepciójának – bár első pillantásra talán szerénynek és esetlegesnek tűnő - nagysága, időtlensége és bátorsága. Grigorio Agemben írja egyik esszéjében: „Csak azok nevezhetik magukat kortársaknak, aki nem hagyják elvakítani magukat a század fényeitől, akiknek sikerül pillantásukkal kivenni az árnyékot, a fényekben magukban benne rejlő sötétséget.”
A kiállítás megtekinthető 2020. március 14-ig, további információ itt.
Fotók: Váczi Roland / Quadro 21 Galéria
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
