2020. aug. 5. szerdaKrisztina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Ne csak a romos épületeket lássák, hanem az emberi szenvedést is mögötte”

kérdezett: G. L. 2020. április 28. 10:48, utolsó frissítés: 2020. április 29. 15:27

Kolozsvár 1944-es bombázásáról mutattak volna be albumot, de a járvány közbeszólt. Megnéztük és a szerzővel, Papp Annamáriával beszélgettünk róla.


Gyönyörű, verőfényes kora nyári reggelre ébredtek 1944. június 2-án Kolozsvár lakói. Bár a híradásokból sejthették, légitámadás várható, de valószínűleg arra senki sem számított, hogy a város történetének egyik legszörnyűbb napja elé néznek. Az amerikai légitámadás során a nagyszámú elpusztult és megrongálódott épület mellett több százan – egyes források szerint 459 személy – vesztették el életüket, ártatlan civilek, nem beszélve a rengeteg sebesültről.

A különböző források szerint reggel 9 óra körül szólaltak meg a légvédelmi szirénák, és 9 óra 14 perckor elkezdődött a bombázás. A támadás célpontja a vasútvonal volt, mintegy 5 kilométer hosszúságban, 6–700 méter széles sávban, de a támadás súlyosan érintette a környéket is. A város légvédelmét ellátó ágyuk tehetetlenek voltak a Frantic Joe hadművelet keretében 6000–7000 méter magasságból támadó repülőgépekkel szemben. Ötven percig tartott a bombázás, amelynek során nagyjából 1200 bomba hullott a városra. Az akció a küszöbön álló normandiai partraszállással függött össze, célja a vasúti közlekedés megbénítása volt, hogy megakadályozzák a német csapatok átcsoportosítását a keletiről a nyugati hadszíntérre.


Az Exit kiadó gondozásában április közepén jelent meg Papp Annamária történész, újságíró és Rohonyi D. Iván fényképész közös albuma a bombázás pusztításáról, Megsebzett Kolozsvár (A Fotofilm műhely fényképalbuma az 1944. június 2-i amerikai bombázásról) címmel. A kötet elsősorban a Fotofilm műhely fényképalbumát felhasználva mutatja be a szörnyű események következményeit, de hogy ne csak romos épületeket lássunk, Papp Annamária a túlélők visszaemlékezéseiből is csatolt részleteket a képek mellé, hogy ezáltal az emberi oldalát is lássuk a történteknek. Vele beszélgettünk a kötetről. Először csak az elmaradt könyvbemutatóról, majd sorban merültek fel más kérdések is.

– Az eredeti elképzelés szerint március 31-én, kedden mutattuk volna be a könyvet a Vallásszabadság Házban, de közbejött a járványhelyzet. Remélem, hogy előbb-utóbb tudunk könyvbemutatót is szervezni. Az ideális állapot az lenne, ha ezt éppen június 2-án, az évforduló napján lehetne megejteni. Én ennek örülnék a leginkább, de minden attól függ, hogy akkor milyen szabályok lesznek érvényben.

Viszont addig is szerettük volna, hogy az érdeklődők kézbe vehessék, lapozhassák, olvashassák a kötetet, és azt meg lehessen vásárolni. Következésképpen már most megrendelhető a világhálón keresztül az Idea Könyvtértől, amely a kiadvány ingyenes hazaszállítását is biztosítja. A kép- és emlékgyűjtemény a jelenlegi válságos helyzetben akár egyfajta kapaszkodót is jelenthet számunkra, ha abból indulunk ki, hogy nagyszüleink milyen nehéz helyzeteken mentek keresztül. Egyszóval erőt és reményt meríthetünk a könyvből, s megismerve ennek a szomorú pénteki napnak a történetét, megerősíthetjük magunkban a hitet, hogy a legtragikusabbnak tűnő helyzetekből is van kiút.

Egyébként mennyire van benne a kolozsvári magyar köztudatban ennek a bombázásnak az emléke?

– Azt tapasztaltam, hogy a széles közvélemény a város történetének ezt a momentumát nem igazán ismeri. Az emberek elsősorban a szűk családon belül szerezhettek erről tudomást annak alapján, amit a túlélők, a nagyszülők vagy más, idős emberek elmeséltek.

Az állomás épülete a bombázás utánAz állomás épülete a bombázás után


Mivel ő túlélője volt az eseménynek, ezért is érdekelte ennek a napnak a története, így kezdte el gyűjteni az ezzel kapcsolatos emlékeket. Én mindenekelőtt a második világháború utáni időszakot kutatom, főleg az 1944-ben szovjet lágerekbe hurcolt személyek kálváriát próbálom feltárni, így valósággal szembejött velem az amerikai bombatámadás témája.

Nagyon megrázó részletek kerültek felszínre, ami arra ösztönzött, hogy mind mélyebbre és mélyebbre ássak, és jobban megismerjem az akkor történteket. Így kezdtem el gyűjtögetni az anyagokat, kezdve a túlélők visszaemlékezésétől egészen a levéltári, könyvtári forrásokig. Többek között átnéztem a korabeli kolozsvári magyar nyelvű sajtót, és megpróbáltam összegyűjteni mindent, ami megjelent a témával kapcsolatban, illetve fellapoztam az akkori kolozsvári román nyelvű újságot, a Tribuna Ardealului című lapot is. Így gyűlt össze nálam is, illetve Asztalos Lajosnál is a témához kapcsolódó nagy mennyiségű anyag, amit aztán javaslatomra összeraktunk, és 2014-ben, a bombázás 70. évfordulóján szintén az Exit Kiadó gondozásában Kolozsvár bombázása – 1944. június 2. címmel megjelentettünk.

Ha jól tudom, akkor ennek a megjelenése után találtál rá a Fotofilm albumára?

– Valóban így van. Sok fényképet közöltünk az első könyvben is, de akkor a hangsúlyt inkább a túlélők emlékezéseire helyeztük, a mostani kötetben viszont már a fotókon van a lényeg, a szöveg csak kiegészíti ezeket. Az Asztalos Lajossal közösen készült könyvünknek elég nagy visszhangja volt, és sokan jelezték, hogy nekik is vannak emlékeik, fényképeik erről a napról. Lassan kezdtek megnyílni, feloldódni az emberek, s újabb adalékok gyűltek össze, így szereztem tudomást a Fotofilm most kiadott fotóalbumáról is.



Pontosabban Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök jelezte, hogy évekkel ezelőtt járt a kezében egy fényképalbum, amelyben rengeteg felvétel volt Kolozsvár bombázásáról. Elhatároztam, hogy én ezt a képgyűjteményt igenis megtalálom, hiszen ha ezt valaki látta, akkor biztosan létezik. Végül addig mentem körbe-kereken, ameddig sikerrel jártam, és az album előkerült. Mint kiderült, ez a Szabó Dénes fényképész vezette Fotofilm műhely által összeállított képgyűjtemény volt a bombázásról.

Nagy örömmel vettem kézbe az albumot, látszik ezeken a képeken Szabó Dénes profizmusa. A felvételek 75 év után is olyan minőségben maradtak meg, mintha most, a legújabb technikákkal készültek volna. Az album több mint száz képet tartalmaz, ezek többségét szépen feliratozták utcák szerint, csupán tíz kisebb fotó helyszíne nincs megjelölve. Sajnos, ezeket utólag nem tudtuk beazonosítani, de ami késik, nem múlik.

Nagyon sokat segített Rohonyi D. Iván fényképész kollégám, ő személyesen is ismerte Szabó Dénest, tehát nem csak a képek felkutatásában és digitalizálásában segített, hanem az információgyűjtésben is. Szabó Dénesről elég kevés életrajzi adat maradt fenn, rendkívül értékes hagyatéka pedig szétszóródott, ami nagy kár, mivel kiváló fotóművésze volt Kolozsvárnak. Nagyon fontos lenne, hogy személye és munkássága bekerüljön ismét a köztudatba, és hozzá méltó megbecsülésben részesüljön. Segítségünkre volt a Szabó Dénessel kapcsolatos adatok gyűjtésében Klein András fényképész is, aki fiatal korában a mester tanítványa volt.

Szabó Dénes nagy valószínűséggel sokkal több felvételt készített a város bombázásáról, de ezeknek csak egy részét helyezte el a Fotofilm eredeti albumába. A gyűjtés során megtalált többi bombázásos képét is elhelyeztük a kötetünkben, mert fontosnak tartottuk, hogy ezek egy helyen legyenek. Mindezt kiegészítettük az Erdélyi Történeti Múzeum gyűjteményéből, illetve más forrásból előkerült felvételekkel is.

Miért érezték szükségesnek a kiegészítést?

– Az Erdélyi Történeti Múzeumtól kapott fotókért Mitu Melinda muzeológusnak mondunk köszönetet. Ezek közlését elsősorban azért éreztük fontosnak, mert olyan pillanatait örökítik meg a szörnyű eseménynek, mint például az áldozatok kardosfalvi temetése, ami megint nagyon megrázó látvány.


Hogy ne csak romos épületeket lásson az olvasó, hanem a történet emberi oldala is láthatóvá váljon, a túlélők emlékezéseiből töredékeket helyeztem el a képek mellé. Vannak olyan szövegrészek, amelyek már az előző kötetben is benne voltak, de teljesen új emlékek is, amiket a korábbi könyv megjelenése óta gyűjtöttem. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket rögzítsük, mert a túlélők már idős emberek, lassan elmennek, és magukkal viszik az emlékeiket is. Kötelességünknek tartom összegyűjteni ezeket, mert csakis így kaphatunk tárgyilagosabb képet egy adott történésről. Az emléktöredékekhez ugyanakkor elhelyeztünk néhány portrét is az áldozatokról, amelyeket a családok, hozzátartozók adtak át nekünk. Nagyon megható látni ezeket az arcokat, köztük fiatal lányokat, asszonyokat, gyermekeket, akik teljesen ártatlanul haltak meg a bombázásban.

Szépen élték a mindennapjaikat, majd egyik pillanatról a másikra a romok maguk alá temették őket, vagy elvesztették hozzátartozójukat, édesanyjukat, gyermeküket, számomra ez a legmegrázóbb az egész történetben.



Nemrég írt egy néni, aki elmesélte, hogy a bombázáskor meghalt az édesapja és a két testvére, édesanyja kómába került, őt a légnyomás egy fa tetejére lökte fel. Sokan elvesztették a házukat, amiért egy életen keresztül dolgoztak, gürcöltek, és ezzel egy élet munkája lett oda, földönfutóvá váltak egyik napról a másikra. Ezek nagyon szörnyű dolgok, amelyek egy életen át nyomot hagynak a lelkekben. Ez ugyan egy fotóalbum, de szerettem volna a történeteket is mellé tenni, hogy aki kézbe veszi, ne csak a romos épületeket lássa, hanem az emberi szenvedést is mögötte.

Bármilyen nemzetiségű is legyen az áldozat, elsősorban ember volt, és ez a lényeg. Mindenekelőtt a történet emberi oldalára szeretnénk felhívni a figyelmet: mindaz, ami ezen a szörnyű június 2-i napon történt, legyen egyfajta intő jel az emberek számára, hogy bármit és bármikor tesznek soha ne a gyűlölet és az indulatok vezéreljék őket.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS