2020. szeptember 19. szombatVilhelmina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Valaki mindig meghal: melyek a legemlékezetesebb esetek?

Jakab-Benke Nándor 2004. november 23. 14:55, utolsó frissítés: 14:55

A filmek két alappillére a szex és az erőszak: ám nem mindegy, hogyan és miért. A #b#legnagyívűbb tömeghalál#/b# Stanley Kubrick Strangelovejához fűződik; de előfordul, hogy maga a sátán fiacskája jön a földre segíteni a túlnépesedésen.






Wim Wenders filmkészítésről szóló

filmjében, A dolgok állásában meséli el a Producer (akit mellesleg a b-szériás horrorfilm-készítő, Roger Corman alakít) a Rendezőnek, hogy "a halál a legnagyobb sztori, mindjárt a szerelem után". És valóban, napjainkban is a filmek két legfontosabb alappillére a szex és az erőszak. Valaki mindig meghal. De nem mindegy, hogyan és miért.




A filmes halál, akárcsak a való életben, lehet természetes, baleset eredménye vagy erőszakos. A hollywoodi produkciók nagy részében a természetes és balesetszerű halálok (dramaturgiailag) nem fontosak, kevéssszer fordulnak elő, nem is igazán ezek érdekelnek minket, habár van rájuk egy-két szép példa. A Magnóliában (P. T. Anderson) például


az öregember halála természetes

– kimúlt szépen, csendesen, ágyban, párnák közt, de fontos, a film szerves része. És van olyan film is, amely éppen a balesetek igen pontos bemutatására épít.

A Final Destination például akkora siker volt, hogy két rész is elkészült belőle, amelyekben gyomorforgató hitelességgel láthatunk embereket, amint hatalmas farönkök áldozatává válnak, vagy éppen egy drótkerítés szaggatja őket háromba. A 21 grammban pedig éppen a baleset ténye indítja a cselekményt.

A modern/posztmodern kor filmtermése az erőszakos halált emelte hatalmas piedesztálra – zseniális vagy középszerű rendezők kéjelegtetnek minket egyre eredetibb vagy egyre unalmasabb halálmódokkal. A képernyőn, plakátokon megjelenő piros karikák és egyéb jelzések csak katalizálják a vágyat, hogy minél élethűbben – vagy éppen minél absztraktabb módon – mutassák meg a legnagyobb sztorit.



Az ember által elkövetett,

erőszakos halálesetek lehetnek ideológiailag indokoltak vagy indokolatlanok. De ez sem ilyen egyszerű: ahol ideológiai szempontból indokolt, „leltárilag leírt” halálsztorit találunk (azaz a háborús filmekben), ott valószínűleg pacifista meggondolásokból éppen ez az egyik főtéma: a háborús halál jusztifikált vagy indokolatlan mivolta.


Háborús filmet készíteni

szinte kötelező volt egy időben, természetesen az amerikai hadsereg dicső (D-day, Okinawa, stb) vagy éppen kevésbé dicső (Vietnam, Pearl Harbour) viselt dolgairól. Ezért aztán az amerikai (s nemcsak) filmtermés számos háborús filmmel ajándékozta meg a nézőt, amelyben "ha már elkerülhetetlen némi emberhalál, akkor már mutassuk meg felkavaró módon" felkiáltással elkaphatunk egy-két felejthetetlen végtag- vagy fejvesztést, hátbaszúrást, srapnelszaggatást.

Kiugróan jó darabok az Oliver Stone-féle Osztag (Platoon), a Kubrick-féle Acéllövedék (Full Metal Jacket), Coppola Apokalipszis mostja (Apocalypse Now), vagy Terence Malick filmje, az Őrület határán (Thin Red Line).

Kevésbé letaglózó, halálokban dúsabb, de nézhető példák a Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan), a Sólyom végveszvélyben (Black Hawk Down) vagy éppen a Rambo III.

Nemcsak a háborús filmekben kötelező a halál. Nehéz olyan gengszterfilmet vagy westernt találni, ahol nem lőnek meg egy-két rendőrt vagy maffiózót, netán ízlés szerint sheriffet, bankrablót. A halál itt már nem annyira indokolt momentum, mint a háborús filmekben, de szintén elkerülhetetlen evidencia.



A tét viszont más és más.

Történelmi, kardos-kosztümös filmekben sem lehet valakinek nem meghalnia, legyen szó Hamletről vagy éppen valamilyen Artúr király legenda-feldolgozásról.

Háborús indokokon kívül lehet ölni pénzért vagy egyéb anyagi javakért (westernben láthattunk már tehenek miatti akasztásos halált is: William A. Wellmann – The Ox-Bow Incident), klasszikus vagy a szesztilalom korában játszódó mai gengszterfilmekben alkoholért (A közellenség – Public Enemy; The Untouchables), mai gengszterekben aranyért, drogért, fegyverért (vagy éppen amit csempésznek), ezzel összefüggően a hatalomért és nagyságért.

Az egyik legnépszerűbb indok a bosszú, ami a sztori szempontjából ráadásul azért is kifizetődő, mert újabb bosszúállási akciókat indukál (Testvérbosszú – The Boondock Saints, F. Gary Gray – The Italian Job).

Érdekes bosszúállást láthatunk Todd Solondz Helyzetek és gyakorlatokjában (Storytelling): a bevándorló latino házvezetőnéni, mivel kirúgták, megnyitja a gázcsapot és az egész családot kinyírja. Gaspar Noé Irreversibile-jében


perceken keresztül nézhetjük,

ahogy a bosszúálló szerető egy poroltóval veri péppé az elkövető fejét. Külön kategória a vendetta, azaz a maffia-filmek egyik alapeleme. Legtöbbször a spicliket büntetik meg így az omerta (hallgatási fogadalom) megszegése miatt (Mike Newell – Donnie Brasco), de "kinyírtad a tesómat, én kinyírom a bácsikádat" elven is szerveződhetnek ilyen hadjáratok.



Ritkább az az eset, amikor az egyik szereplőnek másságáért kell meghalnia, mert felrúgta a társadalmi elvárásrendszert, kilógott, különbözni merészelt. Spike Lee Summer Of Samjében így jár az olasz közösség egy fiatal tagja, amikor az agyonhiszterizált, Sam fedőnevű gyilkostól rettegő társai meglövik, azt hivén hogy ő a Sam.

Holott ő csak lement punkba, brit kiejtést vett fel és cukros lébe áztatta a haját. Abba is belehalhat a főszereplő, hogyha túl sokat tud. Biztosan emlékeztek a román tévében is vetített Polipra (La Piovra), ahol az utolsó részben Corrado Cattani felügyelőbe annyi golyót eresztettek, hogy számolni is nehézkes volt.


Persze a legrégibb indok a másik nő/férfi.

Vagy annak szerelme, de inkább csak a féltékenység, a felszarvazott ember dühe, néha pedig épp a családi cirkuszok. David Lynch Veszett világában (Wild at Heart), mindnyájunk kedvenc Nicholas Cage-je a film első öt percében csak azzal foglalatoskodik, hogy puszta kézzel holttá verjen egy pasast, aki csúnyákat mondott a nőjéről.

A Desperadóban és folytatásában, a Volt egyszer egy Mexikóban Banderas és társai pedig válogatás nélkül szórják a golyót mindenkire, aki az imádott nőre csak rossz szót is szól.

Szép lassan süppedékes talajra tévedtünk. A posztmodern ugyanis igencsak kedveli a véletlenszerű, indokolatlan, kéjelgés-számba menő gyilkolást és vérfürdőt.

Az ilyen Random Acts of Senseless Violence-féle kitöréseknek legszebb példája Oliver Stone Született Gyilkosokja (Natural Born Killers), de említhetjük a Gus van Sant-féle Elephantot, amely a híres amerikai Columbine középiskolai lövöldözést mutatja kíméletlenül pontosan, szinte dokumentumszerűen.



A halál maga is

megszemélyesítődhet valamiféle gonosz, földönkívüli entitásban, ami nem is szólhat egyébről, csak az élet pusztításáról. Ilyenek az éppen egy filmben szerepelő Predator és Alien, de ne felejtsük ki Brad Pittet sem (Meet Joe Black). Hitchcock madarai is valamiféle túlvilági erő megtestesítői, a tudat, hogy mától kezdve már a madaraktól is félni kell, igazi klasszikussá érlelte a filmet.

Igen változatos módon láthatunk filmekben öngyilkosságot. Okai és indokai megintcsak százfélék lehetnek, inkább egy érdekes példát emelnék ki: Sofia Coppola filmjében, az Öngyilkos szüzekben (The Virgin Suicides) öt darab hugica nyírja ki magát szép lassan, egymás után. Attól függően, hogy hány ember hány ember révén nyíródik ki, beszélhetünk gyilkosságról, sorozatgyilkosokról és háborúról. A gyilkosság például


a film noir-ok és detektívfilmek

kedvelt eszköze. Nem halnak meg túl sokan, inkább elvétve, ketten-hárman, de ez bőven elég ahhoz, hogy filmsztorit szőhessenek a történtek köré. A sorozatgyilkosokban viszont már az a poén, hogy valami összeköti mindegyik gyilkosságot.

Például a Hasfelmetsző Jack-saga modern feldolgozásában, a From Hell-ben a gyilkos szőlővel csábítja el a prostituáltakat, hogy aztán szépen, anatómiai pontossággal kivagdossa a méhüket.

Az ilyen esetek ráadásul őrületbe kergetik a legádázabb rendőrfelügyelőt is. A legfantasztikusabb és a legnagyívűbb tömeghalál viszont kétségkívül Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jában van: a végén mégiscsak felrobban az atombomba, amiről tudjuk, hogy olyan láncreakciót indít el, ami az egész Föld lakosságának végét jelenti.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS