A pandémia nagy kérdése: hogyan tudjuk majd megélni a közösséghez való tartozásunk?
kérdezett: Horváth-Kovács Szilárd 2020. május 22. 16:16, utolsó frissítés: 16:21Hogyan érintette a járvány a szokásainkat, az emberi közösségiséget? Valódiak-e a találkozások az online térben? Mi a gond a fogyasztói kultúránkkal? Szabó Á. Töhötöm kulturális antropológussal beszélgettünk.
A koronavírus-járvány teljesen felforgatta a mindennapi életünket, a legtöbb szokásunkról, megszokott tevékenységeinkről le kellett mondanunk. A pandémia elején több pszichológus is kihangsúlyozta, hogy az otthoni elkülönítésben vagy a karanténban is igyekezzünk megőrizni a napi rutinjainkat, ami fontos a mentális egészségünk megőrzése érdekében.
Szabó Árpád Töhötömöt, a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet tanárát, kutatóját kerestük meg, hogy a kulturális antropológia szempontjaiból beszélgessünk arról, hogy a pandémia hogyan érinti az emberi közösségeket, kulturálisan mit árul el rólunk.
Miért fontosak kulturális antropológiai szempontból a szokások, rutinok, rituálék? A világjárvány miatt mi történt velük?
- Ezek az emberi közösségiség alapvető elemei. Ezeken keresztül tudják a közösség tagjai megélni az egymáshoz és a közösséghez való tartozás élményét. Igaz, hogy itt most kissé összemostuk a rítus, a szokás és a rutin fogalmait, de nekünk az a lényeg, hogy ezek azért fontosak, mert általuk nyilvánul meg az ember közösségi és emberi mivolta.
Azt gondolom, hogy a közösség megélésének a lehetőségeit nagy mértékben keresztülhúzták a járvány miatt bevezetett korlátozó intézkedések. Nem lehet közel menni a másik emberhez, találkozni vele, hozzáérni, megérinteni. Ezek a tapasztalatok meghatározóak számunka, akkor is, ha olykor viszolyogva gondolunk mások fizikai érintésére. A humánum ilyen lényeges összetevőit tette lehetetlenné a járvány.
A rutinok azért fontosak, mert keretet adnak a magán és társasági életünknek. Az, hogy reggel felkelek, bemegyek a fürdőszobába és megborotválkozom, és csak utána megyek el otthonról, egy ilyen keret. Ezek a rutinok most sérültek. Velem is előfordult, hogy napokig borostásan jöttem-mentem a házban, mert nem volt jelenésem a külvilág felé, így megengedtem magamnak. Rengeteg ilyen apró tényező van egy ember életében, amelyet reflektáltan kell látnunk. A pszichológusok is azt tanácsolták, hogy a rutinokat és a napi forgatókönyveket próbáljuk meg betartani, mert fontosak, hiszen kapaszkodók az életünkhöz, megteremtenek egy normalitást.
A kulturális antropológia, vagy a humán etológia mennyire kutatja a járvány hatásait? Léteznek felmérések a jelenlegi helyzetben a szokások, rutinok változásairól, annak hatás-összefüggéseiről?
- Több felhívást láttam, amelyek azt vizsgálnák, hogy hogyan változtatta meg a járvány az életünket, a mindennapi tevékenységeket hogyan szervezik meg az emberek, milyen tárgyakkal veszik körbe magukat. Viszont ezekben a tudományokban az idő nem telik olyan gyorsan, egyelőre még csak két hónap van mögöttünk. Addig kiindulhatunk a nyilvánvaló dolgokból, hogy például a szükségállapot alatt a szűk családi eseményekre sem kerülhetett sor, az emberélet fordulóihoz kapcsolódó eseményeket nem tudták megélni, sokan halasztották, újragondolták, újraszervezték. Most már lehet kültéri istentiszteletet, vagy korlátozott létszámú esküvőt tartani, de kíváncsi vagyok, ennek milyen hatásai lesznek.
De készülnek felmérések, lesz erre vonatkozó tudás, de egyelőre még ennek a folyamatnak az elején vagyunk – még csak két hónap telt el – és még konkrétan idevágó kutatási eredményeket nem láttam. Érdemes mindenképp megemlíteni a Kiss Dénesék által készített vallásszociológiai felméréseket.
A szükségállapot alatt az istentiszteletek, misék átköltöztek az online térbe. Népszerű lett az online számlafizetés, az online vásárlás, de ide költözött az oktatás, a kulturális intézmények jelentős része. Ezek a közösségi emberi tevékenységek hogyan artikulálódnak a virtuális világban?
- Azzal kezdeném, hogy jelzem, én nem vagyok olyan nagy online-használó. Viszont a kollégák beszámolói és a szakirodalmi leírások alapján elmondható, hogy az online világnak is megvannak a ritualizált, szokásszerű viselkedési és tevékenységi szabályai, bizonyos terekben jellegzetes viselkedési minták jelennek meg.
Szerintem, amit most látunk, az csupán egy folyamat felgyorsítása. Ugyanis az a lényegi mozzanat, hogy az ember közösségekben éljen, a felvilágosodás óta, vagyis az individuális életpályák és modellek keletkezése óta egyre jobban a háttérbe szorul. A klasszikus szociológia és a klasszikus kulturális antropológia meg is ragadta ezt a kérdést, amikor a közösséget a társadalommal, vagy az individuummal állította szembe. A jelenlegi helyzet egyszerűen felgyorsította ezt a több száz éves folyamatot. Erre sokan azt mondhatják, hogy én összemosok két külön dolgot, az individualizmus és a virtuális térben való mozgást, de ezt tudatosan teszem.
Azt én sem gondolom, hogy a virtuális térben nem szerveződhetnek meg közösségek – azt viszont igen, hogy azok a közösségek már nem tudják felvállalni és magukon viselni a közösségnek azokat a meghatározó, markáns jegyeit, amit a kulturális antropológia annak tekint. Azaz a közösség tagjainak a mindennapi életének a konkrét és kölcsönös megtapasztalását, a másik ember életének a totalitásába való bepillantását. Hogy ismerem a másikat, olyan szinten, hogy ismerem a szagát, előttem vannak a gesztusai, a pillantása, a tekintete, ismerem és tudok számolni a másik ember minden apró rezzenésével. A virtuális tér erre nem igazán nyújt lehetőséget. Ezért gondolom, hogy sokkal inkább úgy írható le a jelenség, mint ami az individualizálódás folyamatában illeszkedik.
Az online világba költözött közösség hasonló ahhoz, amit Z. Bauman a modernitás jellegzetességeként „ruhatári közösségnek” nevez. Eszerint olyan közösségekké válunk, hogy egy probléma, esemény összehoz bennünket, egy-két óráig egy dologra figyelünk, egy közösségnek vagyunk a tagjai, de amint véget ér a szimbolikus esemény, előadás, gyűlés, a ruhatárból kivesszük a kabátunkat és megyünk haza. Ez az online térre hangsúlyosabban igaz, itt már csak pillanatnyi, villanásnyi közösségeknek válunk a tagjaivá. Ezek a közösségek viszont a fogalom szűkebb jelentésében már nem is közösségek – de még nincs jobb szó rá, ezért valamilyen közösségi formáknak tekintjük.
Tehát az online vallásos szertartáson, az online színházban, egy kommentfolyamban tudunk valamiféle közösséget formálni, de azt a maga teljességében nem tudjuk közösségként megélni, az online tér erre nem ad lehetőséget.
Ugyanakkor a jelenlegi helyzetben ez nem rajtunk múlott, nem saját döntés volt. Olyanokra is rákényszerítették a valós közösség elkerülését, akik szeretnek közösségben lenni, és olyanokat is az online térbe kényszerített, akik nem kedvelték azt különösebben.
A tág értelembe vett kultúrát eddig anyagi és szellemi dimenziókra osztottuk. Legyen az templom, iskola, színház, múzeum, annak megvan a maga materiális, fizikai valósága, illetve a szellemi-szimbolikus dimenziói. Az online tér ehhez hogyan viszonyul, főként ha a folyamatokat meghosszabbítjuk a jövőre nézve?
- Csak spekulálni tudnék, hogy ennek melyek a következményei. Ha Baumanra gondolok, aki bevezette a „folyékony modernitás” fogalmát, ahol a fluiditás, likviditás a meghatározó, akkor lehet, hogy itt is ilyen átalakulások lesznek. Erre utalnak azok a folyamatok, amelyeket láthattunk. Azaz, hogy múzeumok felerősítették az online jelenlétüket, virtuális sétákat lehet tenni, hogy az egyházak felkerültek az online térbe. Szerintem nem meredek olyasmiről beszélni, hogy az anyagi, a szellemi és a virtuális valahogy össze fog mosódni, egybe fog folyni egymással.
Ezzel kapcsolatban nekem az tűnik paradoxonnak, éles problémának, hogy a mai életünknek egyik jellemzője, hogy a folyamatosan úgy tűnik, mintha közösségben lennénk. Például felülök a buszra, másokkal együtt utazom, a boltban másokkal együtt vásárolok, másokkal együtt állok a sorban a kasszánál – ezek mind azt az érzést keltik az emberben, hogy közösségben élünk.
De ez nem közösség, mert egy közösség arról szól, hogy egy szemkontaktust fel merek venni, beszédbe elegyedek a másik emberrel, hozzá merek érni. Ezt viszont egy tömegközlekedési eszközön vagy egy bevásárlóközpontban nem tehetjük meg, nem merjük vállalni. Emiatt úgy vagyunk közösségben, hogy közben éppen azt próbáljuk elkerülni, hogy ott legyünk. Úgy utazunk a buszon, mintha ott sem lennénk, kifele bámulunk az ablakon. Erre nagyon jók az okostelefonok, a fülhallgatók, mert kimenekülök ebből a „közösségből” a virtualitásba, az online térbe.
Most ez még ellentmondásosabb lett, mert azt, hogy úgy veszek részt egy közösségben, hogy közben abból virtuálisan elmenekülök, még tetézni fogja a fertőzéstől való félelem is. A jövőre nézve ezért nagy kérdés, hogy hogyan fogjuk tudni megélni a közösségben való létezésünket.
A közgazdászok szerint egy komoly gazdasági válság előtt – vagy már a kezdeténél – vagyunk. Tanítasz gazdasági antropológiát is: ebből a szempontból a járványhelyzet mit mond el rólunk, a kultúránkról?
- Már közhelyszerű, de minket, a nyugati modern világot, a fogyasztás kultúrája határoz meg. Ezt azt jelenti, hogy mi vagyunk azok, akik pénztől tettük függővé az elérhetőségeket. Ha nincsenek anyagi korlátok, akkor bármit-bármikor el tudunk érni. Nem gondolunk bele, de például, ha a valaki megkívánta az epret, a málnát januárban, akkor elment a boltig és talált, vagy ha valaki shoppingolni akart Londonban egy hétvégén, akkor megtehette, ha februárban fürödni vágyott valaki, akkor a Dominikai Köztársaságba repült és fürdött egyet. Azt gondolom, hogy a jelenlegi helyzet ezt a fajta reflektálatlan fogyasztói kapitalizmust – ha más nem is történik – legalább reflexióra készteti. Már csak azért mert kényszerítő körülmények állnak fenn, és a fogyasztói viselkedés korlátozottá vált.
De ezzel kapcsolatban kicsit szkeptikus is vagyok, mert már láttam olyan maszkot viselő fiatalokat, akiknek a maszkján cégreklám volt. Sokunkban jelen volt-van az említett várakozás, hogy a pandémia a világ pörgését egy kicsit meg fogja állítani, és az emberek reflexióra kényszerülnek. De ha a reklámok által éltetett és fenntartott fogyasztói kapitalizmus a maszkokra is ráköltözött, akkor nem lehet túl sok reményünk, hogy az emberek elgondolkoznak ezen a problémán.
Másrészt a gazdasági válság hosszú távú következményei még nem jelentkeztek, egyelőre még nem telt el annyi idő, hogy ennek a hatásai megnyilvánuljanak. Nagyon sok kérdés tevődik itt fel: milyen hatása lesz a hitelmegítélés gyakorlatára? A hitelekkel operáló intézmények hogyan fognak viselkedni? Milyen ára lesz ezeknek a hiteleknek? Hiszen a mi kultúránkban az is természetessé vált, hogy fogyasztási célokra is lehet hiteleket felvenni. A mostani hitelrendszer azt hirdette – és hitette el velünk –, hogy nem kell megtakarításokkal rendelkeznünk, a hitelintézetek mindig előnyösen kisegítenek minket. Ha egy új okos-lapos-tévét akarok venni, akkor elmegyek a boltba – még a bankba sem kell belépjek – és tudok venni hitelre, részletre.
De most az egész rendszer kérdésessé vált. Az is kérdés, hogy az embereknek mik lesznek a prioritásai. Eddig azt gondoltuk, hogy az ellátórendszerekben nem lehet semmiféle fennakadás, mindig hozzáférhetünk a javakhoz, szolgáltatásokhoz. De a válság megmutatta ennek a globális kapitalista rendszernek a hátrányait, kivillantotta a foga fehérjét. Egy ezzel összefüggő termelés, fogyasztás az nem biztos, hogy annyira stabil, biztos, mint ahogy ez eddig tűnt. Ennek lehetnek hosszútávú következményei. Lehet, hogy az emberek olyan veselkedési formákat, gyakorlatokat, amelyeket elfelejtettünk, most újra elővesznek.
Már a 2008-as válság kapcsán sokat beszéltek a társadalomtudományok a rezilienciáról – ezt a kérdést a pandémia újra előtérbe helyezi. Akár helyi közösségek, családok szintjén is kell találni valamit, amivel ezeket a válságos időket túl tudják vészelni, akár mentálisan, akár anyagilag.
A pandémia arra is rávilágított, hogy problémák vannak az egészségügyi és a szociális ellátórendszerekkel. Ez hogyan kapcsolódik a közösségekhez, azok igényeihez?
- Ezzel kapcsolatban mi hajlamosak vagyunk az államban gondolkodni. Az a jóléti modell, ami az 1970-es évekig épült Európában, majd a nyugati reformok következtében elkezdett átalakulni, már jóformán a múlté. Odáig, hogy vannak olyan államok, amelyekben az egészségügy szinte teljesen privatizált. Tavaly nyáron voltam Norvégiában, ahol arról volt egy nagy vita és felháborodás, hogy a norvég állam ki akarja szervezni az idősgondozást a privát szférába. Az a Norvégia, amelyik a széles közvélemény szerint az egyik legerősebb szociális ellátórendszerrel működik.
A járvány rámutatott, hogy az állam szerepvállalására szükség van, leginkább azért, hogy ezek a rendszerek ne a piaci logika, ne kapitalista módon működjenek. Az államok ezeken a területeken nagyobb beavatkozási lehetőséget kell megtartsanak magunknak, mert végső soron ő az az aktor, amely különösen ilyen helyzetekben, tenni tud valamit. Tudjuk, hogy nagyon sokan veszítették el a munkájukat, az emberek ezrével kerültek be a kórházakba – ezt mégiscsak az államoknak van kapacitásuk megoldani, kezelni. Ebben a kérdésben együtt jár két ellentétes mozgás, a regularizáció és a liberalizáció. Vagyis az állam aktív szerepvállalásával megnövekedik az ellenőrző-fegyelmező kapacitása is – az előbbit szeretnénk, az utóbbit nem. Tehát a probléma kettős.
Ha csak a szociális ellátásról beszélünk, akkor én azon a véleményen vagyok, hogy a helyi közösségeknek kell jobban megszervezniük magukat. Nekik lehetne a felelősségük a gazdasági mentőcsomagok biztosítása, és a helyi foglalkoztatottsággal kapcsolatban is a helyi közösségeknek nagyon jelentős szerepük lehetne. Mert nem vagyok biztos abban, hogy mindenütt akkora teret kellene adni az államnak.
Kulturális szempontból akár Románia, akár Kelet-Európa kapcsán feltevődik a kérdés, hogy mennyire vagyunk mi paternalisták. Mennyire igényeljük, hogy egy gondoskodó állam vigyázzon ránk és mennyire engedjük meg, hogy felügyeljen? És elmondható, hogy elég erős a paternalizmusra való hajlandóság, történelmi és szociokulturális okokból, bármennyire is legyünk bizakodók a helyi közösségi megoldásokkal kapcsolatban.
A járvány globális, a gazdasági berendezkedés globális, mint ahogy az online tér is az. A válaszok pedig államiak, regionálisak. Mennyiben ellentmondásos ez a globális-lokális viszony, mennyiben paradoxon?
- Azt gondolom, hogy azt az alapparadoxont éltetjük tovább, ami a kapitalista paradigma óta velünk van. Wallerstein állította, hogy a kapitalista világrend fenntartja és eltartja az államokat, miközben az államok garantálják a jogi feltételeket a tőke áramlásához, termeléséhez. Szerintem a pandémiában ebből a szempontból nem változott semmi. Elszomorító, hogy a globális tőkét a helyi és közösségi érdekek nem érdeklik, sokszor maguk az államok is ki vannak szolgáltatva a világpiaci trendeknek. Nagyon nehéz olyan példákat találni, amikor az állam az állampolgáraikra tekintettel hoz olyan törvényeket, amelyek a globális tőkével szembemennek – lehet nem is tud összhang lenni a két fél között.
A szomorú az, hogy azok a próbálkozások, amelyek a globális tőke és az államokkal való összefonódását kicsit is emberarcúvá tegyék, megbicsaklottak, nem igazán sikerültek. Emellett láthatjuk a sorozatos kudarcokat, ha a klímaegyezményről beszélünk, a környezeti változások kihívásaira nem volt valódi válasz, s azt gondolom, mind ezen a paradoxonon buknak el.
Szerintem a pandémia kezelése is beleesett ebbe a csapdába. Ez is egy globális probléma, amire globális választ kellene adni. Az államok próbálnak valami kezelést kidolgozni, de nincs nagy nemzetközi összefogás, amely összehangolná ezeket. Ráadásul nagyon sok államban az egész ügy a belpolitikai konfliktusok eszközévé vagy politikai tőkekovácsolás eszközévé vált.
Az Európai Unió egy válságra, a második világháborúra született válaszként. Most sokan arról beszélnek, hogy totális kudarcot vallott. Mit jelent akkor az európaiság?
- Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy ismeretlen dologgal állunk szemben. Viccesek a mémek a Facebookon, de valóban az van, hogy nem tudjuk, hogy akkor használ a maszk, vagy sem. Viselj kesztyűt, ne viselj kesztyűt, bent kell maradni, nem kell – mindegyik érvényes, mert nem tudjuk valójában, hogy állunk a koronavírussal. Nagyon sok alapvető kérdésre még nincs egyértelmű, megalapozott, érvényes válaszunk. Nem szeretnék senkit és semmit felmenteni, de be kell látni, hogy ezért nagyon nehéz lett volna egységes választ adni.
Másrészt igaz, hogy az Európai Unió a szemünk előtt omlott össze. Én, aki '89 előtt születtem és tapasztaltam, hogy két évet kellett várni útlevélre, jelentéseket kellett leadni, ha kiutazott az ember, vagy sokan nem is utazhattak soha sehova, szoktam mondani a diákoknak, hogy amíg az emberek felnéznek, és mennek a nemzetközi repülőgépek, amíg ők fel tudnak ülni rájuk, és csak a személyi igazolvánnyal bárhova elutazhatnak, addig legyenek hálásak, hogy van Európai Unió. Persze mindig azt is elmondtam, hogy azért fontolják meg a dolgot, mert a repülős utazásnak nagyon nagy a környezeti terhelése. Viszont mentalitástörténetileg, politikatörténetileg, kulturális antropológiailag az, hogy egy román állampolgár, csak a személyi igazolványával három óra alatt el tud menni bármelyik európai városba, egy hatalmas eredmény.
Ez omlott össze a szemünk előtt. Nem repültek a gépek és le vannak zárva a határok. Egyelőre nem tudjuk, mikor mászunk ki ebből a helyzetből. Ugyanakkor ez nem most kezdődött. A világjárvány ebből a szempontból úgy is olvasható, mint az utóbbi 8-10 év folyamatainak betetőződése.
Az egységes európai kép kicsit hamis állítás volt: mentálisan, kulturálisan nem igazán változtunk meg, nem igaz, hogy „felzárkóztunk” Nyugat-Európához. Ezzel nem akarok a kétsebességes Európa álságos diskurzusába belemenni, de kulturálisan, történelmileg jelentős különbségek vannak Nyugat-Európa és Kelet-Európa között, amit az egységes európaiság el akart takarni.
Az EU tényleg egy válságra adott megoldás volt, és elmondható, hogy kulturálisan mi a válságokat egy különös, kaotikus állapotnak észleljük, de ugyanakkor az is egyértelmű, hogy úgy is tekintünk rá, mint amiből valami új keletkezhet. Mert az közösségiség, ami a válság idején megvalósul, az létrehozhat újabb struktúrákat, egy válságban mindig megvan ez a lehetőség. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a lehetőségek nem mindig pozitívak. Mert például az első világháború is egy válságkorszak volt, ami új fajta modernizációs struktúrákat épített ki, amelyek aztán a második világháborúhoz vetettek – s ilyenből azért nem kérnénk.
A mostani válságból a jövőre nézve milyen válaszok lehetségesek, szükségesek?
- Nemrég láttam egy videóinterjút egy sikeres közgazdásszal. Ez az ember a svájci hegyekben építi a tanyáját és megpróbál az önellátásra berendezkedni. Persze ez dicséretes, de nem szabad elfelejteni, hogy annyira összekapcsolttá és összefüggővé vált a világ, hogy az ilyesfajta megoldások csak ideig-óráig működhetnek. Lehet, hogyha van nekem egy tanyám a hegyekben, akkor néhány hónapot egy válságban – mint most a járvány – kihúzok ott. De mi lesz utána? Mert a komoly válságok nem 4-6 hónapig tartanak. Vagy egy jövőkutató arról számolt be, hogy meghívták az amerikai gazdag emberek találkozójára, egy szűk társaságba, ahol azt kérdezték tőle, hogy amennyiben ők kiépítik a válságok túlélésére szolgáló bunkereiket, mire legyenek tekintettel. A kutató végső soron nekik is csak azt tudta tanácsolni, hogy inkább részesítsék humánus bánásmódban azokat az embertömegeket, akiket ők gépként kezelnek – akkor lehet, hogy nem fognak ellenük fordulni.
Tudom, hogy nagyon hangzatos ezek a szavak, de mégis ebbe az irányba kell fordulnunk: globális humánus válasz kell. Olyan válasz, amely a társadalom perifériáján élőket, a legszegényebbeket, Afrika mélyén élőket, a slumokban élőket, tehát minden embert tekintetbe vesz.
Csak egy mindenkit átfogó, szolidáris válasszal lehet megválaszolni a globális válságokat. Most a klímakutatók mosolyoghatnak a válaszomon, mert lehet, hogy ők úgy gondolják, hogy már nincs válasz a problémákra. Én bízom abban, hogy van válasz, de az csak akkor tényleges válasz, ha az nagyon radikális. Hiszen a kultúrát kell átformálni, lemondani a fogyasztásról, visszaépíteni a lokális közösségeket, visszaépíteni a közösségek környezetét, amelyben élünk. És nyilvánvaló, hogy olyan közösségeket kell alkotni, amelyektől nem kell félnünk.