2020. aug. 5. szerdaKrisztina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Téglás István, a baróti származású Gopo-díjas színész: nem volt könnyű az út

Vig Emese Vig Emese 2020. július 05. 14:46, utolsó frissítés: 2020. július 06. 11:53

Székelyföldi fiatalember mesél arról, hogyan vezetett az útja a meg nem értéstől a sikerig.


Kiosztották az idei Gopo-díjakat: a román filmszakma legjelentősebb alkotói vonultak fel a kerti partyra összehívott vendégsereg előtt. A díjazottak között egy baróti származású magyar színész nevét is fölfedeztük. Téglás Istvánnak hívják, akitől megtudtuk, hogy miután sikertelenül próbálkozott Erdélyben és az anyaországban is, mielőtt sutba dobta volna a marosvásárhelyi színészdiplomáját úgy döntött, hogy egye fene, Bukarest is „megér egy misét". És mint a mesékben. Lőn.



István, meglepődve olvastam, hogy te tősgyökeres székelyföldi srác vagy, Baróton születtél. Mit jelentett számodra felnőni abban a zárt, évszázados hagyományokat követő, szigorú társadalomban? El tudom képzelni, hogy mennyi belső harc zajlott le benned, amikor felismerted, hogy nem az a „tipikus székely legény” vagy, bármennyire is szeretnéd, hogy beilleszkedhess a közösségedbe.

Eléggé nehéz volt Székelyföldön. Nem az a fajta “embör” vagyok, aki feltalálta volna magát fiatalként Baróton. Egyrészt azért, mert nagyon sok lehetőség a művészi önkifejezésre nem volt, bár minden lehetséges színjátszóköri tevékenységen részt vettem, másrészt pedig amiatt is, mert az ott élők nagy része az ilyesfajta “színészkedést” úri hóbortnak tekintette. Magam pedig túl fiatal voltam ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hogy mit is kellene tennem annak érdekében, hogy követhessem azt a belső hangot, amely arra ösztökélt, hogy “el innen”. Nagyon kegyetlenül hangzik, de nem azért vágyódtam el, mert kimondottan rossz lett volna ott az élet, hanem azért, mert nem láttam a lehetőségeket.

Időnként bementem Sepsiszentgyörgyre, megnézni egy-egy előadást a Tamási Áron Színházban, amely épp akkor “indult be”, mert akkor került oda Bocsárdi László rendező, aki hihetetlenül erős színházi nyelvvel robbant be ott, olyasmit mutatott a közönségnek, amiről addig szó sem lehetett a teljesen klasszikus elveket követő színházi műsorrácsban. Megnéztem egy-egy előadást, és mindaz csak arra volt jó, hogy egyre jobban tudatosodjon bennem, mi az, ami hiányzik, ami nincs.

Szóval egyre rosszabbul éreztem magam, nem tudtam, hogy a művészi energiáimmal mit lehet kezdeni, egyáltalán érvényesek-e. Nyilván a közeg hatására többször megfordult a fejemben, hogy ez csak egy butaság, semmi sem lesz ebből, nézzek inkább valami konkrét megélhetési lehetőség felé. Egyszóval semmi esélyét nem láttam annak, hogy ebből az ördögi körből valamilyen módon ki tudnék törni.


Ennek ellenére megtetted a lépést, hisz az érettségi után a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre felvételiztél, ami azt jelenti, hogy mégiscsak legyűrted a belső kétségeidet, és elindultál abba az irányba, amelyről régóta érezted, hogy ez az a bizonyos út, amelyet meg kell járnod. Persze, még nem tudtad, hogy hova vezet, tehát emiatt is különlegesen merész és határozott lépésnek látom a pályaválasztásodat. Mi adta meg azt a plusz erőt, ami kimozdított Barótról?

Sokat köszönhetek néhány embereknek, akik életem különböző periódusaiban segítőkészen támogattak. Mindig volt egy-egy tanár, pedagógus, aki felfigyelt rám, és megpróbált segíteni, irányítani. Egy adott pillanatban egy sepsiszentgyörgyi balett-tanárnő, Benkő Gizella kijött Barótra, hogy meggyőzze édesanyámat arról, hogy nekem a balettiskolában volna a helyem. Végül ez nem következett be, viszont megerősített engem abban, hogy számtalan önkifejezési forma létezik a világon. Az anyanyelv az csak az egyik lehetőség, ezen kívül lehetnek más nyelvek, illetve ott van a test, a mozgás is mint egy metanyelv, amely talán a megfogalmazható gondolatoknál többet és mélyebben tud megragadni időnként.

Ezért vagyok most itt ahol vagyok, azaz Bukarestben, mert eddigi pályafutásom során, ha valamiben végig hittem, akkor éppen ez volt az: hogy minden kontextusban meg kell keresni azt az önkifejezési formát, amellyel magadból a legtöbbet nyújthatod hitelesen azok számára, akik érdekeltek abban, hogy te mit gondolsz a világ dolgairól, az emberek közötti kapcsolatokról, a nagy érzelmekről, egyszóval mindarról, amivel a művészet is foglalkozik.

A vallás, a nem és más ilyen skatulyákból mindig megpróbáltam kibújni, mert úgy éreztem, hogy ezek olyan kritériumok, amelyek engem nem definiálnak. “Az én vezérem belsőmből vezérel”, nem külsőségeken alapszik, nem a társadalom által reám erőltetett skatulyák határozzák meg az énemet. És azt hiszem, hogy ezzel magyarázható az, hogy aránylag “könnyen” vettem az akadályokat idegen, szokatlan környezetben is. Mert ha úgy vesszük, akkor egy baróti srácnak ugyanolyan idegen Marosvásárhely is, mint Temesvár vagy Budapest, és később Bukarest. Sőt, azt is mondhatnám, hogy Bukarestben startból jobban éreztem magam, mint Budapesten, de erről majd később.


Egyszóval a magad keresése indított útnak, ha jól értem. Hogy megtaláld a módját annak, hogy Téglás István “elmondhassa” a világnak mindazt, ami fölgyülemlett benne az évek során...


Azt hiszem, hogy valami ilyesmi űzött. Mert bátorságnak mégsem nevezném. Inkább egy mély meggyőződésnek arról, hogy lennie kell egy olyan önkifejezési formának, amelyet még nem találtam meg, de ha megtalálom, akkor sokkal könnyebben tudok majd boldogulni. Igazából ez volt a mozgásszínház, csak akkor én ezt nem tudtam, és jóval az egyetem elvégzése után fedeztem fel ezt a műfajt. Addig Romániában nem is volt nagyon hagyománya ennek, tehát nem is találkozhattam vele.

Visszatérve a milyenségemre, én azt hiszem, hogy nem vagyok egy erős ember. Inkább kitartónak nevezném magam. Ami hosszú időn keresztül egyfajta belső érlelődés folyamán kikristályosodik bennem, abban nagyon tudok hinni, és ahhoz nagyon tudok ragaszkodni. Csak persze, el kell jutnom ahhoz a végső gondolathoz, amely olyan kemény, olyan tiszta, olyan biztos, hogy talizmánként is működni tud.

Még mindig nem árultad el, hogyan kerültél Marosvásárhelyre. Választhattad volna Kolozsvárt is vagy akár Bukarestet, ha már akkor is azon rágódtál, hogy a beszélt nyelv, az anyanyelv nem az egyetlen kifejezési eszköz, amely által egy színész megmutatkozhat.


Elárulok egy titkot. Kolozsvárra gondoltam elsősorban, és az akkori magyartanárnőm valamilyen úton-módon kapcsolatba lépett Jancsó Miklós színművésszel, aki annak idején már óraadó tanárként beszédtechnikát tanított az egyetemen, és az én tanárnőm, meg én is, természetesen, úgy gondoltuk, hogy az ő szakavatott véleménye segíteni fog abban, hogy dönthessek.

Segített is, mert “eltanácsolt” a színiről: „maga, fiam, menjen haza, és először tanuljon meg szépen beszélni, aztán jöjjön vissza hozzám” – mondta, gondolom nem rosszindulatúan, csak hát neki olyan füle volt már, hogy valószínűleg az én esetlen székely akcentusom valóságos szentségtörésnek számított neki, aki a régi színházideálon nevelkedett ember volt. És az is maradt mindvégig. Én pedig a saját utamat keresve rájöttem arra, hogy nem Kolozsvár lesz az a város, ahol a színészetről többet fogok megtudni.


Így kerültem Marosvásárhelyre. Innen fiatal végzősként Temesvárra, majd Sepsiszentgyörgyre, aztán Gyergyószentmiklósra, és amikor már-már arra gondoltam, hogy éppen eleget próbálkoztam – lehettem akkor 25 éves –, feladom, mert értelmetlenné válik ez a zaklatott hányódás, úgysem találom meg, amit keresek, akkor a sors összehozott Vava Stefanescu koreográfussal.

Vava, mert csak így emlegetik diszkréten-bizalmasan a színházi körökben, a romániai mozgásszínház egyik úttörője volt, és hihetetlen formanyelvi újításokkal gazdagította mindazt, amit most mozgásszínházként, testszínházként határozunk meg. Milyen volt a te tapasztalatod Vava-val?

„Történetek a láthatatlan városból” – ez volta címe az első közös előadásunknak, és Gyergyószentmiklós volt ez a láthatatlan város. A közös munka során kezdtem el egy újfajta tudatosságot felfedezni, amely a testemről szólt, annak a határairól, és természetesen ezeknek a határoknak a folyamatos feszegetéséről. A próbafolyamat során már éreztem, hogy rátaláltam arra a valamire, amit eddig meg sem tudtam fogalmazni. Vava már akkor elmondta, hogy nekem Bukarestben volna a helyem, de nem tudtam felfogni, hogy mit is jelent ez. Azonban olyan mély meggyőződéssel mondta, hogy végül elfogadtam: elmegyek Bukarestbe, szerencsét próbálok.

Mennyire tudtál románul annak idején? Ma már filmszerepeid vannak, és román interjút is hallottam veled, tökéletesen beszéled a nyelvet, akcentus nélkül. Azonban kétlem, hogy a kezdet kezdetén legalább a kiejtéssel ne lettek volna problémáid.

Szarul tudtam románul, hogy röviden és velősen fogalmazzak, és nem ment egyik napról a másikra a beilleszkedés. Közben Magyarországot is megjártam, Budapesten is szerencsét próbáltam, de ott egy sokkal zárkózottabb, kasztszerűbb közeget találtam, amely egyáltalán nem volt kíváncsi egy ilyen baróti jövevényre, mint én voltam. Innen tértem vissza Bukarestbe, már a maradás szándékával, belenyugodva abba, hogy a sok kipróbált helyszín közül ez az, ahol a legjobban meg tudom valósítani önmagam.

Az Országos Táncközpont annak idején a Nemszeti Színház tetőterében működött, és én naponta oda jártam. Persze, sohasem a színházba, hanem táncszínházi, mozgásszínházi próbákra. Amikor láttam a plakátokat, mindig az volt az érzésem, hogy “úristen, milyen rettenetesen avítt, poros már a plakát is, milyen lehet akkor az előadás”. Persze, soha nem is néztem meg egyetlen előadást sem. Úgyhogy én az Odeonban kezdtem el bukaresti színészi pályafutásomat, és ezzel párhuzamosan sok független produkcióban is felléptem.

Aztán lassan a Nemzeti is kezdett megváltozni, egyre több fiatal rendezőt hívtak meg, és egy alkalommal Gigi Căciuleanut is meghívták, hogy egy mozgásszínházi előadást rendezzen, ami teljes áttörésnek számított akkor. Akkor jelentkeztem a castingon, mert a rendező nyílt szereplőválogatást rendezett, és fölvettek. Attól kezdve aztán rendszeresen hívtak más előadásokba is, és végül 2015-ben lettem állandó tagja a Nemzeti csapatának.

Azóta sokat javult a helyzet, bár maga a megnevezés, hogy “A Román Nemzeti Színház” eleve elriasztja a függetlenséghez szokott alkotókat, és az olyan nonkonformista emberek számára, mint amilyennek magam is tartom, sokszor úgy hangzik ez, mint egy… szitokszó. Egy megkövesedett dogma, amihez ragaszkodni kell. Nyilván túlzok, mert végül is ezzel az új hullámmal, amely engem is besodort ebbe a kőszínházba, nagyon sok színész érkezett a független társulatok irányából, és mindenki hozta magával azokat a tapasztalatokat, amelyeket ott szerzett.

Hol voltak emlékezetes előadásaid, szerepeid? A független színházaknál vagy pedig itt, a bukaresti Nemzetiben? Mi az, ami benned fontos szerepként maradt meg?

Érdekes módon a legfontosabb szerepek nem mindig a legjobb szerepek. A két kategória nem fedi egymást. De, amit meg kell említenem elsőként az a Dragoș Galgoțiu által az Odeonban rendezett Gilgames története. A rendező látott néhány rólam készült fotót, épp, amikor Kolozsváron rendezett, mert ezek a fényképek a Bulgakov Kávéházban voltak kiállítva, és az ottani színészkollégáktól tudta meg, hogy én tulajdonképpen Bukarestben élek. Megkeresett, és elvállaltam a szerepet.

Enkidut kellett eljátszanom, az Auru által megteremtett lényt, aki később emberré lesz és szembeszáll Gilgamessel. Az első ember, akit agyagból gyúrtak össze- így lehetne összefoglalni Enkidu szerepét, és az volt a szerencsém, hogy bár négy órás előadásról beszélünk, az én szerepem 90 százalékban csak mozgás volt. A négy úra alatt én végig meztelenül, agyaggal bevonva mozogtam a színpadon, és csak a végén volt egy nagy monológom, amit ma úgy értékelek, hogy nagyon rosszul mondtam el, de elnézték nekem, mert azelőtt “elkápráztattam őket egyéb kvalitásaimmal”.


Egy másik emlékezetes alakítás számomra a “Hedwig and the Angry Inch” című Broadway-produkció volt, amelyet itt is megcsináltunk, ahol stand up comedy-szerűen kellett működnöm, és teljesen be voltam rezelve attól, hogy nekem improvizálnom kell román nyelven. Addigra az akcentusomat már sikerült teljesen lecsiszolnom, egyszóval sem a szövegmondásommal, sem a kiejtésemmel nem volt gond, viszont a váratlan beszólásokra való reagálást még nem tudtam akkor kezelni. De végül minden jól sikerült.

De nem akarom most felsorolni az összes szerepemet, amit fontosnak tartok, talán annyit fűznék ehhez még hozzá, hogy szerintem az emlékezetes alakításaim többnyire a független társulatokhoz kötődnek. Egyébként épp egy független színházi előadás által kerültem be a filmes világba is.

Na, erről mesélj, hisz az interjúnk apropója is a filmes szereplésed. Gopo-díjat nyertél, de nem ez az első filmes szereped. Hogy jut oda egy magyar színész, hogy beválogassák az új hullámos román filmekbe? Persze, volt már rá példa, és a kolozsvári színészek között is vannak, akik nagyot alakítottak különböző produkciókban, de most a te sajátos megérkezésedre vagyok kíváncsi.

Hát egy független színházi produkcióban figyeltek fel rám. Azelőtt is rendszeresen jártam castingra, de nem válogattak be. Az új hullámos rendezők, ahogy te is említetted, nagyon téma és helyspecifikusak voltak, nem fértem bele semmiképp a produkcióba.

Aztán Bogdan Dumitracheval játsztam egy független színházi előadásban, ahol meglátott Corneliu Porumboiu, aki sokat dolgozott már Bogdannal, és akkor nyílt meg a filmes pálya. Két év alatt mintegy hat filmben kaptam kisebb-nagyobb szerepeket. Az első éppen ez a La Gomera volt, amelyért engem Gopo-díjjal jutalmaztak, de magát a filmet nagyon jól fogadták szerte a világ sok nagy fesztiválján.

Most érkeztem el az életemnek abba a periódusába, amikor látom, hogy minden összeáll egy kerek egésszé a Nemzetiben végzett munkám, a független színházi produkciók, illetve a filmes szerepek által.

Ezek szerint megtaláltad a helyed Bukarestben.

A művészi világ eléggé nyitott. Annak ellenére, hogy saját magamnak meg kellett küzdenem a nyelvi gátakkal, és fokozatosan odáig kellett fejlődnöm, hogy most már akcentus és komplexus nélkül tudok bármilyen előadást végig csinálni, az elutasítást soha nem éreztem. A hosszú és bonyodalmas utam során, amelyről részletesen meséltem az elején volt egy olyan epizód, amikor Budapesten próbáltam szerencsét. Ott azonnal falba és elutasításba ütköztem. Persze ebből az egyéni tapasztalatból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, én csak a saját élményeimről tudok beszámolni.

Bukarestben, ha nem is tárt karokkal, de nyitottan és érdeklődően fogadtak. Én pedig azt érzékeltem, hogy nagyon könnyen ment a befogadás. Volt ez a fílingem, hogy “gyere”. Minden és mindenki ezt sugallta. Nem tudom, hogyan alakult ki ez Bukarestben, de tényleg azt érzi az ott letelepedő ember, hogy azonnal befogadják.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS