Mindegy hogyan, csak érzékenyítsünk?
Csala Hermina 2020. július 16. 17:15, utolsó frissítés: 17:25Lukács Csaba Gyökérkeresők című filmjét két fesztiválon is díjazták és a közönség tetszését is elnyerte. Az erényeiről sokan írtak, a gyenge pontjairól kevésbé.
„Tízezrével adták örökbe külföldre a gyerekeket Romániából a kilencvenes évek elején. Többségük nem volt árva, csak a kórházban „felejtette” őket szülés után az édesanyjuk” – írja a Magyar Hang, Lukács Csaba Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című filmjét beharangozó rövid cikkében.
A dokumentumfilmet 2017 és 2019 között forgatták, 2019 augusztusában mutatta be premierben a Hír TV, és még az év novemberében díjazták, a 19. Lakiteleki Filmszemle egyik különdíját kapta meg. Amikor 2020 júniusában fődíjas lett a szombathelyi 7. Savaria Filmszemlén, a dokumentumfilm kategóriában és felkerült a Youtube-ra, hogy bárki megnézhesse, akkor hirtelen nagyot robbant: mára már 59 ezren nézték meg. Sok ismertető, hír, dicsérő kritika jelent meg róla azóta. Ebben a szövegben azt fogom kifejteni, hogy miért találom mégis problémásnak ezt az alkotást.
Felvezető: a diktatúra bukásától a skóciai Invernessig
A film archív felvételekkel kezdődik: rövid részletet látunk az 1989. december 22-i, bukaresti események állami közvetítéséből, a Ceaușeascu utolsó beszédét megzavaró tömegről. „Az ország határai megnyílnak, az országban elkezdődik valami új” - meséli a behízelgő hangú narrátor. Külföldi riporterek jönnek az országba, a világ rajtuk keresztül szerez tudomást a romániai állapotokról, szembesül azzal a felkavaró valósággal, ami az állami gyerekotthonokba zárt fogyatékkal élő és/vagy árva gyermekek életkörülményeit mutatja meg. Az archív felvételek nincsenek lehivatkozva a filmben, a máramarosszigeti Menthetetlen Gyerekek Házában forgatott részt Lukács Csaba egyik korábbi riportjából azonosíthatjuk be. A felvételek hatására a segítő szándék egy valódi örökbefogadási hullámot indít el. A narrátor szerint erre később már egy illegális gyermekkereskedelmi piac épül rá Romániában – azonban ennél a kijelentésnél többet nem tudunk meg az illegális gyermekkereskedelemről.
A filmben az örökbefogadás általános problematikáját bemutató szakértői nézőpontot Székely Zsuzsanna pszichológus, a magyarországi Mózeskosár Egyesület alapítója adja. Mivel a szakember nem romániai és a szakmai tevékenységét sem Romániában végzi, ezért a konkrét romániai helyzetet nem érinti, helyette a kelet-európai és szűkebben, a magyarországi perspektívát ismerteti. Ugyan fontos szempontok hangzanak el, a romániai kontextus hiánya a szövegből némileg indokolatlanná teszi a túl sokszor bevágott szakértői szöveget. A folyamatos ingázás a főszereplők élete és a pszichológusi magyarázatok között pedig mindannyiszor megtörik a filmnek az ívét, nem beszélve a sokszor erőltetten társított képsorokról, amelyek mintegy illusztrációul szolgálnak Székely Zsuzsanna szövegéhez.
A történelmi háttér, a romániai árvaházak 90-es évkbelei helyzetének ismertetése és a szakértő témafelvezetése után az ’Auld Lang Syne’ dallamára végigjárjuk a skóciai Invernesst, ahol George Andersonnal találkozunk, születési nevén László Zsolttal, aki a vér szerinti szülőkkel való első találkozásra készül. Ez a szál adja a film egyik fő narrációs fonalát. Közbe van ékelve egyrészt Ileana Cunniffe Băiescu története, aki hat, külföldre örökbe adott testvérét kutatta fel, és közben létrehozta a The never forgotten Romanian children (A soha el nem feledett romániai gyerekek) nevű Facebook-csoportot, melynek segítségével már sok külföldre került romániai származású fiatalnak sikerült megtalálnia vér szerinti családját. A harmadik szál, amelyet végigkísér Lukács Csaba, az Amerikába örökbe adott és ma is ott élő Logi, egy székelyföldi roma családból származó lány első találkozása a vér szerinti szülőkkel. Mindkét fiatal a fent említett Facebook-csoport segítségével indította el a keresést.
Székelyföldi találkozások
A film felépítése miatt akaratlanul is várni kezdjük George első találkozását édesanyjával, amiben van némi perverzió, érezzük, hogy ez egy nagyon személyes, intim történés, hogy az a pillanat igazából csak kettőjükre tartozna. Azt juttatja eszembe, amikor pl. a temetésen azt lesik és beszélik ki a résztvevők, hogy az özvegy kielégítően ki van-e borulva, hogy eléggé zokog-e. A közeli halálesetek nem mindennapos történések az életünkben, úgy ahogy az utoljára csecsemőkorban látott gyermek visszatérése sem. Ezekre nem tudunk felkészülni, a reakciónkat nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk kontrollálni, tehát ezekben az esetekben nem beszélhetünk az érintettek helyes vagy helytelen viselkedéséről. Vajon mindegy, hogy nézőként hogyan veszünk részt ebben? Honnan nézzük őket? Persze, hogy nem!
A film közepe táján George-ot láthatjuk, ahogy virágcsokorral közeledik édesanyjához, zenedoboz adja a háttérzenét. Egy hídon találkoznak. Tagadhatatlanul megható ez a pillanat.
És kínos egyszerre. A kamera egész közel, deréktól veszi őket. Az édesanya zokog, sírástól elcsukló hangon köszönti a fiát. Közös nyelvük sajnos nincs, a család csak magyarul beszél, a film rendezője maga a tolmács, aki angolra fordít a fiúnak. Ez megtöri a kommunikáció organikusságát, feszélyezett helyzeteket teremt. Nem meglepő, hogy a szakértő is megerősíti, hogy mivel teljesen más szociokulturális környezetben élő személyekről van szó, pótolhatatlan a meglévő űr.
Nézőként mégis kínos a hallgatás, a szülők szembesítése a valamikori felelőtlenségükkel, a könnyű lemondás, annak tagadása, a szülők kiszolgáltatottsága stb. Értjük. Haladjunk. Nincs itt semmi látnivaló, mondhatnánk. Hogy igazából milyen folyamatok zajlanak le a különös találkozás szereplőiben, azt esetleg mélyinterjúkkal lehetne feltárni. Az édesanya és a lánytestvér szorítja, simogatja George-ot, fotózkodnak vele a szűk és zsúfoltan rendezett konténerházban. Ki vannak szolgáltatva a kamerának, minden intimitás, az otthoné, a találkozásé, nagyon nyersen van megmutatva.
Logi történetében is meg van örökítve a találkozás pillanata, de hiányzik az előtörténet, ami George esetében megvolt. Itt hirtelen egy népes roma családnál találjuk magunkat, alig tudjuk követni, ki kicsoda, a narrátor nem sok információval szolgál, helyette a zongora szól, a kamera vesz: a mélyszegény, romos környezetet, a túlsúlyos felnőtteket, színes szoknyákat és fejkendőket, a zsúfolt berendezést, a giccses faliszőnyeget, a rózsás pokrócot, a szatén sötétítőt, egy csontsovány, ágyban fekvő lányt, a karjáról felröppenő legyet, egy valamiféle vallásos szertartást, a torz éneklést, Logi tátogását.
Ami az írott változatban jobban sikerült
Lukács Csabának, a Gyökérkeresők rendezőjének három igazán jó riportja jelent meg a Magyar Hangban abból a terepmunkából, amelyből a film is készült. A három rövid riport sokkal tartalmasabb, mint az ötven perces film, informatívak, mégis barátságos hangvételűek.
Íme egy részlet a Logi történetét is magába foglaló riportból:
A gábor-cigányok jól megkülönböztethetők: a lányok és a nők fejkendőt viselnek, tirikarka szoknyát és színes, az indiai viseletre emlékeztető ruhákat vesznek magukra. A férfiak széles karimájú, nagy fekete kalapokban járnak, és jellemzően jókora bajszuk van. Cigányul is beszélnek, csak egymás között házasodnak, és ősi kultúrájuk számtalan elemét megőrizték.
Egy ilyen családba kopogtatok be, és hamar kiderül, van még pár csavar a történetben. A házaspár megtért időközben, és házuk egyik szobája imaházként is szolgál: minden vasárnap Maroshévízről érkezik a pap, hogy a kis neoprotestáns közösségnek prédikáljon. A családban van egy súlyosan beteg lány, aki csontrákban szenved, és egyáltalán nem biztos, hogy még életben lesz az Amerikából hazatérő testvér érkezésekor.
Ha a filmben a zongorajáték helyett inkább ezt a narációt hallom, talán kevésbé érzem idegennek és tolakodónak a nézői jelenlétem. Visszakanyarodva a filmhez és az általam tolakodónak ítélt kamerajelenléthez: sokan föltehetik a kérdést, hogy miért volna baj ezeknek a pillanatoknak az ilyen stílusú dokumentálása?
Néhány nappal a film megtekintése előtt olvastam Milanovich Domi Erdős Virággal készített interjúját, a Hogyan írjak a katasztrófáról, ha mások szerint ez a világ rendje? címűt, melyben a költő többek között az önkontroll fontosságáról beszél, olyan helyzetekben, amikor nálunk kiszolgáltatottabb emberekről írunk, vesszünk őket lencsevégre vagy – ebben az esetben – filmezzük le őket. Hasonló megközlítést vártam a filmtől is, mert azt gondolom, hogy ez egy olyan összetett kérdés, amelyet nem szabad megkerülni. A filmben szereplők vállalták a médianyilvánosságot, ezzel azonban nincs minden letudva, hatalmas felelősség hárul a rendezőre és az operatőrre.
Mutassuk meg, de nem tolakodóan
Számos példát tudnék felhozni arra, hogy a jó szög megtalálása nem lehetetlen feladat. A Balázs Béla Stúdió 1970-es években készült filmjei zavarba ejtően személyes beszélgetéseket, interjúkat tartalmaznak, hogy egyet említsek, mely a Youtube-on is megtekinthető: Dárday István: Rongyos hercegnő – Hozzászólás a munkásközművelődéshez (1975) című filmje vagy Gerő Marcell 2014-es filmje, a Káin gyermekei, mely olyan felnőttek élettörténetét mutatja meg, akik fiatalkorúként gyilkosságot követtek el. Ezekben a filmekben a kamera észrevétlen, csak közvetít, hogy nézőkként tanúi lehessünk azoknak a beszélgetéseknek, melyektől igazán élővé válik a történet. A rendező a kérdéseivel irányítja a történetmesélést, nem tolakodó, teret hagy a szótlan testbeszédnek, kimondottan alázatos a feladattal szemben.
A három történet közül Ileana életútjának a bemutatása sikerült a legjobban, nézőként jól érzékelhetjük a különbséget a két, családját felkutató fiatalról szóló narrációs vonal és a találkozásokat elősegítő Ileana portréja között. A Romániából örökbefogadott gyerekek és biológiai családjaik közötti elszakadt szálak újrakötését felvállaló nőt elkíséri a stáb szülőfalujába, Scutelnicibe, ahol Ileana megmutatja a mára lakatlanná vált kétszobás, romos házat, és sírását elfojtva felelveníti családja történetét.
Kilencen voltak testvérek, egy szobában laktak mindannyian, mert a másikat nem lehetett fűteni, ott aludtak, főztek és a kicsi ablakból nézték naphosszat a járókelőket… Ez pedig épp elég, hogy magunk előtt lássuk, milyen nehéz körülmények között nevelkedhetett a népes család. A kamera dokumentál. Minden élettelen, mégis mennyire erős a jelenléte annak, amit Ileana néhány mondata és a környezet megteremt.
Befejezetlen történetek, amelyek megbontják a film struktúráját
A filmben a három fő narrációs vonalon túl több elvarratlan szál is van, amellyel fölösleges volt terhelni a történetet, mivel egyiket sem sikerült kibontani. Az első nagy hiány már magából a címből adódik, hiszen annak ellenére, hogy beharangozza az ezredvégi emberkereskedelmet, erről gyakorlatilag nem esik szó egyik történetben sem.
Aztán megismerjük az egyik gyerekotthon alkalmazottját, akit megszólal a filmben: ő a csíkszentdomokosi csecsemőgondozó egykori igazgatója, Lukács Annamária, aki Zsoltról, vagyis George-ról mesél. Hiányoltam azonban azt, hogy nem sikerült megszólaltatni más olyan hivatali vagy magánszemélyt, aki az örökbeadás folyamataiban aktívan részt vett.
Van egy texasi epizód is, amikor Lukács Csaba odautazik, hogy egy „gyökérkereső” fiatal lánnyal találkozzék, de végül az interjúalanya meggondolja magát, és nem vállalja azt, hogy eljön Romániába, a történetnek tehát nincs kifutása.
Végül megismerjük Izidor Ruckelt, aki 3 éves korától 11 éves koráig egy „helyrehozhatatlan” gyerekek („copii nerecuperabili”) otthonában élt súlyos betegen, azonban az ő története már körbefutott a föld körül, önéletírása és az annak alapján készült sokszorosan díjazott dokumentumfilm révén nagyon sokan ismerik Izidor történetét, aki most Romániában él, és egy gyerekeket segítő amerikai nonprofit szervezetet, a Lovelight Romania-t irányítja. Ő az, aki levonja a történet következtetéseit a film végén, holott hagyni kellett volna a három főszereplőt, hogy ezt megtegye.
Írott riportok versus film
Szerintem a film több sebből is vérzik, mintha a készítői túl akartak volna lenni rajta, dokumentumfilmnek kifejezetten szegényes, úgy tűnik, inkább az érzelmekre akar hatni (ezt erősíti fel a zenei aláfestés és a sokszor tendenciózus képi illusztráció is), nem éri utol azoknak a riportoknak a színvonalát, amelyeket a témához kapcsolódóan szintén Lukács Csaba írt meg a filmet megelőzően.
Az említett riportokban van egy hiteles hang, olvasás közben a riportert halljuk, ahogy a történeteket meséli, és ott van a hiteles kép is, mert az ő szemén keresztül láthatjuk a kibomló drámát. Ebben a filmben a szem a kameráé és nem a Lukács Csabáé többé, minden semlegessé, tárgyilagosan dokumentálttá válik, nincs kérdező, nincs irány, mintha nem is érdekelné annyira a stábot, hogy belemenjen a részletekbe. Nézőként néhány érzelemimpulzussal, történetfoszlánnyal és a szakértői tartalommal maradunk.
(Nyitókép: a dokumentumfilm egyik jelenetének forgatása közben. Forrás: Orokbe.hu)