Otthonos izoláció: a szükségállapot feszültsége 14 alkotásban
Horváth-Kovács Szilárd 2020. augusztus 17. 17:32, utolsó frissítés: 2020. október 09. 00:19Az ember csak áll a kiállítás zsúfolt terében és rádöbben, mennyire nyomasztó a pandémia. És mennyire jó tud lenni a művészet, amint nyersen elénk állítja.
A Quadro 21 Geléria rendhagyó kiállításáról van szó, az 8 Hours of Motivational Tunes-ról, ahol 9 művész 14 műalkotást mutatott be, Diana Roșca és Andreea Cărăușu közös kurátori gondozásában. Elmeséljük milyen volt meglátogatni.
A kiállításon nagyon sokféle műtípus keveredik egy kaotikus installációba, hiszen vannak hagyományos és digitális grafikai munkák, festmények, installációk, szobrok, videóprojekció, konceptuális térkezelés, és így tovább. A művek fele kimondottan erre az alkalomra készült, és végső formáját egy 9 tagú baráti alkotótársaság adta meg – amelyben kulcsszerepet játszott Dan Beudean. Az alkotási folyamatot gyakorlatilag a helyszínen a kiállítótérben valósították meg három hét alatt a művészek, akik 2-3 elemből indultak ki, amelyeket aztán párbeszédbe állítottak más művekkel – meséli nekünk Andreea Cărăușu.
De miért tekinthető rendhagyónak a kiállítás? Az egyszeri laikus számára a tárlat rendkívülisége nem abban áll, hogy párhuzamosan van jelen egy fizikai helyen és az online térben. Nem is azért, mert nyitva hagyta a kérdést, hogy akkor itt különálló alkotásokról van szó, vagy egyetlen installációt láthatunk – bár ezek is érdekes vonatkozások.
A kiállítás rendkívülisége az ismerős, otthonos, közvetlen jellegéből fakadt.
Abból, hogy felvállalva a kortárs vizuális művészetekre elmondható mindenfélét – absztrakt, redukció, konceptuális, ironikus, minimalista, banális, s így tovább –, mégsem szorul egy szaklapban megjelent szövegre, aminek a megírásához egy művészettörténész és egy bölcsészdiplomás szakértőre lett volna szükség. Elég ha elidőzünk a tárlatnál, és hagyjuk magunkat ráhangolódni.
Hiszen már a cím a maga egyszerűségében elmondja, hogy miről van szó – 8 óra motiváló hangulatról – naponta ennyi ideig volt látogatható a tárlat, három héten keresztül. A cím a mindenki számára érthető felszínes és plasztikus angolsággal szól, utalva a „motivational” cuccok (képek, szövegek, videók) hétköznapi közhelyességére: a Google kereső 0,68 mp alatt 1,060,000,000 találatot kap, ha a szóra keresünk. De ezzel együtt kiben ne rezonálna a „8 óra…” szókapcsolat, amit kétszáz év óta milliók skandálnak minden nyelven: „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás”. De hát a pandémia alatt egyik probléma éppen az, hogy korlátozó intézkedések miatt akadályokba ütközik a munka, a pihenés, és a szórakozás is! Ezért valami biztató, motiváló dologra van szükség, ami ebből a szűkségállapotból kiemel: mint az imádság. És az utalás nem véletlen, hiszen a középkorban a liturgikus zsolozsmák napi 8 imaórából álltak.
Amint belépett a látogató a kápolnaszerű térbe (hűvös, puritán, kissé homályos), balra az első munka máris arra emlékeztetett, hogy azért a 21. században vagyunk. Luis Alexandru Drăjan: When we will no longer be, joy will still be in the air No. 1 című installációjáról van szó, ami rendkívülien bonyolult, rétegzett módon ragad meg valami olyasmit, hogy elmúlás, megmaradás. A vallásos felvonulásokkal asszociálható vörös zászlóra zöld műgyep van telepítve, amelyek csipkeszigetein – mintegy műszakilag tervezett alaplapokon – biztonsági hevederekkel rögzített műtüdők lélegeznek. A levegő, ebben a szénalapú életformán túllépett, mesterséges organicitásban, kicsiny lélegeztetőgép segítségével érkezik infúziócsöveken gyógyszerként, drogként. Az installáció egyenletes, gépies légzéshangja hátborzongató, felidézi a lélegeztetőgépekre szorult Covid-19 betegségben szenvedők ziháló lélegzetvételét. Az ember önkéntelenül sóhajt egyet, s rádöbben, hogy de jó, hogy még van levegő, és milyen jó is lélegezni. Halandók vagyunk – emlékeztet a gépezet –, de „amikor mi nem leszünk, az öröm mégis megmarad a levegőben”.
A második mű amivel találkozunk, egyféle oltár, amelyen egy tükörlapon sziklasúlyú cipők vannak. Amellett, hogy Matei Țigăreanu szobra, a Hiking (Túra) arra emlékeztet, hogy ez egy kiállítás, amit lassan-lassan kell bejárni, mint egy havasi vidéket, megnyugtatólag int, hogy meg is lehet állni, most van idő szemlélődni. Ezzel együtt azt is felidézi, hogy az elmúlt periódusban nemhogy túrázni nem lehetett, hanem papír nélkül még a sarki boltba sem lehetett elsétálni. A gyaloglás, a sétálás, a futás az ember eredendő tevékenysége: már ősidők óta műveljük – üzeni a megkövesedett lépés. A sziklatömbökből álló cipő-láb ma finoman, hangtalanul lép, erről gondoskodik a edzőcipő gumitalpa, ellensúlyozva a súlyt, a tömeget. Erre szükség van, hiszen üvegen, jégtükrön jár ma az emberiség.
Matei Țigăreanu egy festménnyel beszéli el (Soothing sounds for uncertain times mix), hogy milyen lehet(ne) a túra a hegyekben. Megnyugtató hangokat ígér a kép, annak aki megáll meghallgatni. A művész finom utalásokat használ, szinteket különít el, kontrasztosan tagolja a kint és bent viszonyát – ami a szükségállapot alatti kijárási tilalom alkalmával is élesen megjelent. A hűvös természet szenvtelenül áll szemben az emberi vágyakkal, érzésekkel, amelyek kulturálisan rögzültek bennünk: reggeli a szabadban, napozás, bikinis nők. Az áttetsző-átlátszó emberi test leleplezi, hogy valójában nem a természet után vágyódunk: azon már túlnőttünk, már magasabbnak véljük magunkat nála. A pandémia viszont ezt vonta kétségbe: a levegőben lebegő parányi vírus falhoz állított, mint a kivégzés előtt az elítéltet.
A szükségállapot izolációja az otthonokat a belső feszültségek helyszíneivé tette. Az emberek ki akarnak törni a szorongatott helyzetből, utánuk csak amorf törmelékek maradtak, és megszaggatott falak. Az alig észlelhető fehér rácsok szálkások, élesek. De van kiút, hiszen lám, egyik helyen sikerült áttörni: megszökni talán kevés, de legalább beáramlik a napfény, és némi friss levegő. A pandémia alatt megugrott a családon belüli erőszak – ahogyan más lakóközösségi feszültségek is megvillantak. De van remény innen kitörni, üzeni Dan Beudeanu installációja.
A járvány ideje alatt a nők elleni erőszak más formái is felerősödtek – párkapcsolati erőszak, családon belüli gyilkosság, nemi erőszak, gyilkossági kísérlet, verés, kiskorúak terhessége –, ami mellett felbukkant majd megakadt az egyik megoldási lehetőség, a szexuális nevelés bevezetése az iskolákba. Ebben a légkörben bukkant fel Colo, egy videóblogger, aki elmondta, hogy szerinte a kihívó öltözékben járó, kiskorú lányok megérdemlik, hogy megerőszakolják őket. Sasha Robert Bandi elkészítette egy rajongó kislány naplóját, amelyet hatalmas méretben kivetített a falra. Hiszen ez nem magánvélemény, nem magánügy – a projekció a társadalomé.
A koronavírus időszaka alatt a közösségi kommunikáció, az ügyintézés, és az élet számtalan területe átköltözött a digitális, online térbe. Ezt több alkotás is játékba hozza, mint például Cristian-Dan Grecu festménye (Random map), amely a google-map-en megtett „kirándulásokra” emlékezik, illetve arra, hogy az emberi világ különböző térképekké vált, ahol a Covid-19 esetek számát ábrázoltuk. A festmény viszont kitart az az álláspont mellett, hogy a vidékek színesek, tarkák – még ha csak holmi mintázatok képét is mutatják. A pandémia alatt a természet és a világunk statisztikai adat-halmazokká, sorozatokká vált – ezt ragadja meg Dan Beudean egy másik munkája – amely egyszersmind utal a gazdasági változókra, a tőzsdei folyamokra, amelyek „partjain” fák állnak. Az online adatok világába annyira belemerültünk, hogy az emberséget tesztelő, robotprogramokat kiszűrő teszteket – a Captcha-teszteket – már teljesen automatikusan végezzük, mutat rá Cristi Tușinean egy festményen keresztül (CAPTCHA went abstract). De motiváló, hogy ezekben az absztrakt formákban a képzelet mégis eljátszhat – mégis emberiek maradunk. Az online kapcsolattartás kihívásaira tesz utalást Alexandra Popescu műve. Amikor az ember otthonában – „homeoffice” – dolgozik, tárgyal, jegyzetel, egyszer csak észreveszi, hogy nem ír, csak hullámos vonalakat firkál önkéntelenül. A hullámok az élet lüktetései is lehetnek, ugyanakkor betűk is felkerülnek a kortárs digitális képernyő emlékművére – mint hajdanán az első írásos táblákra. „Tovarași” – áll a virtuális lap közepén, ami lehet barát és elvtárs is. A vonalak furcsa szmájlis grimaszba rendeződnek. Ennyi marad a kötelező módon kitöltött kijárások idején használt nyilatkozatokból, és ennyi marad a tévé képernyőjén kihirdetett katonai rendeletek szövegeiből.
Az állam – és különböző intézményei, mint az egészségügy, az oktatás, szociális ellátás – úgy néz ki, mint egy határozott, stabil szerkezet, amelynek fontos szerepe van abban, hogy átsegítse a lakosságot a nehéz helyzeteken. Dan Beudean ezt egy installációval jeleníti meg, ahol a laskapálcikákból felépített stabil híd az államapparátus lehet. Viszont arra is rámutat, hogy a híd lábai instabilak, lebegnek a víztükör alatt: hiszen kiderült az intézményi struktúra „gyökerei” körül mennyi gond van, mennyire alaptalanok a döntések, az intézkedések. Az installáció ugyanakkor azt is felidézi, hogy ez az emberi értelemmel is így van: felül a kognitív képességek mint határozott szerkezetek jelennek meg, bár tudható, hogy az eredetük a tudattalan óceánjaiba nyúlik.
A kiállítás egyik szimbolikus eleme a táplálék: azaz a tasakos laska. Ez köszönt vissza Paul Robaș festményén, ahol éppen egy laskatömb leforrázását láthatjuk: biztos ilyen szempontból még nem láttuk az étel elkészítését. Vonagló, tekergő vonalak, polipszerűen felfolyó forró víz, gőz – pandémia van, s nem lehet étterembe járni, meg kell tanulni otthon főzni, ami egy idegen, kissé gusztustalan világ. Az akváriumon felépített híd mellett találunk egy ilyen laskatömbökből épített „végtelenség oszlopát”, körülötte törmelékek, üvegszilánkok, aprópénz, és cigi. Családi ebédek a pandémia alatt?
A kiállítás terét tágítják a fehér falak, a csupaszon hagyott talaj, viszont behálózza a csillogó alufóliával beborított gerenda-hálózat. Középen – megadva az expozíció központi, s mondhatni szervező alkotását – egy oszlop áll, ugyancsak alumínium fóliával letakarva. Rajta – és a borítás alól – csigák kúsznak-másznak, nyálkás sávokkal összekötve a különböző alkotásokat. A csigák lassúsága az egész térnek megad egy vonatott, lassított idő-dimenziót. Mintegy jelzi, hogy az utóbbi időszakban az idő másként telt mint eddig. Az emberek ebben a periódusban összeforrtak a lakásukkal, amely teherként nehezedett rájuk: különös csigaházak, melyek az őrület spiráljába csavarodnak. Ezek a csigaházak – ismét Dan Beudean alkotásai – fapálcikákkal vannak összeszurkálva, a bezártság megannyi sebét jelképezve. Szemeik pávatollak: szélesre tágult pupillákkal bambulnak bele a jövőbe, elvakulva saját csodálatosságuk képzetétől.
A csigák között súlyos fehér gipsztömbök formálnak összeakaszkodott, összeszorított kezeket. A tevékenység leállt, munka nincs. Ugyanakkor a kezek árnyai szabad madarakat alakítanak, melyek a kiállítás terében összevissza repkednek hangtalanul. Gondolhatnánk, hogy galambok, de Matei Toșa alkotásai sirályok – igazít útba a cím. A tenger madarai, amelyek vakációt, nyaralást ígérnek, de itt csupán mint baljós árnyak vannak jelen. E mellett még az is eszünkbe jut, hogy a sirály meghonosodott Kolozsváron is, és Marosvásárhelyen is megjelentek, új otthont találtak, ebben a felfordult globális világban.
Az oszlopból fura emberi nyelvek nyúlkálnak a semmibe, illetve különböző tárgyakat tartanak: egy memóriakártyát, egy piercinget, egy elnyomott csikket, egy füstölőpálcikát. Matei Țigăreanu: Lifehack c. alkotása megannyi utalás, hogy a pandémiához nincs nyelvünk, nem működik az emlékezet, nem tudunk még beszélni róla. Hiszen az egész időszakos tárlat arról beszél, hogy minket trauma ért: és ehhez ad egy vizuális-művészeti nyelvezetet, amelyen keresztül a hangulata valamilyen szinten megragadhatóvá válik – ez a lifehack, a művészet. Amint a műtüdők lélegeznek, a projektor zúg, a reflektorok izzanak, a víz buborékolva lobog – a hátborzongató hangok betöltik a teret, és ráébredünk arra, hogy mi is történik velünk.
A kilenc kolozsvári művész alkotásai sűrítve, töményen szembesítenek a járványhónapok sokféle nyomasztó élményével, és egy feldolgozási, értelmezési folyamatot segítenek elindítani – és ez a motiváció lényege.
A kiállítás anyaga kísérőszöveggel megtekinthető online a Quadro 21 Galéria közösségi oldalain, a Facebookon, és az Instagramon.
A cikkhez hozzájárult Andreea Cărăușu egy beszélgetéssel, köszönjük neki!