2020. szeptember 28. hétfőVencel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Ólomcivilekkel” játszotta újra könyvében Erdély megcsonkulásának történetét Hajdú Farkas-Zoltán. Interjú

Vig Emese Vig Emese 2020. szeptember 11. 14:38, utolsó frissítés: 2020. szeptember 12. 11:05

A Csonkamagyar 1919 című kötettel Hajdú Farkas-Zoltán a Román Írószövetség által a legjobb magyar könyvnek ítélt díjat kapta meg.


A Csíkszeredában született és 1987-ben Németországba emigrált Hajdú Farkas-Zoltán író, műfordító köteteinek többsége nem tiszta fikció, hanem érdekes szimbiózist alkotnak bennük a valós elemek a teljesen fiktívekkel. Legutóbbi könyve, a Csonkamagyar 1919 is egy ilyen vállalkozás. A szerző az első világháborút követő 1919-es évet gyúrja össze számtalan forrásra támaszkodva egy teljes európai panorámává, amelyben – természetesen – ott vannak a „csonkamagyarok” is. A könyv egyébként a -né című sorozat negyedik darabjaként látott napvilágot a Bookart Kiadónál.

A szöveg számtalan ismert nevet vonultat fel: Bánffy Miklós, Franz Kafka, Einstein, Bartók Béla, Kassák Lajos, Füst Milán, Csinszka, Babits, Móricz – hogy csak néhány „ismerőst” említsünk. A fent említett személyek életéből kapunk egy kis ízelítőt az 1919-es évből, főként, ami Kelet-Közép-Európát érinti. A megjelenített történetek alapjául a szerző újságcikkeket, levelezéseket, naplóbejegyzéseket használt fel. Ezeket néhol idézőjelbe téve emelte be a szövegkorpuszba, máskor pedig átdolgozta őket. A 69 tételből álló bibliográfiai anyag is jelzi, hogy nem kis munka áll ennek a rendkívül izgalmas vállalkozásnak a hátterében.



Hajdú Farkas-Zoltánnak sikerül egy másfajta megvilágításba helyezni az 1919-es esztendőt, hiszen szereplői szinte teljesen belakják Európát. Az események havi lebontásban követik egymást, és úgy tűnik, hogy a kronológia az egyik legfőbb rendező elv: a könyvben megjelenő eseményeket az adott hónap, a közös év és a visszatérő szereplők tartják össze. A merítés azonban elképesztő: nemcsak a Bács-Kiskun megyei Izsákon történt rémtettekről kapunk „helyzetjelentést”, vagy a Csíkban szervezett bálokról számol be, hanem a Nürnbergbe utazó Thomas Mannról is megtudjuk, hogy a vagon folyosóján fogyasztja a szendvicsét, mivel a vonat első osztályán már nincs hely, illetve, hogy Kafka a pornógyűjteményét kulcs alatt és a kulcsot a „a keblén őrzi, mert meg van győződve róla, hogy anyja minden adandó alkalommal átkutatja holmijait”, vagy Bánffy Miklós enyhe undorral szemléli a lelakott Bécs szemetes utcáit.

A kötetet már hangzó anyagban is feldolgozta a Marosvásárhelyi Rádió: hangoskönyv lett belőle, és a szakma figyelmét sem kerülte el. A Csonkamagyar 1919-et a legjobb magyar nyelvű könyv kategóriában jelölte díjra a Román Írószövetség, és el is nyerte vele az elismerést. Hajdú Farkas-Zoltánt, aki nem vehetett részt a díjkiosztó gálán, heidelbergi otthonában sikerült elérnünk.

Egy nagyszabású tetralógiának a végére tesz pontot a Csonkamagyar 1919 című kötettel, amelyet most díjaz a Román Írószövetség. A könyv az 1919-es esztendőt követi végig nagyon érdekes módon. Rengeteg szereplő, rengeteg nézőpont érvényesül. Egy szédítő kavalkád, egy töredezett, millió kis mozaikdarabból összeálló képről van szó, nagyon sok, pontosan dokumentált mozzanattal. Elképzelni sem tudom, mennyi időbe telt annak a nyersanyagnak az összegyűjtése, amelyből aztán a könyv megszületett.

– A -né című könyvsorozatot a negyedik kötettel nem szeretném befejezni, már írom az ötödiket, a Nem kikötő hajót. Úgy tervezem, hogy ezt még kettő fogja követni. Szenvedélyes naplóolvasó révén már évek óta figyelek az érdekes, izgalmas történetekre. A digitalizálásnak köszönhetően óriási anyag állt rendelkezésemre, ezekből válogattam, de be kell vallanom, hogy munkámat kevésbé a racionális megfontolás, mint inkább az intuíció vezérelte. Jó, ha az író néha a szívére is hallgat. A Csonkamagyar 1919 különben egy év alatt „tető alatt volt”, nagy élvezettel írtam.

Egy sajátos kaleidoszkópként is fölfogható a szöveg, amelyben a korszak meghatározó alkotóművészei, tudósai mellett politikusok, történelmi személyiségek vonulnak fel, de a „kisemberek” is ott vannak. A történelemkönyvek által jegyzett dátumok mellett pedig sok, hírlapokból, kevésbé ismert archívumból előásott történet, amelyen keresztül kirajzolódik az 1919-es esztendő. Egy „danse macabre”-nak is lehetne nevezni ezt a szédítő körforgást. Ha a sok szereplő közül ki kellene ragadnia néhányat, akkor kiket említene?

– Nehéz kérdés. Kicsit olyan, mintha egy édesanyát megkérnének, hogy válasszon a gyerekei közül. A regény szereplői mindannyian fontosak számomra. De legyen! Talán Joyce és Kassák. Az előbbi azért, mert kedvenc íróm, az Ulyssest már jó néhányszor elolvastam magyar és német fordításban, szerintem a világirodalom egyik „legnagyobb dobása”, miközben alkotója nagyon is esendő ember volt. Kassák meg emberi tartása miatt. Nem osztom politikai nézeteit, de kristálytiszta gondolkodású ember volt, távol tartotta magát mindenfajta undok megalkuvástól. És persze önéletírása, az Egy ember élete is mindig a kezem ügyében van, sokszor belelapozok.

– Külön szeretném megemlíteni a felvonuló figurák közül Ipsét, aki az író alter egója. Furcsa konnotációja van a magyar nyelvben ennek a szónak, és mivel a latinos műveltség kikopóban van, szeretném, ha elmagyarázná, hogyan is jutott oda, hogy ezt a nevet adja ennek a rejtőzködő énnek. A sorozat a harmadik kötetének egyébként ő a főszereplője. „Ki ez az Ipse?” Teszi föl a kérdést a címben. Nos, kicsoda ő?

– Az irodalomelméletnek az egyik terminus technicusa az in-joke. Ez olyan nyelvi szellemességet jelent, amely csupán egy jól körülírható összetételű és meghatározható létszámú társaság vagy közösség számára vicc vagy szellemesség; azaz csupán azok értik, akik közös nyelvet beszélnek, valamiféle közös élményanyaggal s egyben közös humorstratégiával rendelkeznek, míg a kívülállók, az outsiderek természetesen nem értik a tréfát. Ha úgy tetszik, a ki ez az ipse? is egy ilyen in-joke, mert aki nem tudja, hogy az ipse latinul azt jelenti, hogy ’én magam’, az nem érti meg, hogy a kérdés itt nem egy harmadikra, egy ’krapekre, pacákra, palira, pasasra, fura mókusra’ vonatkozik, hanem saját magamra utal. A magyar nyelvnek/mentalitásnak ez a téves értelmezése tette lehetővé az én-elbeszélő és a harmadik személyű narrátor közötti lebegést, amellyel sikerül elkerülnöm az én-elbeszélés parttalan áradását, köldöknéző önélvezetét.

– A könyvsorozat mindegyik kötete más és másként néz ki, más műfaji kategóriába sorolható. Amúgy Hajdú Farkas-Zoltán munkáira azt hiszem, általánosságban is elmondható, hogy mindegyikben több műfaj keveredik egymással. Hogyan néz ki ez az eddig négy részt számláló munka ilyen szempontból?

– A -né gerincét egy budapesti ócskapiacon felbukkanó családi levéltár darabjai alkotják. A történések középpontjában a dokumentumokban szereplő Weisz Alojzia, Haissig Heinrich és Ipse, az említett levéltár mai birtokosa, valamint Ghizela, Ipse gyerekeinek örök életű, ha úgy tetszik: halhatatlan anyapótló dajkája áll.



Az első kötet, A homályban maradás ösztöne apró, talált tárgyakból építkezik, az eggyé kerekítés feladatát az olvasóra bízva. A dunavecsei születésű Alojzia és a sziléziai Jägerndorfból származó Heinrich sorsa Polában fonódik össze, ahol Heinrich-et kinevezik a Császári és Királyi Haditengerészet írnokává. A két fiatal itt kel egybe 1913-ban.
A családi levéltár darabjait feldolgozó Ipse oknyomozói munkáját persze mindegyre megszakítják a bensőjéből feltörő képek, asszociációk. A tények racionális feldolgozását át- meg átszövi az értelmezés szubjektivitása. Egy-egy dokumentum tanulmányozása emlékeket idéz fel benne, fantáziája fáradhatatlanul működik. Olyasforma élmény ez, mint amikor egy ablakot nyitunk ki, s mintha minden ismerős lenne, amit látunk. Mint egy benyomás, amit szinte mellékesen fogunk fel, félig tudatosan, s mégis sejtve, hogy abban a pillanatban éppen az a mellékes a fontos és maradandó. Ilyenkor az érzelem győzedelmeskedik a józanság felett, kétségbe vonva a racionális, tervszerűnek látszó munkálkodás hipotéziseit.

A Békebeli 1913 a megtorpanás könyve. Mert Ipse az első kötet után elutazott Polába, s ott egy olyan világra bukkant, amelyben már csak éjjeli lepkék hímpora őrizte a város valamikori, osztrák–magyar monarchiás dicsőségét. Ez a könyv az őt megelőzőnek több vonását is örökölte, továbbviszi. Ugyancsak mozaikkövekből építkezik. Híres életek (Bartók, Ady, Kafka, Freud stb.) szeletei, a Nyugat című budapesti folyóirat és a Csíki Hírlap utolsó békebeli évfolyamából, 1913-ból származó cikkek állnak benne össze olvasmánnyá.

A Ki ez az ipse? című kötetben, a -né sorozat harmadik könyvében már nem tisztes távolból szemlélődünk, itt már nem babra megy a játék. Ipsénk, az első két kötetbeli „célozgatását” beváltva, az identitáskérdéseket immár saját mellének szegezi. Immár a saját életének mozzanatai tolonganak és zsongnak, egyfajta „időbeli rendetlenségben”, hogy az emlékező, asszociáló elbeszélő a lehetőség szerint igaz és szép rendbe állítsa őket.

A Csonkamagyar 1919 Erdély elszakításának, a megcsonkulásnak a könyve. Nyugalomba vonult tábornokok szokták újra lejátszani makettek és ólomkatonák segítségével a hadtörténet valamelyik híres ütközetét, hogy újra megelevenedjenek azok a régi (dicső?) idők. Ipse „ólomcivilek” segítségével („fajsúlyos” civilekről: neves írókról, filozófusokról, festőkről, pszichiáterekről van szó) próbálja rekonstruálni az 1919-es esztendő fontos és izgalmas történéseit, amelyek azonban egy része nem odakint a világban, hanem odabent a fejekben (csak néhány kivételes fejben) estek meg.


A Nem kikötő hajóban, a háromkötetnyi kitérő után Ipse folytatja a családi levéltár darabjainak tanulmányozását. Hogy mi az oka ennek a hezitálásnak, egyelőre még nekem sem sikerült megfejtenem. Talán Laurence Sterne félelmét osztja, amely szerint a finis libri a halál angyalának közeledését jelenti.

„Valami nagyobbat egy kicsin keresztül bemutatni: ez nem újdonság. A mikrotörténetírás is valami ilyesmi” – olvasható a sorozatról szóló recenzióban. Azonban a mozaikdarabkák megkeresése és összeillesztése, tudni azt, hogy melyik részecske fogja tükrözni jobban az egészet, azt hiszem, hogy nagy kihívás elé állította.

– Szerintem egy alkotás savát-borsát a tónus váltakozása adja; a nagy ívű és a hétköznapi ötvöződése; a kivételes és a megszokott egybefonódása. Lényegileg a Teremtést is ez az összetettség jellemzi. Néha felismerem, látom, érzem ezt az alkotást jelentő folyó habjaiban, de hosszabb ideig képtelen vagyok ezt a megrázó élményt elviselni. Ilyenkor működésbe lép bennem az önvédelem: fejvesztve úszni kezdek a part felé, majd amikor újra biztonságban érzem magam, megpróbálok túllépni az eleve elrendelten. Noha tudom, hogy ez a „kacsintgatás” könnyen lapos élcelődésbe, szellemeskedésbe torkollhat; a hiánya meg hamis pátoszba. Mindkettő nagyon kínos lenne számomra.

Be kellett látnom, hogy testi és szellemi adottságaimmal az animális, ingatag, roskatag létbe vagyok dobva. Szövegeim is csak ennek a feszültségnek a tudomásulvételétől lehetnek tisztességesek és szavahihetők. Nem, az ihletnek nincs sok köze a tudatossághoz. Nem úgy működik, hogy leülök azzal, hogy most akkor írni fogok. Az ihlet a vegetatívból, az ösztönösből érkezik. Olyan ez, mint a zenében. Időnként létrejönnek még soha nem hallott hangsorok. A szöveggel sincs másképp. Sok olyan okos, élvezhető lektűrt olvastam már, melyekhez, úgy éreztem, semmi közöm. Mert végképpen hiányzott belőlük az ösztönös: az, amitől úgy érzem, itt most felragyogott valami, ezt nem tehették tudatosan, ebben a felfoghatatlannak is benne van a keze. Olyan ez, mint amikor egy falrepedésen hirtelen besüt a nap.

– A ’csonkamagyar’ mint kifejezés talán önre is illik. Itt született Erdélyben, anyja brassói szász, apja csíki székely, emigrált, és gyakorlatilag az írói életművét egy teljesen más nyelvű környezetben írja meg. Emiatt kicsit perifériára szorult az irodalmi köztudatban. Hogy éli meg ezt a helyzetet? Illetve egy ilyen szakmai elismerés pótolja-e valamennyire azt, hogy az irodalmi fősodortól távol él és alkot?

– Igazából a ’csonkamagyar’ is egy in-joke. Kevesen értik igazi jelentését. Akit komolyan érdekel: olvassa el Láng Gusztáv professzor úr történetét a Csonkamagyar 1919-ben.
Az „irodalmi fősodor” érdektelen ideológiai képződmény. Engem a könyveimben elmélyedő olvasó érdekel, az ő visszajelzései fontosak számomra. Különben igencsak illik sorsomhoz, hogy a Román Írószövetség tüntet ki engem, a Németországban élő magyar írót. Valószínűleg így kerek – és nem csonka! – ez a történet.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS