Te ki mernéd törölni Rákosival? Deák Kristóf filmje szerint már nevethetünk is a kérdésen
G. L. 2020. szeptember 19. 13:11, utolsó frissítés: 13:11A Fogolyok cím valószínűleg nem mond sokat, de ha megnézzük, akkor nem fogjuk elfelejteni.
Úgy baktattam csütörtök este egy teljes munkanap és egy hosszú ügyelet után fáradtan a kolozsvári Győzelem mozi felé, hogy egy pillanatra el is felejtettem, milyen filmre is foglaltam előre jegyet, talán egy pillanatra az is megfordult a fejemben, jó lenne már hazamenni. Pedig a Mindenki rövidfilmjével Oscar-díjat nyerő Deák Kristóf Foglyok című első nagyjátékfilmjét kár lett volna kihagynom, és biztos vagyok, ha látták, akkor biztosan nem fogják elfelejteni.
Gyaloglás közben meg azon gondolkodtam, hogy mi volt a magyar filmhez köthető utolsó igazi élményem, ami megérintett, felvidított, elszomorított és lelkesített is talán. Két doksin kívül – az egyik Visky Ábel Mesék a zárkából, a másik pedig Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban – elsőre a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan... kúszik be az emlékeimbe, de az az élményeim jócskán megkoptak az évek alatt, talán nem is voltak az igaziak közé sorolhatók? Közben meg több vetítésről is hiányérzettel jöttem ki, holott az előzetes hírverés szerint színtiszta filmes élménynek kellett volna a részese legyek. Deák Kristóf filmjéről a minimális szinopszison, illetve a rendező már említett Oscar-díján kívül kb. semmit nem tudtam, és a kolozsvári nézőszámból ítélve, más se nagyon, részben ezért is írom most ezeket a sorokat.
A Foglyok egy egyszerű helyzeten alapul: 1951 júniusában egy reggel a Gaál-családnál (a férjet Fekete Ernő, míg a feleséget Szamosi Zsófia játsza) megjelenik két ávós (Lengyel Ferenc, Jászberényi Gábor), akik keresnek valakit, akiről senki nem tudja igazán, hogy kicsoda. És az ávósok nem mennek sehova Gaáléktól, sőt a családtagoknak és az albérlőjüknek sem engedik elhagyni a lakást, de még csak az ablakhoz sem mehetnek, nemhogy a gangra. Súlyosbítja a helyzetet, bárki csenget be a családhoz, az államvédelmisek betessékelik a lakásba, és onnan nem engedik ki többet, legyen az akár az érdeklődő szomszéd, a kotnyeles házmester vagy az aggódó rokon. A Gaál-lakás egy olyan csapda lesz, ahol pontosan senki nem tudja, miért nem hagyhatja el azt.
A Rákosi-féle Magyarországon még javában tart a kommunista terror. Az emberek egy külön szót is kitaláltak a ház előtt hajnalban megálló fekete autó, illetve a csengető ávósok jelentette félelemre: csengőfrász. Bármikor számíthattak arra, hogy másnap reggel, tulajdonképpen mindenféle racionális magyarázat nélkül megjelennek az államvédelmisek az ajtóban, és elhurcolják őket. A párttól magukat távol tartó Gaálék sem lepődnek meg azon, hogy megjelentek ajtójukban az ávósok, még akkor sem, ha nem ismerik a pontos okát a fogva tartásuknak. Ahogyan egyre gyarapodik a lakás foglyainak a száma, úgy egyre több a kérdőjel, hogy mi lehet a magyarázat. Nemcsak bennük, hanem bennünk, nézőkben is. Ilyen körülmények között rögtön elkezdünk képzelődni, teóriákat gyártani egy emigrálni készülő esetleges rokonról, illetve az őt kicsempészni készülő esetleges ismeretlenről. És nem csak mi fantáziálhatunk mindenféle bűnöket, hanem bizony a lakás egyre csak gyarapodó lakóinak is megeredhet a képzelete, sőt talán a nyelve is. A Vörös András jegyezte, valós események ihlette forgatókönyv pont erre a meglóduló fantáziára alapoz, próbára teszi a nézőt, még az is lehet, hogy cinkossá.
A Foglyok határozott pozitívuma, hogy túl tud lépni a borongós, komor hangulatú témán, ami egy újabb súlyos történelmi drámát sejtet. Kihasználva a korszak abszurditását néha kifejezetten vicces és megmosolyogtató jelentek lazítják a drámát, bár nem feltétlen lesz mindig könnyű mosolyra görbíteni a szánkat vagy éppen hangosan felhahotázni. Jól mutatja az egész korszak abszurditását az elfogyó vécépapíros jelenet, amikor a vécén éppen dolgát végző párthoz hű szereplő inkább a féltve őrzött zsebkendőjét használja, mintsem egy újságból kivágott Rákosi-képet bepiszkítana. A vége felé, mintha már a nézőknek is szólna a családfő kérdése, mikor eljön az az idő, amikor nevetni fogunk ezen? A Foglyokon szerintem már lehet.
Mindehhez kifejezetten erős színészi játék társul. A nagybányai/kolozsvári származású Molnár Levente olyan az áskálódó, folytonosan kíváncsiskodó és minden rendszernek hamar hűséget fogadó házmester szerepében, mintha kifejezetten rá találták volna ki a karaktert. A főszereplőnek szánt Sodró Eliza is hibátlan a párthűségében megbicsakló fiatal egyetemi oktató szerepében, ahogy Fekete Ernő és Szamosi Zsófia is remekül hozza a mindig nyugodt apuka, illetve határozott, erős édesanya karakterét. De igazából még a gyerekszereplők esetében sem lóg ki a lóláb, és nem érezzük szertefoszlani a film teremtette hangulatot.
Vizuális szempontból számomra kifejezetten izgalmas volt a film elején néhány pillanatra feltűnő, zenés montázsba szervezett Budapest bemutatása, amelyben mintha az Instagram nosztalgikus szűrőjén keresztül látnánk a város nevezetességeinek totáljait, miközben a lakásokban, a zárt terekben, ahol az emberi viszonyokon van a hangsúly, nem feltétlen kívánják meg a totálokat, azért mégiscsak arról szól az élet, hogy bármelyik reggel minden magyarázat nélkül jöhet az ávó. Szépen mutatja a kint és bent közötti feszültséget, és mintha a jelenünkre is utalna, amikor úgy tűnik, sokszor képesek vagyunk a részleteket mellőzni, és totálban, nosztalgiázva tekintünk vissza a közelebbi vagy távolabbi múltra.
A Fogolyokban nincsenek üresjáratok és felesleges jelenetek, alig jutott egyáltalán az eszembe az órára pillantani, hogy megnézzem, mennyi van még hátra, ugyanakkor nagyon szépen érzékelteti a rendszer működését, hogy bármikor, bárkiből lehet áldozat.
Tudom, hogy a Filmtettfeszt kolozsvári eseményeit lefújták, de ezt a filmet szombaton esete 20 órától online még megnézhetitek, én nem hagynám ki. Ugyanakkor Kovásznán szombaton 17 órától, Kézdivásárhelyen pedig 19 órától vetítik. Ugyanakkor a még a Filmgalopp versenyben is lehet szavazni.