Markó Béla: nem lezárt az elmúlt harminc év, a szabadságra újból meg újból rá kell kérdezni
Vig Emese 2020. szeptember 21. 14:40, utolsó frissítés: 14:42Az erdélyi magyarságért aggódó, a rendszerváltás utáni csalódottságot magában hordozó értelmiségi, az öregedésre és a halálra felkészülő, töprengő ember nyílik meg az olvasó előtt. Nagyinterjú Markó Bélával.
A szonettek kötött formájától messze elrugaszkodva Markó Béla legújabb kötetében sodró erejű szabadversekben fogalmazza meg gondolatait az erdélyiségről, a közösségről, a szabadságról és zsarnokságról, a létről, hitről, halálról. A számvetések korába érkezett ember empátiával, bölcsen, de ugyanakkor könyörtelen őszinteséggel beszél. A 71 vers hat ciklusba rendezve viszi végig az olvasót a múlton és a jelenen, a személyes és a közösségi kérdéseken. A válaszok mélyek, őszinték. A költő az olvasót sem hagyja félrepillantani és elmaszatolni a választ a föltett kérdésekre.
„Egy mondat a szabadságról.” Az Illyés Gyula-parafrázist olvasva azonnal bevillan az olvasó számára az a szó, ami kimaradt az idézett címből, illetve Markó Béla más szóval helyettesítette. Zsarnokság helyett szabadságról olvashatunk a kötetben, állítja a költő. A könyv címadó verse egy ’89-es momentumot elevenít fel, amikor mindannyian, mi, romániai magyarok a zsarnokság és a szabadság közötti mezsgyén álltunk.
Illyés Gyula verse egy zsarnokság körülményei között született, az én versem, és ezáltal az egész kötet tulajdonképpen arról beszél, hogy volt egy mondatnyi pillanat az életünkben – 1989 decemberében és utána egy rövid ideig –, amikor azt gondoltuk, hogy eljött az a szabadság, amely mindenben ott van. Erről az illúzióról szól a versem.
Azt hittük, hogy nagyon hamar felépülhet a nyugati típusú demokráciákhoz hasonló új társadalmi berendezkedés. Csakhogy sem ez, sem egy normális román-magyar viszony kialakítása nem ment egyik napról a másikra, hosszú küzdelem várt ránk. A címadó vers, ahogy sok más is a kötetből, közvetlen politikai eseményekre utal. Mert ma már nem gondolom azt, hogy a költő nem szólhat hozzá a politikához, ha van – a mulandó politikai történésnél maradandóbb – mondanivalója.
Abból a bezártságból, amit a Ceaușescu-diktatúra jelentett, napok alatt átlépni egy teljesen új világba, érthetően euforikus hangulatot szül. A zsarnokság-szabadság ellentétpárnál maradva arra a versére kérdeznék rá, amely egy megélt történetet elevenít fel. Sok pénzt kínált a fiatal költőnek az egyik napilap, hogy a köztársaság kikiáltásának évfordulójára verset írjon. Történt ez a hetvenes évek közepén. Tulajdonképpen csak annyit kértek, valahol szerepeljen abban a versben az a szó, hogy köztársaság. Az ajánlatot visszautasította, a dicsőítő költemény nem született meg, ellenben most, harminc évvel a rendszerváltás után az emlékkel együtt feltört az akkor elfojtott szó is: Respublika! Ez azt jelenti, hogy valóban „itt van már a Kánaán”? Azért idézem Petőfit, mert őt is fölemlegeti a versben.
Ilyesmi nemcsak velem történhetett meg, hanem nyilvánvalóan másokkal is, mert egy olyan diktatúrában éltünk, amely megpróbálta korrumpálni az értelmiséget, és maga alá gyűrni az írókat is. Időről időre megpróbálkoztak azzal, hogy a költők írásban is letegyék a garast a diktátor, a diktatúra mellett. Volt, akivel ez sikerült, másokkal meg nem. A lényege ennek a versnek, azon túl, hogy egy megkísértésnek a története, tulajdonképpen az, hogy ahol hazugság van, ott hazugság van mindenben. A nyelvet is meghamisította az a rendszer, a szavakat is korrumpálta, köztársaságnak hazudta a diktatúrát. Nem a köznek a véleménye, nem a köznek az akarata, és nem a köznek a döntése érvényesült.
Talán ez az egyik tanulság ebből, miként lehet úgy korrumpálni a szavakat, hogy utána már legfontosabb szavainkat sem tudjuk viszolygás nélkül leírni. Számtalan szó kompromittálódott ily módon, nemcsak a respublika. Például a haza, hazaszeretet. Nekem máig nehezemre esik úgy használni ezeket, hogy ne jussanak eszembe a diktatúra hazugságai. Ezek a versek is alkalmat adtak arra, hogy próbáljam legalább a magam számára az előző rendszer hordalékától megtisztítani ezeket a kifejezéseket.
Nem kell hagyni, hogy a szavainkat korrumpálják, és mi szavak nélkül maradjunk. A költőnek az a dolga, hogy ne engedje ezeknek a szavaknak a megrontását, és hogy visszaszerezze az igazi jelentésüket.
Erre a jelenségre nemcsak a diktatúrában volt példa. Minduntalan tanúi lehetünk annak, hogy politikai pártok, kormányok zászlójukra tűznek bizonyos jelszavakat, és „rongyosra” használják őket, teljesen kiüresítik, megfosztják őket igazi tartalmuktól. Hogyan lehet ezt „nem engedni”?
Nem deklarálni kell a dolgokat, hanem megélni kell. Vegyük például a magyarságot mint identitást. Nem szabad elfogadni, amit egyesek sugallnak, hogy ellentmondás van a magyarság és az európaiság között. Nem szájhősködni kell. Ha igazi hazaszeretetre akarunk hiteles példát találni, akkor el lehet olvasni Mikes Kelemennek a Törökországi leveleit. Levélről levélre haladva nagyon sokszor fogjuk érezni, hogy mit jelent, ha hiányzik a hazánk. És mi, erdélyi magyarok ma ezt úgy is megtapasztalhatjuk, hogy nem száműztek minket sehova, csak nem tud a hazánkká lenni az a föld, ahol születtünk, és ahol most is élünk.
Az otthon- vagy hazateremtés egyébként nagy feladat. Belefér minden, amire törekszünk: hogyha sikerül hazánkká tenni a saját szülőföldünket, azt jelenti, hogy élhető jövőt biztosítottunk magunknak.
Nemcsak a tőlünk elvett anyagi javakat, hanem a szlogenné silányított eszméket is vissza kell szereznünk. Hiába lett érzelgős közhely belőle, attól még tényleg azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, amint Tamási írta. Lehet ezt könnyek közt idézgetni, meg is teszik sokan, de ha belegondolunk, akkor egyértelmű, hogy az ember bárhol van, erre törekszik. Hogy otthonosan tudjon élni, biztonságban érezze magát.
A kötet címadó versében is érzékelhető ez. A ’89-es forradalom hevében az a bizonyos mondat a szabadságról az ön, akkor még kamasz fiának a szájából hangzott el. Otthonának fogadta el ezzel a mondattal azt az országot, amely szabaddá válva őt is szabaddá tette. Aztán hamar szétfoszlott a remény, ez is benne van a versben. Az elmúlt évek, ha a fiatal generációknál maradunk, azt mutatják, hogy nagyon megcsappant a románul tanulási kedv, a romániai demokratikus államba vetett bizalom, és az erdélyi magyar fiatalok sokkal szívesebben választják otthonukul akár a szomszédos Magyarországot, akár a nyugati-európai demokráciákat. Mit rontottunk el?
Általában illúzió azt hinni, hogy ugyanazokért a célokért nem kell újra és újra megküzdeni, tehát egyszer és mindenkorra meg lehet teremteni egy demokratikus rendszert, vagy egyszer és mindenkorra ki lehet vívni a szabadságot. Ma már úgy látom, hogy a szabadságot nem lehet örökül hagyni. Nem lehet bizonyos megszerzett, megszenvedett igazságokat sem áttestálni. Ezeket minden generációnak újból és újból meg kell szereznie, ki kell vívnia magának.
Talán ez volt a mi nagy tévedésünk, hogy azt hittük, kialakítottuk Romániában a demokratikus intézményeket, a demokratikus állam működéséhez szükséges alapvető keretet, és ez olajozottan működni is fog tovább. Előrelátóbbnak kellett volna lennünk. Emberek irányítják az intézményeket, emberek dolgoznak jól vagy kevésbé jól ennek a rendszernek minden kis fogaskerekénél, és éppen ezért az embereknek kell vigyázniuk arra is, hogy rendeltetésszerűen működnek-e ezek az intézmények.
Ez ugyanolyan, mint a költészet. Ha belegondolok, ebben a verseskönyvben számos olyan téma van, amelyet már megírtak előttem nagyon sokszor: élet, halál, szerelem, minden, ami örök emberi. De éppen az a kihívás, hogy újból meg újból neki kell rugaszkodni, és meg kell próbálni a lényegét megragadni. A létnek, a születésnek és elmúlásnak. Föl kell tenni az alapvető kérdéseket is: hogy miért, mi célból, mi végett vagyunk. Mondtam már, közhelyesek ezek a kérdések. De szembe kell néznie velük minden embernek, és a költőnek is. Nem a kérdésnek, a válasznak kell eredetinek lennie.
Mi megadtuk a magunk válaszait az elmúlt harminc esztendőben, óriási változások mentek végbe ebben az országban, és ez a mi munkánk eredménye is, bárki bármit mondjon, de természetesen azért is a miénk a felelősség, amit nem sikerült megváltoztatni. Viszont ez már a múlt, és nem tudjuk felmenteni az utánunk jövőket, hogy újból szembenézzenek a szabadság kérdésével, a demokrácia kérdésével. Legfeljebb, amit mi rájuk hagyhattunk, az az, hogy lehetséges. Tehát az Egy mondat a szabadságról is azt mondja, egy nagyon rövid ideig láthattuk mi is, hogy lehetséges, sőt, azt hittük, hogy ez már így megy tovább. De ez csak egy rövid pillanat volt.
Aztán egy hosszabb történelmi pillanat következett, amely legalább két évtizedig tartott, amikor meg azt lehetett felmutatni, hogy nehezen, meg-megtorpanva, de lehetséges a párbeszéd és az előrehaladás ebben a viszonyban, és lehetséges egy másfajta rendszer kiépítése.
Azt mondta, hogy nem lehetséges felmenteni a generációkat az alól, hogy saját harcaikat megharcolják. Egy másik versében, a szöveg nem a közéleti versek közé tartozik, hanem az istenes versek ciklusában van, a Hiszékeny testben, azt írja: „az Újtestamentum /egy generációváltás pontos leírása, /ami arról szól, hogy atyjának /legnagyobb kudarca, és pontosan ezért /legnagyobb reménysége is Jézus.” Ami nem sikerült az apáknak, azt átörökítjük a fiúkra? Ez érvényes a mai fiatal generációkra is? Ez az a bizonyos „átkos sors”, amitől nem lehet szabadulni?
Itt Kelet-Európában nem számolhatunk azzal, hogy röpke harminc év elég volna egy olyan rendszer kialakítására, mint amilyen a nyugat-európai társadalmakban van. Persze azt sem mondanám, hogy nekünk még várni kell két-háromszáz évet, hogy meglegyen a magunk demokráciája, de az igaz, hogy óvatlanok voltunk, valóban, valamikor 1990 után, amikor úgy képzeltük, hogy megvannak a minták Nyugaton, és nekünk nem kell egyebet tennünk, mint ezeket a mintákat átvenni. Az apák bűnénél maradva, be kell vallanom, hogy mi magunk sem vitattuk végig, hogy milyen rendszert akarunk fölépíteni, nem vitattuk végig, hogy mit tartunk a legműködőképesebb megoldásnak ebben az országban, vagy ha Magyarországról van szó, ott sem volt mélyreható vita arról, hogy milyen mintákat kellene alkalmazni abban a társadalomban. Nem hatotta át a közvéleményt egy ilyen közös gondolkodás. Egy párbeszéd arról, hogy milyen legyen a jövő. Azt gondolom, hogy a felszínt átfestettük, és megelégedtünk ezzel, ami pedig most visszaüt. Az alig elkezdett és már abba is hagyott vita folytatása valóban a mai fiatalokra marad.
Nekünk, erdélyi magyaroknak van egyfajta mentségünk: a román-magyar viszony rendezése, a kisebbségi jogok kivívása volt a prioritásunk. Emiatt nem figyeltünk eléggé arra, hogy demokrácia nélkül kisebbségi jogok sincsenek, mint ahogy fordítva is igaz, kisebbségi jogok nélkül nincs demokrácia.
Persze nem arról van szó, hogy elvesztegettünk volna tíz-húsz-harminc esztendőt. Jól-rosszul, de működnek a különböző intézmények: a parlament, a kormány, az igazságszolgáltatás – nagyon messze vagyunk már attól a diktatúrától, amelyből akkor kiléptünk. Viszont azt is tudnunk kell, ismétlem, hogy nem lehetünk óvatlanok, tehát a történelem sohasem visszafordíthatatlan. Ma világszerte dühöng a populizmus, válságban van sokfelé a liberális demokrácia, és erre vigyázni kell. Nem dőlhetünk hátra. Egyébként ez nem feltétlenül életkori kérdés, hogy amikor az ember elért egy bizonyos életkort, akkor hátra kell dőlnie. Én sem vagyok képes erre. Az aktív politizálásból kiléptem, de nem léptem ki úgymond a véleménymondásból. Mondom vagy írom a véleményemet nap mint nap, és azt hiszem, hogy ez a legfontosabb értelmiségi feladat. Nem szabad lemondanunk arról, hogy hatni próbáljunk a környezetünkre, hatni próbáljunk a világra.
Említette az imént, hogy sajátos helyzetben telt el az erdélyi magyarság utóbbi harminc éve. A kötetet indító versben, az Erdélyi nyárban is arról ír, hogy milyen más a mi nyarunk, mert mindig benne van a tél is. Közvetlenül Petőfihez intézi ezeket a sorokat, és a sok irodalomtörténeti kapcsolódáson túl valahogy a sorok között az olvasható ki a metaforákból, hogy ezt a folyamatos kettőséget, a két hazát, a kettős állampolgárságot, az ide is, oda is de igazából sehova sem tartozás helyzetét nehezen tudjuk kezelni.
Ez nemcsak az elmúlt harminc évnek a története, hanem az utóbbi száz esztendőé. Trianon óta, amióta Erdélynek a hovatartozása megváltozott, folyamatos dilemmája ez az erdélyi értelmiségnek. De lehet, nem is csak száz év, hanem több, hiszen Erdélynek mindig különleges helyzete volt. Az egykori értelmiségnek is meg kellett fogalmaznia, hogy mit ért a haza kifejezésen.
Szóval sohasem volt egyszerű, viszont egy évszázada lett nagyon bonyolult, és lassan-lassan kialakult – kezdve az 1920 utáni erdélyi magyar értelmiség helyzetértékelésével, beleértve az olyan visszhangos kinyilatkoztatásokat, mint Kós Károly Kiáltó Szója –, hogy van egy transzilván identitás. Nem tudom, hogy ma az erdélyi románok mennyire tartják fontosnak megfogalmazni a saját erdélyi identitásukat – van, aki igen, van, aki nem –, de az, hogy itt élünk egy több kultúrájú, többnyelvű környezetben, mindnyájunk identitására rányomja a bélyegét. Ez azt jelenti, hogy a jelentős szemléleti, kulturális és nyelvi különbségek mellett vannak hasonlóságok is köztünk.
Ez mindig bonyolult kérdés volt, nem hiszem, hogy erőszakosan le kellene egyszerűsíteni a haza fogalmát, az identitás fogalmát, vagy önkényesen kiiktatni ebből az ellentmondásokat. Tele vagyunk ellentmondással, amelyek az elmúlt száz évben fölerősödtek. És igen, az erdélyi ember küszködik a haza fogalmával, hiszen a kommunizmusban ránk akartak erőltetni egy hamis haza-eszmét.
Most nem akarnak ránk tukmálni másik irányból egy ugyanilyen erőltetett haza-fogalmat?
Vannak, akik igen, de azért ezt nem lehet összekeverni az állampolgárság kérdésével. Mert nem attól magyar valaki, hogy magyar állampolgár, ahogy románok sem vagyunk attól, hogy román állampolgárságunk van. Mi itt élünk Erdélyben, az általunk elképzelt hazának egybe kellene esnie azzal a földdel, ahol élünk. Egyébként a kötet verseiben ez több helyütt is felbukkan. Nem arról van szó, hogy ezek politikai versek, nem azok. Ezek identitás-versek. Küszködünk ezekkel a kérdésekkel: kik vagyunk, honnan jövünk, hova megyünk, kikhez tartozunk. Ez bizonyos értelemben a versekben is lecsapódik. Nem lehet erre ráépíteni egy költészetet, de mint kérdés, folyamatosan fölbukkan nálam is, mert ezt nap mint nap megéljük, megkérdezzük magunktól, egymástól, és akkor ez óhatatlanul tükröződik abban is, amit írok.
Ez a sajátos erdélyi hazafiság, amiről beszélünk, az utóbbi évtizedekben egyre inkább egy párhuzamos társadalom építésében érhető tetten. A multikulturalitás éppen olyan kiüresített fogalom lett mára, mint a diktatúra idejében a köztársaság volt. Az erdélyi magyarság önmaga megőrzését egy befele forduló, magába zárkózó entitásként képzeli el. Egyfajta zárvány lettünk, önmagunkat szegregáltuk.
A bezárkózást vagy a szegregálódást nem szabad összetéveszteni az önállósággal. Valamikor 1990-ben megfogalmaztuk ezeket a célokat, és akkor arról volt szó, ki kell építeni egy önálló intézményrendszert oktatásban, kultúrában és más területeken is ahhoz, hogy ne éljünk alárendeltségben ebben az országban. Úgy gondoltuk, ez az intézményrendszer biztosítani fogja, hogy teljes életünk lehessen. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy egy párhuzamos világ vagyunk Erdélyen, Románián belül. Bizonyos értelemben külön-külön életet kell élnünk, éppen úgy, ahogy a más-más vallású emberek a saját templomaikba járnak, de azon kívül – az utcán, munkahelyen vagy másutt – együtt vannak. Ez különlét az együttlétben és együttlét a különlétben.
Fontos cél volt ez egy sokszínű, sok kultúrájú közegben, ahol nyitottnak kell lenni nap mint nap. Orrvérzésig ismétlem, olyan helyzetben vagyunk, hogy mi nem rendelhetjük alá magunkat sem magyarországi szándékoknak, sem bukaresti céloknak. Jelen kell lennünk mindenütt – Budapesten, Bukarestben –, de ugyanakkor működtetnünk kell a saját intézményrendszerünket, a saját életünket. Nem úgy, hogy elzárkózunk, és egy külön bolygón létezünk, mert ez egészen biztosan járhatatlan út.
Aktív politikus korában is így gondolkodott, és ezt az elvét azóta a politológusok Markó-doktrínaként emlegetik: egyenlő távolságot kell tartani például Budapesttől ls Bukaresttől. Azóta azonban nagyon sok minden változott.
Igazság szerint nem egészen így mondtam. Bukarest nem téveszthető össze Budapesttel. Bukaresthez kötnek minket elsősorban a politikai érdekek, Budapesthez a közös nemzeti identitás, vagyis a történelem, a kultúra, a nyelv. De ez is bonyolult, hiszen természetesen Bukarest sem csak politika, Budapest sem csak kultúra számunkra. De amikor egyenlő távolságot – vagy inkább egyenlő közelséget – emlegettem, akkor nagyon konkrétan arra utaltam, hogy nem kötelezhetjük el magunkat örökre egyetlen párt vagy ideológia mellett Magyarországon. De Romániában sem ideológiai alapon választottunk partnereket, hanem attól függően, hogy miképpen viszonyultak a mi követeléseinkhez vagy általában a közélet reformjához. Erről persze nap mint nap gondolkodni kell, és vitázni sem ártana. A lényeg az, hogy nem képzelhetünk el egy teljesen különálló létet, de valamilyen önállóságra szükségünk van.
Valójában nekünk kölcsönösségre kell törekedni minden irányban. Kölcsönös véleménymondásra is. Így van ez az irodalomban is, nem csak a politikában. Zavar az, ha minket teljesen külön tárgyal valaki Magyarországon, külön értékrendet akar velünk kapcsolatosan kialakítani, egyfajta gettóban képzeli például az erdélyi magyar irodalmat. Viszont az sem tetszik, ha nem veszik észre, hogy mi akkor is Erdélyt írjuk, ha ezt nem mondjuk ki.
Ez egy állandó egymásra hatás, amiért nap mint nap meg kell küzdeni. A magyarországi közéletben is véleményt szeretnénk mondani olyan kérdésekben, amelyek minket érintenek, és ragaszkodnunk kell ahhoz is, hogy Bukarestben ugyanúgy meghallják a hangunk, hiszen ennek az országnak a jövője ránk is tartozik.
Említette az imént, hogy az erdélyi írók folyamatosan Erdélyt írják. Ez kézzelfogható ebben a kötetben is: a lét-nemlét, élet-halál kérdéseit boncolgató versek egyikében kivilágított Titanicokhoz hasonlítja a gyertyafényben úszó városokat, falvakat. Mellbevágó metafora: menthetetlen, süllyedő hajókon élünk gyanútlanul. És nincs remény, csak álltatjuk magunkat. A politikus Markó Béla nem mondta volna ki ezt soha.
Ez az ellentmondás benne van az életemben. Politikusként nem lehet pesszimista az ember. Aki politikára adja a fejét, az meg akar valósítani egy programot, és akkor hinnie kell abban, hogy azt sikerül is gyakorlatba ültetnie. A költő számára ez nem kötelező. A magyar költészetben egyébként van egy olyan hagyomány, hogy lelkesíteni kell a társadalmat, utat kell mutatni a népnek. Ezt tette Petőfi, és sokan mások. De a költőnek joga van a pesszimizmushoz is.
Erdélyi magyar értelmiségiként, hiszen már rég nem vagyok gyakorló politikus, meg kell mondanom, hogy igen, szkeptikusabb vagyok, mint egykor politikusként. Ez nemcsak a két státus közötti különbségből adódik, hanem abból is, hogy időközben változott a helyzet. Ám továbbra sem vagyok igazán pesszimista, mert hiszek abban, hogy van kiút. Most például nagyon bízom a legfiatalabb generációban. Másképpen látnak sok mindent, mint az előttük járók. Lehet, hogy ők fognak kikényszeríteni egy újabb változást.
Egyébként amikor aktívan politizáltam, akkor ez egy megnyíló világ volt, tele voltunk illúziókkal, hogy ha megtörténik az Európai Unióhoz való csatlakozás, akkor kialakul itt is egy stabil és élhető világ. Ehhez képest az európai építkezés elakadt, és felerősödött egy nemzetállami koncepció. Ez nagyon is aggaszt, mert Európának ebben a részében száz évvel ezelőtt mindez már egyszer lezajlott, és akkor egy újabb világháború lett a vége. Most ismét ugyanazt játsszák el különböző amnéziás politikusok: erőltetett ütemben építik az egymástól elzárkózó nemzetállamokat. Ha ez folytatódik, előbb-utóbb ki fog derülni, hogy egy ilyen építkezésben nekünk sehol sem marad helyünk.
Ha egy erdélyi magyar odajut majd, hogy választania kell két nemzetállam között, akkor mit fog tenni? Nekünk Erdélyben kell megkeresni a jövőt. Mert erdélyi magyarok csakis itt lehetünk. Ehhez viszont az államhatárok mögé bezárkózott, egymástól elkülönülő nemzetállamok rendszere nem alkalmas. Két szék közt a pad alá kerülünk. Egyéni kiút mindig lesz, közösségként viszont ez számunkra tulajdonképpen a sorvadást, a fogyást, a lassú pusztulást jelenti. Nekünk együttműködő országokra, határok nélküli Európára van szükségünk.
Székely Jánossal „beszélget” egy másik versében. A marosvásárhelyi költőelőd azt mondja, hogy „A győztes igaza meghal. /A vesztesnek igaza lesz. /Mióta világ a világ, /Az nyer igazán, aki veszt.” Ezek szerint megnyugodhatunk, mert – bár elsüllyed velünk a Titanic – igazából nyerni fogunk. Markó Béla azonban nem teljesen ért ezzel egyet.
Egy nagy magyarság-versről van szó. Benne van a versben, hogy akit méltatlanul megaláznak, sárba taposnak, annak mindig igaza van, függetlenül attól, hogy azelőtt mi történt. Én viszont a saját versemben többek közt arra utaltam, hogy mindez nem ment fel a szembenézéstől a saját történelmünkkel. Vajon csak azért lettünk-e vesztesek, mert mások beletaszítottak ebbe a helyzetbe, vagy nekünk is megvan a magunk vétke? Az önvigasztalás mit sem ér, ha továbbra is vesztesek maradunk.
Számtalan költő neve olvasható a kötet verseiben, Petőfit már többször említettük, evidens az Illyés Gyulához való kapcsolódás, Adynak több verset is szentel a könyvben. Ezekkel a megidézésekkel kialakul egy olyan hipertextualitás, amely keretezi a saját verseket a költőelődök szövegei segítségével.
Aki verset ír magyarul, az az elődei vállán áll. Ez egyébként nekem régi rögeszmém, többször elmondtam itt-ott. Folyamatosan izgat az, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az irodalmi művek, a különböző alkotók. Elvégre eredeti mesterségem szerint magyar-francia szakos tanár vagyok.
Bármit is írok versben, abban ott van Balassi Bálinttól József Attiláig mindaz, amit megismertem. Van egy ilyen egységes áramlat, és jóleső érzés, hogy ennek részese lehetek. Minden költő újrakezd mindent, és ugyanakkor folytatja is azt, amit mások megírtak. Írom a magamét, nekiugrom ismét és ismét ugyanazoknak a témáknak, mert ez a feladatom értelmiségiként, hogy végiggondoljam nemcsak azt, hogy mi van körülöttünk, hanem azt is, hogy mit tettünk eddig. Tehát számomra nem lezárt az elmúlt harminc év, nem lezárt az eddig leélt életem sem. Ezt újból és újból meg kell nyitni, a dilemmákat meg kell vizsgálni, és a szabadságra újból és újból rá kell kérdezni.