2020. október 21. szerdaOrsolya
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi az eugenika és mi közünk hozzá? Egy fontos kiállítás utóhangja

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. október 06. 18:05, utolsó frissítés: 2020. október 07. 09:50

A hírhedt jelenséggel nem néztünk még szembe, így nem látunk rá a ma is működő rasszista a hagyományokra. Összefoglaltuk a Marius Turda történelmi kiállítása körüli beszélgetéseket.


A helyhatósági választásokat megelőző héten Kolozsváron a Tranzit-Házban egy érdekes kiállítás volt, Tudomány és etnicitás Romániában, 1918-1944 címmel, amelyet két online beszélgetés egészített ki.

Azt hiszem, az esemény több figyelmet érdemelt volna. Mostanában több meghatározó történelmi eseményről emlékeztünk meg, de a 100 és a 30 éves évfordulók között kissé kimaradt a 75 éve lezárult második világháborút megelőző és követő időszakokról való megemlékezés.

A kiállítás és a köré szervezett tematikus beszélgetések ezt a periódust állították előtérbe, a koncepció nem maradt meg szigorúan 1918 és ’44 között: hosszasan kitekintett az előzményekre, és utóhatásokra, de erőteljesen hozzászólt a jelenlegi problémákhoz is. Azok a témák, amelyek a tudomány és etnicitás címszavak alatt érintve vannak – fajelmélet, rasszizmus, diszkrimináció, kisebbségellenesség, eugenika, biopolitika – nem holmi ódon, dohos történelmi fogalmak, amelyeket leporolunk és kiállítunk, hanem a kortárs közviták fontos toposzai.

A kolozsvári kiállítás alkalmával egy multidiszciplináris beszélgetést tartottak Tudomány és etnicitás: Rasszizmus Romániában tegnap és ma címmel, amelyen részt vett Marius Turda, a kiállítás történész kurátora – aki, az Oxford Brookes Uneversity Orvosi és humán kutatóközpont vezetője, tanára – Vincze Enikő szociológus, Fosztó László és Simona Ciotlăuș kulturális antropológusok. Emellett egy online interjút is közöltek, ahol Bokor Zsuzsa társadalomtörténész és Marius Turda beszélgetett, ahol az Eugenika és egészség a két háború közötti Kolozsváron témáját járták körbe. A két beszélgetés és a kiállított vizuális anyag mellett további rövid tematikus podcast beszélgetések erősítik a téma ismertetését, amelyek elérhetőek az oxfordi professzor Youtube-csatornáján. S ha valaki még ennél is jobban bele szeretne mélyedni a témába, azoknak felhívjuk a figyelmét, hogy a tárlatnak év elején volt egy bukaresti előzménye – ahol főképpen a ’30-as éveket tárgyalták – ott is volt kiállítás és nyilvános előadás, illetve Marius Turda több nemzetközileg elismert szakkönyvet is közölt a témában.


Fotók: Tranzit HázFotók: Tranzit Ház


Mi az eugenika?

Az eugenika fogalmát a leggyakrabban a nemzetiszocialista Németországhoz szokás kapcsolni, és nem alaptalanul: a náci rezsim olyan biopolitikát alkalmazott, amelyben hangsúlyosan jelen volt a felsőbbrendűnek tekintett „árja fajhoz” tartozó emberek szaporítása, illetve az „alsóbbrendűnek” nézett, és dehumanizált „fajok” visszaszorítása, tömeges meggyilkolása, mint ahogy az örökletes betegségekben szenvedő emberek „kiiktatása” is. A holokauszt és a borzalmas emberkísérletek olyan erőteljes negatív konnotációkat rendeltek az eugenika fogalmához, hogy 1945 után senki sem vállalta fel a fogalom használatát. Így sokan azt hihetik, hogy a fogalom egy náci tudományt, ideológiát jelöl, amely a háborús hatásra végigsöpört Európán, rövid ideig Romániában (és Erdélyben is) felütötte a fejét, de aztán gyorsan megszűnt. Ez nem teljesen így van, mert bár a fogalmat nem használjuk, eugenika a háború előtt is volt, és a mai napig van – derül ki a rendezvény beszélgetéseiből.

Az egyik beszélgetést éppen ezzel a témával indítja Bokor Zsuzsa, felhívva a figyelmet, hogy amellett, hogy a mai európaiak elhatárolódnak az eugenikától, valójában egy sokrétű, bonyolult jelenségről van szó. Marius Turda szerint a 20. századi Romániában az eugenika meghatározása valahogy így foglalható össze: „Az eugenika a román nép egészségessé tételének tudományos elmélete”. A történész elmondta, hogy ebbe bármi beleférhet, ami a nép jólétét szolgálja: ide tartozik a közegészségügy, a falvakban és városokban található higiéniai állapotok, a betegségek társadalmi megelőzése, a prostitúció és az alkoholizmus kérdése. Az eugenikához tartozik az is, hogy a „nemzet jóléte” érdekében egyes társadalmi csoportokat nemzeti, etnikai, vallási, területi stb. szempontok mentén előnyökben részesítenek, míg másokat különböző intézkedésekkel hátrányos helyzetbe hoznak. Ennek keretében történtek a lakosságcserék, a betelepítések, de a lakás-, család-, gyerekvállalási támogatáspolitikákat is ez hatotta át, mint ahogy a „nemkívánatos elemek” – „nemzetidegenek”, zsidók, romák – kitelepítése, deportálása, gettósítása is ebben a keretben történt.

„Az eugenika a két világháború között Romániában így volt elképzelve, azaz egy szofisztikált általános elméletként, amely válaszokat adhat azokra a kérdésekre, amelyekkel az ország 1918 után szembesült, azaz egy egységes és Nagy Románia megalkotása” – mutatott rá a történész az eugenika társadalmi-politikai-ideológiai funkciójára. A kutatásai megerősítik, hogy a modell meghatározó volt a politikában, de velejéig áthatotta a vallási, a kulturális és társadalmi szférát is.



Az erdélyi román eugenika a két világháború között

Ami Erdélyt illeti, a hasonló magyar és szász eugenikai kérdések és programok már jóval 1920 előtt jelen voltak, de amint Románia átvette a hatalmat a terület és a kisebbségek felett, alapvető fontosságúvá vált, hogy saját eugenikai programmal álljon elő, amellyel Iuliu Moldovant bízzák meg – derült ki a beszélgetésből. Az ő küldetése volt, hogy megszervezze és megvalósítsa az erdélyi egészségügyi adminisztrációt, amely a román nép egészségét és jólétét biztosítja. Ezt a munkát helyi (falvak, városok), regionális és országos szinten is el kellett végezni.

Iuliu Moldovan Kolozsváron nem kellett az eugenikát a nulláról kezdje, hiszen előtte magyar eugenikai programok, kutatások, intézkedések álltak a rendelkezésére, amelyek mélyen a 19 században már elkezdődtek, mint ahogyan fejlett szász eugenikai modell is működött Erdélyben: csakhogy azok célja a magyar vagy a német nép volt. Az erdélyi román lakosság jelentős része rossz körülmények között vidéken élt, de az új államformában kezdeni kellett vele valamit, egy olyan helyzetben, amikor a kisebbségek, a magyarok és a szászok jól működő, szervezett intézményrendszerrel rendelkeztek (oktatás, egészségügy, adminisztráció, kultúra). Másrészt egy már akkor komoly roma problémát is kaptak, akik erőteljesen hátrányos – szociális, közegészségügyi és kulturális – helyzetben voltak. Iuliu Moldoveant azért szokás a legjelentősebb román eugenika képviselőjének tekinteni, mert intézményeket hozott létre, illetve tanárként egy nemzedéket nevelt fel ebben a szellemiségben, paradigmában. A román orvosprofesszor, aki 1917-ben még az osztrák-magyar hadsereg orvosa volt, és részt vett a budapesti eugenikai vitákban, lényegében a cseh modellből inspirálódott – vázolta Marius Turda –, mivel az ottani eugenikai iskola is hasonló kihívásokkal szembesült: létre kellett hozni egy cseh nemzetet, amely addig a német és osztrák elnyomás alatt állt, és amely modellnek a lényege a nemzet-higiénia-eugenika háromszögéből formálódott ki.

A történész szerint azért fontosabb az ismertebb bukaresti eugenika képviselőihez képest – pl. Gheorghe Marinescu, Gheorghe Banu – mert ő építette ki az erdélyi román egészségügyi rendszert, az ő iránymutatása mellett mérték fel a vidéki lakosság helyzetét: az örökletes betegségektől az analfabetizmus arányáig terjedően, de foglalkoznak a köztisztasággal, az ivóvízzel, a prostitucióval is. Ezért munkásságát egy „sajátos szociális munkaként” is fel lehetne fogni, jelentette ki Marius Turda. Emellett az erdélyi román eugenikai vonatkozások azért voltak hangsúlyosabbak, mert 1918 után nem volt magától értetődő, hogy az erdélyi románság megmarad és hosszú távon a domináns etnikum lesz – mivel a magyar és a szász eugenikai és demográfiai programok működtek: közismert volt, hogy egy vegyes házasság eredménye két nemzedék után magyar – vagy szász – családot jelent. A Kolozsváron kidolgozott modell a 35-40-es évek után az egész országban elterjedté válik, amihez az is hozzájárul, hogy a Bukarestben működő Gh. Marinescu (aki az európaibb, tudományosabb, genetikai kutatásokon alapuló iskolát képviselte) ’38-ban meghal. Hiszen nem csak Erdélyben kellett berendezkedjen az új Románia, hanem Máramarosban, a Bánságban, Bukovinában és Besszarábiában is, és ekkorra felismerik, hogy Moldovan programja a teljes román nemzeti biopolitikai programként alkalmazható, mivel demográfiai és közegészségügyi problémáktól a Regát vagy Dobrudzsa sem volt mentes. „Nem csak a románok túlélését kellett biztosítani az új államban, hanem a népesség növekedését és fejlődését is” – mondta M. Turda.

Történetileg pedig tudható, hogy az eugenikai paradigma az 1930-40-es évekre a lehető legszéleskörűbben elterjedt a nyugati világban, a fasiszta és náci rezsimek mellett Amerikának, Angliának, Svédországnak, Dániának stb. is megvolt a maga eugenikai programja, hiszen a nemzet jóléte, a demográfiai problémák, a népbetegségekkel és az örökletes betegségekkel minden állam szembe kellett nézzen. Mint ahogy minden államban felmerült a bűnözők, a szellemi fogyatékosok és a „deviánsnak” tekintett emberek sterilizálása – ez sem egy sajátosan náci jelenség.

„Ma mindenki úgy tudja, hogy az eugenika egy szélsőjobboldali ideológia, de fontos látni, hogy nem erről – vagy nem csak erről – van szó” – jegyezte meg Marius Turda, aki szerint az erdélyi iskola jó példa arra, hogy az eugenika modernizációt és progressziót is jelentett a lakosságnak, főleg olyan vidékeken, ahol addig se iskola, se közegészségügyi, se szociális szolgáltatás nem volt.



De az is igaz, hogy ebben a korszakban – 1918-44 között – jelen volt az antiszemitizmus és a romaellenesség, és komoly problémaként jelentek meg a románok számára a magyarok és a szászok is. A domináns, „felsőbbrendű” etnikum a román kellett legyen, csakhogy ennek nem voltak meg a feltételei, illetve az is kérdés volt, hogy melyik román a „legrománabb”. Az antiszemita és romaellenes biopolitikát sem a náciktól kellett átvenni, hiszen pl. Nicolae Paulescu már az 1910-es évektől olyan eugenikai-biopolitikai vonatkozású publikációkat közöl, amely sokkolja a nyugati társadalmat, beleértve a németet is.

A történész kiemelte, hogy a székelység volt az egyik legnagyobb kihívás az erdélyi román eugenikusoknak – de már a magyaroknak is az volt – hiszen el kellett dönteni, hogy „fajilag”-etnikailag hova tartoznak. Marius Turda a Bukarestben tartott előadásában egy példát is felhoz: a ’30-as években megmérik a székelyek koponyáját, amelynek a méretéből „kiderült”, hogy a különös etnikum „fajilag”- biológiailag a románokhoz tartozik – csak a magyar hatalom „elmagyarosította” őket.

Mit léptek a magyarok és a szászok?

A beszélgetésben arra is kitért Bokor Zsuzsa és Marius Turda, hogy a magyaroknak és a szászoknak nem volt kimondottan intézményes-politikai eugenikai programjuk a két világháború között. A történész úgy látja, hogy a magyar vonatkozású faji-biopolitikai-eugenikai program azért lépett egyet hátra, mert egyrészt Románia nem nézte volna jó szemmel és tétlenül, másrészt mert sok képviselőjük 1920 után Magyarországra telepedett. Így az erdélyi magyarok és a szászok vonatkozásában az egyházon és az iskolákon keresztül valósult meg egy sajátos identitás-centrikus nemzetpolitika, amelynek viszont voltak eugenikai jellemzői. Hasonlóan, az egyházak által végzett közegészségügyi és szociális munkás tevékenységeknek is megvoltak a kimondottan eugenikaiként leírható programjaik. A történész arra is kitért, hogy a két világháború között az erdélyi magyar orvostársadalomban létrejön egy törés a magyar és a zsidó származású magyar orvosok között, mert jelentősen elterjedt és megerősödött a magyarok között az antiszemitizmus. De emellett a magyar orvostársadalom továbbra is közöl román nyelven eugenikai cikkeket a román és a nemzetközi tudományos kiadványokban. Marius Turda megemlítette, hogy számos erdélyi magyar orvos jelentős szaktekintély volt, például a mentális betegségek, mentális higiénia stb. területén: hiszen az első magyar pszichiátria a Nagyszebeni Országos Tébolyda volt, amely 1863-tól működött, és a két világháború között jelentős eugenikai kutatásokat végeztek ott közösen magyar és román orvosprofesszorok.

A magyarokkal szemben a szászoknak viszont hivatalosan elismert eugenikai társaságuk volt, mivel sokkal jobb viszonyban volt a román állammal a német kisebbség, mint a magyar. A szászok egyféle „állam az államban” elven egy erős nemzeti egyházon keresztül – és később németországi támogatásokkal megerősödve – nemcsak egy szászokra vonatkozó közegészségügyi és szociális segélyező rendszert építettek ki, hanem olyan életvitelt promováltak, ami a szász családokat segítette: például nem szabadott magyarokkal, románokkal vagy romákkal házasodjanak, mert ezzel bemocskolják a saját "fajukat".

A szász eugenikának alapvetően három célkitűzése volt, magyarázta a történész. Egyrészt megállítani a szászok között a súlyos alkoholizmust, mivel az degeneráló hatású a fajra; másrészt fellépni a genetikailag örökletes betegségek ellen, amely ugyancsak gyengíti a családokat, s így a német ajkú populációt; és harmadrészt a szász területek bebiztosítása demográfiailag, azaz megelőzni a szász kitelepítéséket és a más etnikumok – főként románok és romák – betelepedését a szász vidékre. A szász eugenika azért volt erőteljes, mert nem akkor indultak, amikor Romániához kerültek, hiszen ugyanezen elvek mentén szervezték meg a saját közösségeiket már a 19. század második felétől, mivel már akkor is kisebbségként léteztek egy idegen nemzetiségű országban, így a magyar és a román államtól független kisebbségi eugenikai szemléletük volt. Az erdélyi szász eugenika működtetője a szász papság és orvostársadalom volt, akik a ’30-as években erőteljesen kiállnak a "faji kérdés" mellett (antiszemitizmus, romaellenesség), és az évtized végén sokan Németországba telepednek és a náci vezetőséget támogatják.

Az erdélyi magyarok csak 1940 után kapcsolódnak be nyíltan a radikálisan rasszista eugenikába, miután Észak-Erdély visszakerül magyar fennhatóság alá. Egyik első lépés volt Kolozsváron magyar eugenikai intézetet létrehozni – az egyetemen belül – ahova jelentős magyarországi eugenikus szakértők érkeztek. Egyrészt felerősítették a már meglévő erdélyi eugenikai hagyományokat, másrészt sürgősen fel kellett mérjék, hogy a Román állam biopolitikai vonatkozásban az 1920-40 közötti években mit csinált.

Marius Turda megjegyezte, hogy a sors iróniája, hogy Iordache Făcăoaru (az erdélyi román eugenikai iskola oszlopos tagja, I. Moldovan egyik diákja és követője) szomorú hangvételű jegyzetet ír mestere számára: „A kolozsvári eugenikai és biopolitikai intézet, aminek megalapítását 20 éve sürgeted, most végre megvan: de a magyarok csinálták meg!”

1940-45 a radikális rasszista eugenikai programokat az államok legfelsőbb vezetései támogatják, a gépezet eredménye: deportálások, koncentrációs táborok, etnikai tisztogatások, népirtás – amelyekben a nyilas Magyarország és a legionárius Románia is kivette a részét.



Eugenikai programok a második világháború után?

A világháború után néhány évvel az eugenikára már úgy tekintenek, mint ami a történelem szemétdombjára került, hiszen nem volt más, csak egy esetleges, egyedi, különleges jelenség, ami a náci Németország hatására jelent meg a világon, és csupán néhány helyi náci (nyilas, vasgárdista stb.) ideológiát követő személy támogatta lokálisan Erdélyben, Magyarországon és Romániában.

A korábbi periódus eugenikai szakértői szinte mind átkerültek az új rendszerbe. Kivételt jelentenek a többnyire baloldali zsidó származású magyarországi és erdélyi magyar eugenikusok, akiket Auschwitzbe deportáltak, és a szászok, akik vagy nem élték túl a háborút, vagy később, a málenkij robot során deportálták őket. Magyarországon egyetlen szélsőjobboldali eugenikust vontak felelősségre, a 90 éves Méhelÿ Lajost. Romániában akik börtönbe kerültek, azokat politikai alapon ítélték el, mintsem kifejtett tevékenységük miatt: olyan orvosokat, akik embereken végeztek eugenikai kísérleteket, azért találtak vétkesnek, mert Antonescu köréhez tartoztak, vagy egyszerűen mert nem a megfelelő pártba léptek be.

A valóság ezzel szemben az – hívta fel a figyelmet Marius Turda – hogy már az ’50-es évektől kezdődően ujjászervezik az eugenikai programot, főként annak közegészségügyi és demográfiai vonatkozásait, oly módon mintha annak semmi köze nem lenne a korábbi hagyományokhoz és történésekhez. Pedig számtalan vonatkozást egy az egyben emeltek át a korábbi eugenikai programokból: a nemzeti-etnikai családépítési modellt, a lakosság etnikai alapú ki- és betelepítését, a falusi lakosságra vonatkozó programokat, a romákra vonatkozó diszkriminatív szociális vonatkozásokat. Az új rezsim is működtetett etnikai, vallási, politikai és kulturális alapokon munkatáborokat. De ebből az időszakból származnak olyan biopolitikai törvények, mint a híres abortusztörvény, amelynek ezres nagyságrendű női halálos áldozata van, vagy a ’90-es években kiderült árvaházi, pszichiátriai és idősotthon helyzet is. Hasonlóan innen ered a szexuális kisebbségek kriminalizálása is. Azaz a szocialista időszakban folytatták az eugenikai és biopolitikai programokat, sokszor ugyanazoknak az embereknek a vezetésével vagy az ő tanítványi körükkel – csak elhallgatták a világháború előtti erős helyi hagyományokat, és inkább a szovjet köntösbe öltöztetett modellek mentén zajlott tovább a tudományos diskurzus.

Marius Turda azt is kiemelte, hogy a „nemzet egészségéért” bevezetett nacionalista, etnikai alapú diskurzus Romániában erőteljesebb volt, mivel Ceaușescu hangsúlyosabban és nyíltan felvállalta. Lényegében a kommunista diktatúra valósítsa meg azt a biopolitikai programot, amelyről Romániában már az 1920-as évektől éles viták zajlanak: mintha a második világháború rettenetes eseményei meg sem történtek volna. Természetesen a történészek mélyen hallgattak a helyi eugenika és biopolitika történetéről, és a széles nyilvánosság sem kapott tájékoztatást.

A múltunk feldolgozásának ez a vonatkozása csak a 2000-es években válik egyáltalán témává, de még ma is túl keveset beszélünk róla. Marius Turda meglátása szerint a mai történész generáció is gyakran zavarban van ettől a témától, mert egyszerűen nem ismerik a korabeli történelemnek eugenikai és biopolitikai vonatkozásait: kevés a kutatás, és még mindig nincs megfelelő hangsúllyal jelen az akadémiai vitákban. Példaként elmondta, hogy a Magyar Tudományos Akadémián most volt egy vita Horthy Miklós nevével fémjelzett korszakról, amelyből ez a téma lényegében hiányzott: pedig enélkül nem érthetjük meg, hogy akkor mit akartak, és ha nem látunk rá ezekre a hagyományokra, amelyek ma is élnek a társadalomban, a kultúrában, a politikában, akkor önmagunkat sem értjük – mutatott rá a román történész.



Eugenika ma? A kortárs rasszizmus

A kiállítás mellett szervezett másik beszélgetés, a Tudomány és etnicitás: Rasszizmus Romániában tegnap és ma ezt a témát helyezte előtérbe. Marius Turda a tárlat kurátoraként, és a beszélgetés moderátoraként kiemelte, hogy a téma történeti jelentősége mellett fontos látni, hogy az eugenikai és biopolitikai rasszista hagyományok hogyan élnek tovább Európában, Romániában, Erdélyben, de akár Kolozsváron. Így külön kiemelte, hogy mennyire örvend, hogy beszélgetőtársai élő kapcsolatban állak a jelenlegi helyzettel, akár csak tudományos szempontból, mint Fosztó László, vagy akár civil aktivistaként, mint Vincze Enikő és Simona Ciotlăuș. Ennek a beszélgetésnek a másik erénye – amellett, hogy erdélyi magyarok és románok közösen beszélgettek egy interdiszciplináris keretben – hogy megjelent a lokális sokféleség is, azaz Székelyföld, Máramaros és Kolozsvár is képviseltette magát a jelenlevőkön keresztül.

Fosztó László ott ragadta meg a szót, ahol a másik beszélgetés abbamaradt: elmondta, hogy ma nem eléggé ismert a rasszista múltunk, azaz nem rendelkezünk kellő tudással arról, hogy Erdélyben hogyan zajlott a zsidók deportálása, vagy hogyan történt a roma holokauszt, mint ahogy a roma rabszolgaság sem közismert. Meglátása szerint – egyetértve beszélgetőtársaival – a rasszista gondolkodásmód egy politikai rendszer szerves részét képezi, amely újratermeli azokat a társadalmi konstrukciókat, mint az előítéletek, a sztereotípiák, a diszkrimináció, amelyek mintegy „családi örökségként” kognitív szinten meghatározóak ma is. Ez azt jelenti, hogy a rasszista gondolkodásmódot nem csak otthonról hozzuk magunkkal, hanem ezt működtetik az intézményrendszerek is – oktatás, egészségügy, adminisztráció – amelyeket a hiányos történelemismeret miatt fel sem ismerünk. Meglátása szerint ezért alaposabb vonatkozó szellemtörténeti-, intézménytörténeti- és társadalomtörténeti kutatások is szükségesek, mivel a rasszista gondolkodásmód, mint láthattuk a 20. században, tragikus végkimenetelekbe torkollik. A mai társadalmi egyenlőtlenségek pedig történelmileg képződtek ki, és mára egy folyamatos – töretlen – hagyományként hat ránk is.

Az 1920-as években megalkotott társadalmi kategóriák tovább éltek a ’40-es, ’60-as, ’80-as években, de jelen vannak a 2000 utáni politikában, közéletben, emberi viszonyokban is. A rasszista hagyományok, amelyek immár évszázados múlttal rendelkeznek, a hiányos történelemeismeret miatt újra megjelennek ma is intézményes szinten, de a mindennapi életben az emberi kapcsolatokat is meghatározza, és ez akkor is igaz, ha öntudatlan módon működik. És az antirasszista gondolkodásmód, még nem elég erős, hogy felvegye a romániai rasszizmussal a harcot – mint ez kiderült a pandémia alatti roma és többségi társadalom közötti incidenseknél, tette hozzá a példát Marius Turda. Fosztó László mégis jelentős előrelépésnek tartja, hogy bár jelen van a rasszizmus, jelenleg nincs törvényes alapja a diszkriminációnak, vagy az etnikai, vallási kirekesztésnek. Azaz a romániai – és az európai – jogi eszközök fejlődtek, viszont még nincs meg a szükséges széles körű társadalmi szolidaritás (helyette intézményesen is gerjesztett gyűlölet azonosítható be), amely ténylegesen is felléphetne a jelenség ellen.


Vincze Enikő arra mutatott rá, hogy a jelenlegi politikai-gazdasági rendszer számára a rasszizmus egy „magyarázó elvként” funkciónál, amely mentén egy ideológiai választ kapunk, hogy például miért létezik társadalmi egyenlőtlenség, kirekesztés, szegregáció. Mert például a romák „lusták, nem akarnak dolgozni”, illetve mert „nem akarnak integrálódni”, illetve radikálisabb formáiban egyszerűen dehumanizáják őket vagy alsóbbrendűeknek tekintik, akiknek a fennálló helyzet nem csak elviselhető, hanem „jó is”. Közben a valóságban etnikai alapú kilakoltatásokat hajt végre az adminisztráció, azaz például Kolozsvárról a romákat egy mérgező környezetbe telepíti, ahol az emberek sokkal jobban kitettebbek a megbetegedéseknek, a fertőzéseknek, nem férnek hozzá az oktatáshoz, az egészségügyhöz, és 10-15 évvel korábban meghalnak. Hiszen a rasszizmus öl – ma, Kolozsváron is, ami a társadalomtudosókat emlékezteti a Transnistriai deportáláskor alkalmazott logikára.

Simona Ciotlăuș arról beszélt, hogy az oktatási rendszerben hogyan zajlik a rasszista örökség továbbadása, és mennyire felkészületlen ebből a szempontból (is) az intézményrendszer, beleértve a tanári kar felkészültségét, és a tankönyvállományt is. Pedig a társadalmat átható intézményes és társadalmi diszkrimináció ellen, vagyis a romaellenesség és más kisebbségek és hátrányos csoportok (nők, betegek, fogyatékosok) megbélyegzése ellen nemzedékileg is fel kellene lépni. És az iskola ebből a szempontból nagyon fontos helyszín, hiszen a szocializációs folyamatok olyan alapja, amely ellensúlyozhatná az otthonról „örökölt” előítéleteket, sztereotípiákat. A valóságban viszont szépen kiegészíti azt az egyoldalú nacionalista nemzetpolitikát tükröző tankönyvekkel, hiányos történelemszemlélettel, a szegregált oktatással. Illetve az oktatók szakmai felkészületlensége miatt esetenként a romák tematizációja csak megerősíti a diákokban a romaellenes vonatkozásokat.

A helyzet annál rosszabb, ha belegondolunk, hogy például a kolozsvári belvárosi iskolákban a gyerekek úgy nőnek fel, hogy meg vannak győződve, a városuk a legtoleránsabb, legnyitottabb és leginkább multikulturális települések egyike, hiszen nem tudnak arról, hogy néhány kilométerrel arrébb, a Pataréti telepen hogyan és milyen körülmények között élnek a gyerekek, mert szüleiket kitelepítették. S míg az előbbiekből a következő generáció elitjei lesznek, az utóbbiak a megoldatlan probléma.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS