2020. november 25. szerdaKatalin, Katinka
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Vallomásos, kegyetlenül őszinte, sokirányú - ilyen a „Címtelen föld" antológia, a fiatal erdélyi költők tükre

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. október 29. 11:30, utolsó frissítés: 12:00

A kötet társszerkesztőjével, Horváth Benjivel beszélgettünk a romániai magyar fiatal lírát felsorakoztató új antológiáról: minket meggyőzött, hogy az új generáció valami jelentőset alkotott.


A nyomdából már kijött az a kötet, amely szerintem meghatározó pont lesz egy ideig, amikor az erdélyi fiatal költőkről fognak beszélgetni különböző emberek, akár a katedrán, akár a kocsmában. A Címtelen föld: fiatal erdélyi metamodern líra című kötetben transindexesek is szerepelnek: Kulcsár Árpád közéleti szerkesztőnk és Vass Csaba, aki nemrég még hírszerkesztő kollégánk volt.

Emellett több vendégszerzőnk is, például Juhász-Boylan Kincső, Borbély András, Székely Örs és több olyan alkotó, akikkel legutóbb közösen ünnepeltük meg a költészet napját.

Az antológia az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában jelent meg, a Horváth Benji és André Ferenc által írt előszó pedig itt olvasható. A kötetről Horváth Benjivel beszélgettem.



Címtelen föld – ez az antológia címe. Honnan ered?

- Sánta Miriám egyik versének a címe, amely megjelent az ő első kötetében is. Úgy éreztük, hogy eléggé találó egyrészt a kisebbségi léthelyzetre, ami az antológiában szereplő szerzők egyik jellemzője, meg arra is jól illik, hogy ezek a fiatal költők bizonyos értelemben ingáznak, vagyis oszcillálnak a modern és a posztmodern között.

Mindig kihívás meghatározni ezt a sajátos kisebbségi, romániai magyar irodalmat.

- Én sem tudom ezt meghatározni, itt sok minden szóba jöhet. Mi azt az elgondolást követtük, amit Balázs Imre József javasol. E szerint inkább egy olvasási attitűdben ragadható meg az erdélyiség, azaz az olvasó dönt róla, azzal, hogy beleilleszti az általa elképzelt erdélyi irodalmi vonatkozásba, vagy más értelmezési kontextusba helyezi.

Most egyszerűen azt nevezném erdélyi irodalomnak, amelyet olyan emberek írnak, akik teljesen vagy nagy részben itt szocializálódtak, itt nőttek fel, ebben a multikulturális térben.

Ebben a sokféle térben más volt a szocializálódási folyamat mondjuk ’89 előtt és után. Mitől más a mi generációnk?

- Kimerítő választ erre sem tudok adni, de mindenképpen érzékelhető, hogy az internet korában élünk, ami révén nagyon sok minden megváltozott. Mi máshogyan tájékozódunk, például már nem igazán van olyan, hogy „általános műveltség”. E helyett inkább kisebb-nagyobb műveltség-felhők, -halmazok vannak, amelyek egyénenként nagyon eltérőek lehetnek. Így az is eltérő, hogy ki milyen anyagból dolgozik, honnan és hogyan szedi ezt össze, hiszen mi már egyszerre szocializálódunk online és a kocsmában, vagy máshol.

Nagyon gyors az elavulás, meghatározó az azonnaliság, és a kultúrafogyasztás is ilyen, naponta elavulnak egyes dolgok, és helyükbe újak jönnek be. Ennek következtében nagyon színes, sokszor zavaros ez a jelenség, és nyilván megvannak a sötétebb oldalai is.

Nagyon sok markáns különbség van az előző generációkhoz képest, s nem hiszem, hogy okos dolog lenne egy valamit kiemelni. Egyszerűen: ez már egy más világ.

Modernség, posztmodernség és metamodern. Hm?

- Aham… hát. A posztmodern tulajdonképpen a 20. század történéseire – világháborúk, genocídiumok – adott válaszreakció. Kétségbe von mindent, dekonstruál minden addigi igazságot. És azt mondja, hogy nincsenek tiszta elveink, tiszta ideológiáink. Valami ilyesmit jelent – legalábbis számomra – a posztmodern. A kételyt. Mindannak a megkérdőjelezését, amit „értékként” fogadtak el addig a kultúrában, a művészetekben. A posztmodern így a modern idealizmust, haladáselvűséget stb. veszi célba. A modern hisz valamiben: ideákban, eszmékben, ideológiákban, elképzelésekben. Úgymond teli van reménységgel. Például lát maga előtt egy utat – na, ezt jól lebutítottam, de – valami ilyesmi.


Így a metamodern sem egy filozófia, vagy egy kidolgozott eszmerendszer. Azért izgalmas számomra, és én azért tudok vele azonosulni, mert egyszerűen egy arra való törekvés, hogy a különböző művészeti- és kulturális tendenciákat vizsgálva valamiféleképpen megragadja a mai valóságot. A helyzetünket.

Állandó mozgásban levésről, oszcillációról van szó, mert a metamodern nem utasítja el sem a modern, sem a posztmodern megközelítést, hanem mindkettőt befogadja, és mindkettőt érvényesnek találja. Például nem őszinte anélkül, hogy ne lenne benne irónia, de nem is ironikus anélkül, hogy ne törekedne őszinteségre. A metamodernizmust különböző szakirodalmak így egy érzelmi struktúrának, vagy kulturális logikának írják le: nem egy egyensúlyi állapot a modern és a posztmodern között, hanem a kettő közötti állandó feszültségben, állandó ellentétes mozgásban levést jelenti.

Úgy indult a dolog, hogy két holland esztéta, Timotheus Vermeulen és Robin van den Akker írtak egy szöveget még a 2010-es évek elején, Notes on metamodernism: ők abból indultak ki, hogy a görög-angol szótár szerint a „meta” egy olyan fogalom, ami egyszerre lehet a „vele”, „közötte” és a „túl”. Ezeket a jelentésrétegeket használva úgy látják, hogy a metamodernizmus episztemológiailag a (poszt)modernizmussal együtt helyezhető el, ontológiailag a (poszt)modernizmus között, történetileg pedig a (poszt)modernizmuson túl helyeződik el.

Az antológiában sok szerzőt felsorakoztattok.

- Igen, 26 szerző van benne. Az volt az elgondolásunk, hogy a fiatal generációkból mindenki, akiről úgy láttuk beletartozik, az helyet kapjon benne.

El kell mondjam, hogy a legeslegfiatalabb generációt kihagytuk, mert úgy éreztük, hogy nekik azért még ki kell forrniuk. De bár nem kerültek bele ebbe, érdemes odafigyelni rájuk, s neveket is említenék: például Nagy Zalán és Fancsali Kinga nagyon erős szövegekkel jelentkeztek az utóbbi 1-2 évben. Szóval bőven vannak nagyon fiatal és nagyon tehetséges költők, és folyamatosan újak bukkannak fel.

André Ferivel már évek óta gondolkodunk, hogy azért az elmúlt 10 évben az erdélyi fiatal költészet egy nagyon erős mag, és ennek valahogy hangot kellene adni. Azt láttuk, hogy itt tényleg komoly dolgok történnek, amelyekre érdemes odafigyelni és érdemes összegyűjteni ezeket a szerzőket és verseket.

Ebből lett ez az antológia. Ezt már olyan jó két éve tervezzük, és már legalább egy éve dolgozunk rajta.

Ezeknek az antológiáknak hosszú hagyománya van, és ezek alapján tájékozódnak sokan a nemzedékek között. Ti nagyon határozottan állítjátok, hogy most kiforrott egy erős, új nemzedék. Ebből a szempontból nagyobb tétje van a mostani antológiának. Mire alapozható ez a belátás?

- Erős szempont volt számunkra, hogy a mai fiatal költők lírája nem következik ez eddig felismert tendenciákból, amelyek úgymond adottak voltak valamilyen formában. Hanem itt tényleg valami egészen másfajta dolog alakult ki, amit meg akarunk mutatni.

Most elválik, hogy mennyire sikerült ezt teljesíteni, kíváncsian várjuk a kritikákat. Biztos, hogy van mibe belekötni. Beszéltem olyannal, aki nem ért egyet velünk, vannak akik nem értik, hogy miért kellene ezt másnak nevezni. Úgy vélem erről mindenképpen meg fognak oszlani a vélemények.

Úgy gondoljuk, hogy abban ragadható meg a másság, hogy itt sokféle egyéni hang van – nincs egyetlen irány –, viszont közös például a költői megszólalásmódban az, hogy nem mindig egyértelmű, hogy honnan beszél az, aki a versben beszél, és meghatározó a többértelműség. Hogy szakítottunk a paródiákkal, másként kezeljük a formákat. Közös pont, hogy van egyfajta lelki realizmus, a vallomásosság, a kegyetlen őszinteség. Ugyancsak nagyon eltérő a testhez, a testiséghez való viszonyulás, más a testpoétika. Már nem erotikus verseket írnak a mostani fiatalok, inkább a trauma felől közelítik meg a testet – s ez egy teljesen más viszonyt jelent. Szerintünk ezek megtalálhatóak mindenik versben – eltérő hangsúlyokkal, van ahol erőteljesebben, van ahol kevésbé.

E mellett pedig fontos közös pont a kisebbségi lét. Ez minden szövegben erősen jelen van valamilyen módon. Egyrészt a popkultúrára való utalásokban, de az irodalmi utalásokban is nyomon követhető, hogy másfajta energiák működnek az erdélyi szerzőkben mint a magyarországiakban. Másrészt ott van, amit az előszóban így fogalmaztunk meg: „Ezek a sokszínű szerzői világok kölcsönösen hatnak egymásra, a kisebbségi, kelet-európai szorongás pedig közös tapasztalat, ami egyfajta közösséget is jelent. Többlakiságuk és többnyelvűségük bizonyos szempontból létbizonytalanságot eredményez, ugyanakkor a reflexív figyelem és a poétikai diverzitás termékeny táptalaja is.”

Vagyis a szerzők olyan helyről érkeznek, ahol több nyelven kell megszólalni ahhoz, hogy az ember élni tudja a mindennapokat – ami persze egy csomó stresszel jár –, ami miatt egy szélesebb perspektíva is megnyílik, tágítja a horizontjaikat és a figyelmüket, edzi a reflexióra való készségüket.

Az előszóban megemlítitek, hogy a tematikai sokféleségben közös egyféle érzékenység, legyen szó szociális-, társadalmi-, ökológiai- vagy genderkérdésekről (stb.).

- Igen, ez tényleg így van. És az is igaz, hogy ahogyan a szerzők implikálódnak a szövegeikben ezekben a kérdésekben, azaz nem bújnak a szöveg mögé, hanem vállalnak valamit, úgy a mindennapokban sem maradnak közömbösek. Akár politikai vagy társadalmi szinten is megnyilvánulnak: többen közülük újságírók is, vállalnak publicisztikákat, és vannak akik aktivisták.

Ha már újságírók és publicisták: a Transindex felületein több szerzőtök is közölt már véleményt, és ketten kollégánk: Kulcsár Árpád és Vass Csaba, aki már csak exkollégánk. Így más oldalakról ismerjük őket. Árpiról és Csabáról mit mondanál?

- Árpinak a versnyelvéről azt mondanám, hogy van egy nagyon erős vulgaritása, de közben ott van egy erős érzékenység: így abban, ahogy megszólal van egyféle kiszolgáltatottság is. Ez a vulgaritás nem arra megy ki, hogy megbotránkoztasson embereket, hanem ilyen, mert fokozottan érzékeny. Ez szerintem nagyon izgalmas nála. Egyéni és társadalmi kérdéseket is felvet, folyamatosan problematizál a családtól a történelmi traumákig, és ezzel is izgalmas feszültségek teremtődnek meg a verseiben.

Vass Csaba költőként azért még kezdőbb – még az első kötet előtt áll, míg Árpi már utána, lásd A harmadik ipari forradalom csöndje c. kötetét.

Én nagyon szeretem Csaba slamjeit egyébként. Ő is egy érzékeny ember, úgy társadalmi, mint egyéni szinten. Izgalmas benne, hogy mindig máshonnan szólal meg, és soha nem csak magáról beszél. Például a Mikor egyedül vagy c. versében (benne van az antológiában) András László versét (Mikor van vége?) írta át. A két szöveg teljesen más témát jár be, mégis a ritmikusság, a „kántálás”, az a „litánia” ami itt végbemegy, abban közel kerülnek egymáshoz. S nagyon izgalmas dolog, hogy ezt a „véget” Csaba az egyedüllétre viszi át: mindkettő nagy téma, nehéz, akár közhelyesnek is mondható, de mindketten annyira szétírják, hogy sikerül nekik.

Hogy sikerült ezt a 26 szerzőt beszervezni egy kötetbe?

- André Ferivel összeírtuk a listát, és mindenkit külön megkerestünk, írtunk nekik, hogy küldjenek el mindent – és ezt értsd úgy, hogy tényleg mindent, amit írtak. Aztán ebből válogattunk, mindent átnyálaztunk. Voltak megjelent kötetek, online közölt versek, és olyanok is amelyek még sehol sem jelentek meg. Ez elég nagy munka volt.

Ami nekem érdekes, hogy ez egy nagyon széles és mély merítés: s így egyben, egymás mellett még senki sem látta rajtatok kívül. S gondolom, hogy ez az egybe-látása egy nemzedéknek különös hatással bírhat.

- Igen. De erre most nem tudok válaszolni, mert rengeteget dolgoztunk ezzel a tömbbel. És igen, voltak ennek a munkának olyan pontjai, amikor megutáltam a költészetet úgy, ahogy van. De abban biztos vagyok, hogy nagyon erős kötet lett, ez az akár seregszemlének is felfogható könyv.

Olyan 300 oldal. A nyomdából már kijött, remélem, hogy hamarosan megvásárolható lesz könyvesboltokban és online is, és talán eljön az ideje annak is, hogy végre bemutathassuk nagyobb közönség előtt.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS