Táncok, testek, történetek a kiberen innen és túl - a Tranzit Ház táncantropológiai műhelyében „jártunk”
Horváth-Kovács Szilárd 2020. november 04. 15:23, utolsó frissítés: 15:23Hogyan lehet közösséget teremteni olyan feltételek mellett, amikor az előadások nem látogathatóak, és a művészek nem utazhatnak, találkozhatnak? Hogyan lehet egy eseménysorozatot létrehozni?
Az idén egyik kellemes meglepetés volt, hogy a 2020-as Tranzit Napokat megtartották – hiszen hosszasan lehetne sorolni a világjárvány miatt elhalasztott kulturális programokat.
Az is közismert, hogy a járvány első sorban az előadóművészeteket érintette. Olvasni, filmet nézni, előadásokat hallgatni, kiállításokat nézni még valamennyire lehetett, de a színház- és koncertlátogatásra már szigorúbb korlátozások vonatkoztak, s mint kiderült, nem alaptalanul. A független előadóművészettel foglalkozó társulatok, szervezetek pedig alighanem egyelőre kilátástalan helyzetbe kerültek.
Ezért volt annyira üdítő, hogy a Tranzit Ház nem halasztott, sőt a hangsúlyt éppen a legsanyarúbb művészeti ágra – a kortárs táncművészetre – helyezte. A kolozsvári társadalmi-művészeti központ hosszú évek óta folyamatosan helyet biztosított a táncművészetnek, szerveztek már tematikus konferenciát, könyvbemutatókat, vitákat, és elsősorban táncelőadásokat többféle műfajban, közösségi táncalkalmakat, táncházakat, de ettől még tény, hogy a művészeti ág ma is pária helyzetben van. De nem csak mifelénk, hiszen a Tánc Világnapját is azért alapították, hogy a döntéshozókat emlékeztessék: a tánc a kultúráink szerves része, de a legtöbb állam hivatalos szövegeiben szó sem esik a róla, nincs támogatási alap kidolgozva, nem megoldott a művészeti ág finanszírozása.
Könczei Csilla, kulturális antropológus, a Tranzit Alapítvány elnöke, és a Kortárs Táncantropológiai Műhely kurátora a projekt indokoltságát azzal is alátámasztotta, hogy az európai kultúrközegben a tánc történelmileg háttérbe szorított helyzetben van, ami részben azzal magyarázható, hogy egyrészt az egyházak a középkor és az újkor folyamán folyamatosan felléptek ellene, másrészt mert már az ókori görög filozófiában kialakult egy olyan dualizmus, amely a testet és a lelket szétválasztotta, és egyúttal a testiséget egy alantasabb tényezővé tette. Ehhez az utóbbi évszázadban hozzájárult Európa innenső felében az, hogy a totalitarista rendszerek a koreográfiai nevelést és műveltséget – ideológiai alapon – visszaszorították a klasszikus balettre, illetve a tömegkultúra részévé átformált stilizált néptáncra. Magyarázata szerint a 89-es rendszerváltás után némileg erőre kapott a kortárs táncművészet, viszont még mindig nincs kellően kiépített intézményes kerete, támogatásrendszere, illetve mint művészeti ágazat, még mindig nem kapja meg az őt megillető helyet.
A 2020-as Tranzit Napok egy, az Ecsetgyárral közösen szervezett performansz előadással kezdődött, a Táncszünet-tel, majd az Alapsejtek c. rendhagyó online színházi előadásával, amely már előrevetítette a következő nagyobb eseményét: a több napon át zajló Contemporary Dance Anthropology LAB-ot.
Kortárs Táncantropológiai Műhely a járvány közepén
Mielőtt rátérnék a Tranzit Házban megszervezett műhelyre, érdemes egy pillanatig eltöprengeni azon, hogy miért olyan fontos számunkra, emberek számára a tánc. Nem hiszem, hogy ezt a kérdést meg lehet egyszer s mindenkorra válaszolni, de valamiért nagyon fontosnak bizonyul. Egyrészt ott van a nagyon gazdag, szerteágazó, sokszínű tánckultúránk, másrészt mindenki szokott táncolni valamilyen formában. Amikor a járvány miatt tavasszal sorra kerültek vesztegzár alá a városok, a megyék, az országok, akkor a közösségi médián elterjedté vált az – globálisan –, hogy az emberek zárt falak között, üres utcákon, munkaközösségekben, családi otthonokban, mindenhol táncolni kezdtek. Szabó Árpád Töhötöm, kulturális antropológus, májusban felhívta a figyelmet arra, hogy a járvány miatt meghozott intézkedések nagy mértékeben keresztülhúzták a közösség megélésének a lehetőségeit – és szerinte az a nagy kérdés, hogy ezt mennyire tudjuk biztosítani. Talán a tánccal, amely egyik eredendő közösségteremtő, közösségformáló és a közösségiséget megélő lehetősége az embernek.
A Kortárs Táncantropológiai Műhely ebből a szempontból a lehető legjobbkor került megszervezésre, ugyanakkor nagyon éles kihívás elé kerültek a szervezők, a koreográfusok, a vizuális művészek, a technikát biztosító személyek – hiszen a Tranzit Napok éppen akkor zajlottak, amikor Romániában a többezres napi új megfertőződött esetszámokat regisztrálták a hatóságok. Ami újabb szigorított korlátozásokkal járt.
Hogyan lehet közösséget teremteni olyan feltételek mellett, amikor az előadások nem látogathatóak, és a művészek nem utazhatnak, találkozhatnak? Hogyan lehet egy eseménysorozatot létrehozni? Természetesen online. De vajon jelenlét-e az internet által közvetített jelenlét? Megtörténhet-e a találkozás, a kapcsolat a másik emberrel? Lehetséges-e a párbeszéd? Meg lehet-e élni az emberi társiasság tapasztalatát?
A Kortárs Táncantropológia Műhely csapata számára ezek éles kérdésekként álltak elő, és hét eseménnyel keresték a válaszokat, mint az egymástól távol lévő szerelmesek a kovid idején. A művészek a világ különböző kulturális hagyományainak művelői, így a csapat egy valódi multi- és interkulturális sokszínűséget képviselt.
Az alkotó csapatot Könczei Csilla, a projekt kurátora hívta össze. Az elképzelés bevált: az alkatilag is nagyon különböző, erős egyéniségű művészekben megtalálta a közös nevezőket, a kreativitást, az interdiszciplináris látásmódot, a társadalmi érzékenységet, mozgáskultúrájuk nyitottságát és képlékenységét, és a transznacionális együttműködésre való készséget. Fontos tényező volt a művészek megszólításában az is, hogy a projekt bevallottan a kulturális antropológia és a kortárs tánc kölcsönös megtermékenyítésére épült.
Vora Urvi egy fiatal indiai művésznő, aki Újdelhiben lakik, filozófiát tanult szülőföldjén, majd a nagyvilágban kortárs táncstílusokat és táncantropológiát (Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Magyarország). Számos előadásában kritikusan reflektáltál az Indiában (és globálisan) felerősödött a nők elleni erőszakra. Dancs Alexandra Mihalea bukaresti koreográfus, aki eredetileg orvosi egyetemen fogászatot tanult, majd ő is nemzetközi tanulmányok során – Japán, Svédország, Egyesült Királyság, és AEÁ – képezte magát táncművésszé. Olarson Bogdan székelyföldi tánc- és médiaművész, aki Bukarestben végezte színház és filmszakos tanulmányait, majd Kolozsváron fejezte be interaktív művészeti képzését, majd meglapította az Olarsons kortárs összművészeti teret. Zarif Sashar azeri származású menekült, aki Iránból Törökországon keresztül jutott el a kanadai Torontóba, ahol performatív művészként, kutatóként, táncszínház alapítóként tevékenykedik. Művészetében az azeri és közel-keleti hagyományokat dolgozza fel, ahogy számos más eurázsiai tánc-stílust is átlényegít kortárs perspektívából. És végül, de nem utolsó sorban a hazai résztvevő Plájás Zonga Ildikó kulturális antropológus, filmkészítő volt, aki kolozsvári és magyarországi tanulmányai után Hollandiában lett a vizuális kultúrák kutatója, művelője.
Találkozás az online szférában: a tér és az idő megbontása
A Műhely eredeti elképzelése szerint rezidenciaként használták volna a Tranzit Házat a művészek, azaz egy helyre költöztek volna három hétre, és közösen dolgoztak volna a táncalkotásokon. De a járvány miatt mindannyian az online térbe költöztek be: ezzel kikezdték a valóság terét és idejét, amelyen keresztül egy sajátos tapasztalati horizonttal szembesültek.
Ha feltesszük a kérdést, hogy mikor találkoztak, akkor nem lehet egyértelműen válaszolni: amikor Torontóban reggel van, akkor Kolozsváron dél körül, és Újdelhiben késő-délután, kora-este. És persze, nem arról a közismert dologról van szó, hogy az időzónák között eltérések vannak: hanem arról, hogy Zarif Sashar éppen felkel, megreggelizik, és csatlakozik a többiekhez – a kolozsváriak éppen ebédelnek –, de ebben a pillanatban Vora Urvi már túl van a napon, Újdelhiben már megy le a nap. Ami lényeges, hogy emberileg más reggel, vagy délben és késő-délután találkozni, dolgozni, alkotni. S mivel a produkciók tanulsága szerint mindannyian teljes személyiségükkel részt vettek a közös munkában, egy olyan sajátos időben találkoztak, ahol egyszerre volt reggel-délben-este, illetve egyik sem.
De ugyanez vonatkozik a térre: hol történt meg a találkozás? Hiszen a résztvevők jelen voltak Torontóban, Kolozsváron és Újdelhi egy-egy konkrét fizikai terében, de amikor éppen egymással dolgoztak, akkor egyszerre mindhárom helyen is voltak – és egyikben sem. Az idő és tér felbomlása és összeolvadása akkor is megtörténik, amikor észrevesszük, hogy Sashar körül esik a hűs eső, a Tranzit Ház ablakain beömlik a verőfényes őszi napsugár, míg Urvi nyárias hangulatba öltözött, mert ott éppen fullasztó délutáni est van. Mindez megjelenik a kamerák közvetítésével az apró részletekben – az ablakokban, az árnyékokban, a természetes és mesterséges fények használatában, a kint és a bent egymásnak feszülésében.
A részvevőknek a találkozás érdekében a valós teret és időt kissé háttérbe kellett szorítaniuk, hogy megteremtsék a technikai eszközök segítségével azt az online jelent – prezenciát – ahol lehetségessé válik az együttlét a másikkal, a többiekkel. A kerekasztal-beszélgetésen a részvevők megpróbálják tematizálni ezeket a hatásokat, folyamatokat:
Találkozás: egymás megérintése az online szférában
Az eltérő idősíkban és eltérő terekben lévő Dancs Alexandra Mihalea (Tranzit Ház, Kolozsvár) és Vora Urvi (Khuli Khirkee, Újdelhi) egy élő, zoom-előadásban hangolódnak egymásra.
Az Under the influence. Duo performansz első részében bemutatják a még elkülönült tereiket, technikai stábot és felszerelést, majd egymás mondatait és táncgesztusait megismételve, másként hangsúlyozva, újraértelmezve folyamatosan közelítenek egymás fele, mindaddig amíg létrejön közöttük egy erős empatikus egymáshoz való viszonyulás, egyféle összetartozás-tudat. Hiszen nagyon hasonlóakat kérdeznek, hasonlóan tapasztalják a tér kettősségét, amelyben külön-külön mozognak, és amelyben együtt ki vannak vetítve, ami képes megteremteni egy közös tapasztalatot. „Egyedül vagy? Történt veled valami? Van-e valamilyen stratégiád? Szeretnéd, ha segítene valaki?” – hangzik el több eltérő változatban, a közös, de idegen nyelven – angolul –, amíg a kérdések többé nem kérdések, hanem együtt kimondott mondatok. A találkozás óvatos létrejötte után képesek egymástól átvenni a gesztusokat, egymás táncmozdulatait folytatni, befejezni: mert a saját test-mozgáson keresztül érezni lehet mit érezhet a másik.
A másik kapcsolatteremtő performansz már nagyobb kört rajzolt maga köré. A Cyber Performance című előadásban nem csak a két táncművész – Olarson Bogdán és Zarif Sashar – vett részt, hanem a két vizuális művész, Plájás Zonga Ildikó és Mihai Stanciu, mindezt külső kamerákkal továbbdolgozta, amely élő felvételeket Emil Florea szerkesztett egybe, Gödri Attila technikai segítségével.
A kvintettként meghatározott különös előadás tartalmi vonatkozásaira a mottó mutat irányt: „eljátszani az igazi énemet, hallgatózni a terek között, vágyakozni és reflektálni”. Az előző tiszta, útkereső performanszhoz képest ez sokkal telítettebb, reflektáltabb, hiszen több mozgókép-felület kerül egymásra, lefedve-áthatva egymást, így a terek is sokkal szervesebben összeolvadnak: ennek egyik jelképes pillanata amikor a kolozsvári művész a torontói táncos által felvett és itt kivetített térben táncol. Ugyanakkor a külső szempontok megjelenése felold valamit a személyességből is, ami a közönség felé is megnyitja ezt a sajátos teret: mi is velük forgunk szédülünk, már nem vagyunk egy semleges, biztos pontból a megfigyelők – hanem résztvevőkké válunk. Az előadásban megelevenedő tárgyak, hangok, helyszínek erőteljesen mutatnak rá a cyber adta lehetőségekre: lehetséges a közösség, lehetséges a találkozás, még akkor is, ha több ezer kilométer, többórás időzónák, radikálisan eltérő kultúrák és szimbólumrendszerek találkoznak. Ami a politikának nem sikerül, az sikerül a művészetnek.
Közösségiség és műhelygyakorlatok
A Kortárs Táncantropológiai Műhely egy másik erős pontja – sok más esemény mellett – három kísérleti film levetítése, azaz egymás utáni online közreadása: Vora Urvi és Plájás Ildikó Zonga a nők elleni erőszak ellen készített feminista manifesztója, az Anatomy of anger: a manifesto, és a Plájás Zonga Ildikó és Stanciu Mihai által összeállított Quartett, valamint az Experimental film. Ezekben a kiváló érzékkel elkészített kísérleti rövid filmekben a zoomos közös beszélgetések felvételei, a tánc-előadásokról, a performaszokról készült mozgóképek egymásra tevődnek, egymásra utalnak, összefonódnak és kiegészülnek a művészek egymásnak küldött videóleveleivel. A három film a magányos kiáltványtól, az egymással való online táncoláson és az interkontinentális videó levelezéseken keresztül jut el a közösséggé formálódott, saját(os) kultúrával rendelkező csoportig.
A műhelygyakorlatokban nem csak a négy táncművész, a két vizuális művész és a kurátor munkája a meghatározó, hanem a technikai vonatkozásokat biztosító személyeké is. A világokat figyelő és hallgató eszközöket Emil Florea, Gödri Attila, Ankit Pandey, Aditya Sarin kapcsolták össze. A valóban bonyolult rendezvény-szervezést pedig Csiki Réka, Magyari Noémi, Lorand Maxim, Seprődi Attila vállalta magára.
Az üzenet nagyon erős: lehetséges egy szúfi kultúrával érintkező közel-keleti menekült, egy a nők elleni erőszak ellen kiálló indiai feminista aktivista, a kulturális sokféleségeket kutató romániai magyarok és románok közötti termékeny találkozás. Csak oda kell figyelni a másik gesztusaira, mozdulatára, a szavak mögött látni kell az emberi test szimbólumrendszereit, és visszalépni egy alapvető emberi közösségi tapasztalathoz: a tánchoz. Ami egyszerre jelöli ki a saját konkrét testi határaimat és teremt kapcsolatokat más emberi lényekkel, és a természettel egyaránt.
A Tranzit Ház ezzel a műhellyel megújította önmagát: hiszen a művészek, kutatók, technikusok, szervezők, a kurátor és a közönség egy ideig beköltözhetett egy térbe, ahol otthon lehetett, és résztvevőként – tereken és időkön áthaladva – meghatározó találkozásban részesülhetett.
A Contemporary Dance Anthropology Lab projektet a Román Kulturális Alap (Administrația Fondului Cultural Național - AFCN) támogatta. A projekt nem feltétlenül tükrözi a Román Kulturális Alap álláspontját. Az AFCN nem felelős a projekt tartalmáért, vagy azért a módért, ahogyan a projekt eredményeit felhasználták; ez teljes mértékben a támogatás kedvezményezettjének felelőssége.