Erdélyi és/vagy romániai magyar irodalom: a kényszerben rejlő határtalanság, amelyben otthon vagyunk
Horváth-Kovács Szilárd
2020. november 13. 16:56, utolsó frissítés: 2020. november 17. 12:49
Ahogy a kényszerek is folyamatosan újra létrejönnek, a szabadságot is mindig újra és újra ki kell vívni, úgy az erdélyiség is mindig egy kitalálandó, megvalósítandó feladat - derült ki egy nap eseményeiből.
Csütörtökön elstartolt a 26-ik Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, amelynek első napján egy szemernyi vásári hangulat sem volt, jelentsen az bármit: inkább olyan volt, mint az irodalmat kedvelő emberek gigantikus találkozója.
Gigantikus találkozó? – kérdezheti az olvasó megrökönyödve, valami pimasz szenzációhajhász újságírói túlzást sejtve. Pedig a maga nemében az volt, az esemény történetében aligha találunk olyan irodalomtörténeti vagy verselőadást, szlammelést, fórumbeszélgetést vagy felolvasószínházat, amelyeken külön-külön mintegy 2000 körüli ember vett részt. A tavalyi Könyvvásárt a „Határtalanul” mottóval fémjelezték, de mivel az idén a világjárvány korlátozásai miatt a rendezvény az online térbe szorult, a fizikai határokat maga mögött hagyva tényleg határtalanná vált, és ezzel a nemzetközisége is új jelentéssel bővült. A most zajló rendezvény mottója ellensúlyoz, és tovább árnyal: „Otthon vagy!”. Kétségkívül keservesen találó.
A Transindex helyszíni tudósítója főz egy erős kávét a kolozsvári kis bérlakása konyhájában, majd letelepedik a konyhaasztalon álló laptop elé. Az első eseményig még van néhány perc, benéz még a szerkesztőségbe – amely most éppen nem a Zoom, hanem egy chat-ablak –, hozzászól a nap eseményeihez. Majd néhány keresetlen szót vált a lakótársával, aki az egyetemi óra szünetén van éppen. De kezdődik is az esemény, amelyről tudósítani szeretne, úgyhogy mély lélegzetet vesz, felveszi a headset-et, búcsúként még kortyol egyet a kávéból, kilép a szerkesztőségből és kézbe veszi a tollat.
Máris a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron van, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház jól ismert kistermében, ahol Balázs Imre József, irodalomtörténész üdvözli, aki 100 év erdélyi irodalma címmel tart előadást. Már az elején tisztázza, hogy a félórányi időben lehetetlen még valamennyire is belemerülni a témába, hiszen a 100 évre 30 perc évtizedenként 3 perc.
Így a kolozsvári irodalomtörténész jelzi, hogy csupán két kérdést fog érintőlegesen tisztázni. Az első az, hogy mi a lényeges eltérés aközött, hogy „erdélyi magyar irodalom” és „romániai magyar irodalom”? A második kérdés sem érdektelen: hogy is állunk a irodalomtörténetünk nemzedéki kérdésével?
Balázs Imre József: 100 év érdélyi magyar irodalma. Fotók: Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Balázs Imre József előbb az „erdélyi irodalom” fogalomhasználat problémáira hívja fel a figyelmet. Például, hogy ha erdélyi irodalomról beszélünk, akkor mi a helyzet azokkal az írókkal, költőkkel – és műveikkel – akik a történelmi-földrajzi Erdélyen kívül éltek, alkottak, hatottak? A temesvári, nagyváradi, szatmári alkotók, irodalmi lapjaik mitől lennének „erdélyiek”, ha a Bánságban vagy a Partiumban íródtak? És róluk még azt sem lehetne elmondani, hogy eszmeileg, esztétikailag, stilisztikailag – irodalmilag – valami erdélyiséget képviseltek volna, hiszen sokkal inkább Budapest fele orientálódtak a szépirodalomban is (például az „erdélyi” avantgárd irodalom jeles esete, amely meghatározóan partiumi-bánsági). Ugyanakkor, ha rájuk ki is terjesztjük az erdélyiség valamilyen fogalmát, akkor is kérdés, hogy az 1970-es évek bukaresti magyar írói miképpen tartozhatnának az erdélyi irodalomhoz.
Az előadás szerint ezekre a kérdésekre egyszerű megoldást nyújt a „romániai magyar irodalom”, hiszen ott jól elfér egy bukaresti regény, egy marosvásárhelyi dráma, egy nagyváradi irodalmi lap és egy resicabányai költő is – ha romániai magyar. A megoldás viszont egy másik problémát okoz: az „erdélyi magyar irodalomnak” több évszázados múltja van, míg a „romániai magyar irodalom” 1918-ban az Egyesüléssel, vagy biztosabban 1920-ban a Trianoni békeszerződéssel kezdődik: a zágoni Mikes Kelemen vagy az alvinci Kemény Zsigmond biztosan nem voltak „romániai magyarok”. Továbbá 1940-44 között Észak- és Dél-Erdély két külön államhoz kerülnek: aki akkor Marosvásárhelyen élt és írt, az éppen „az észak-erdélyi magyarországi magyar irodalmat” gyarapította, de az aradi vagy temesvári alkotótársaik a „dél-erdélyi romániai magyar”-t?
Balázs Imre József jelezte, hogy 1920 után részben azért vált elterjedtebbé az „erdélyi magyar irodalom” szókapcsolat, mert az impériumváltás miatt identitászavarba (többségből kisebbségbe) került magyarság számára elemien fontos volt megerősíteni a folytonosságot. Erdély története, illetve az erdélyi tájak azonossága jelentette a politikai-adminisztratív változások közepette a magyar identitás stabilitását – ebből alakult ki a transzilvanizmus eszméje is. Ellenben a második világháború után új helyzet kezdődött, és a Román Kommunista Párt ideológiája jobban preferálta a „romániai magyar” szóhasználatot, mivel az „erdélyiben” valamiféle szeparatizmust látott. Akkor már a transzilvanizmus ideológiája sem volt olyan vonzó és jelentős – hiszen az újabb nemzedékek már egy kisebbségi magyarságtudattal éltek, alkottak –, s mint láttuk, meg is oldott néhány kérdést, jelesen a földrajzi vonatkozások zavarosságait. De az már többé nem is lehetett kérdés a cenzúra működése miatt, tehát megoldás maradt a „romániai magyar irodalom”, és kész.
1989-ben viszont ismét kérdéssé válhatott, és azzá is vált. Egyrészt a vasfüggöny összeomlása miatt ismét átjárhatóvá váltak a határok, így előtérbe került a magyarsághoz való tartozás. A magyar irodalomhoz való szerves hozzátartozáshoz pedig jobban illett az „erdélyi irodalom” kifejezés – hasonlóan a vajdasági, felvidéki, kárpátaljai magyar irodalomhoz – ezért elfogadottabbá, használatosabbá vált. Másrészt viszont ismét kérdéssé vált, hogy akkor most megint mit kezdünk a bukaresti magyar írókkal? Továbbá az erdélyi irodalom a hosszú történelmi múltjával mégsem olyan jellegű, mint a vajdasági vagy a felvidéki… Arról nem is beszélve, hogy az „erdélyi magyar irodalom”-tól létezik egy elvárás, egyféle transzilvanista misztikus, érzelmi, stlílromantikus attitűd: ennek a kortárs irodalom nem akar, és nem is tud megfelelni.
Balázs Imre József előadásának második részében futtában ismertette a nemzedéki kérdést, kezdve a transzilvanistákat megelőző nemzedéktől, a helikonistákon át, a Forrás-nemzedékeken keresztül, utalva a transzközépre, majd megemlítve a metamoderneket.
Érdemes meghallgatni az előadást, mert nem csak erről van szó: sőt éppen az az érdekes, hogy milyen korlátai vannak 100 év irodalomtörténetét nemzedékekbe tagolni. Hiszen vannak, akik nem illeszkednek – pedig éltek és alkottak –, vagy vannak – mint Kányádi Sándor vagy Sütő András – akik már az 1950-es évektől közöltek irodalmi műveket, de a most jelentősnek tartott műveiket a ’70-es években alkották meg. „Arra kell figyelnünk irodalomtörténészként, hogy a teljességet, a sokszínűséget tudjuk felmutatni, és az erdélyi magyar irodalom történetében is, és jelenében is – azt gondolom –, maga a sokszínűség” – zárta előadását Balázs Imre József.
Versek mindenkinek: 100 év Erdély magyar költészetéből. A következő online eseményen Gáspárik Attila rendezésében a Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának művészei ebből az irodalmi múltból olyan költők verseit szavalták el, akiket többnyire kifelejtünk ebből a sokszínűségből, vagy nem éppen mint a líra szakavatott művelőiként emlékszünk rájuk. Így meghallgathattunk egy-két verset olyan szerzőktől, mint Méliusz József, Szombati-Szabó István, Ligeti Ernő, Miklós Jutka, Jékely Zoltán, Horváth Imre, Salamon Ernő, Bartalis János, Szőcs Kálmán, Bajor Andor. Gáspárik Attila anekdotaszerűen meg-megelevenített valamit a szerzők életéből, amelyeken keresztül felvillant a század nem ritkán kegyetlen történelme is. A század történelme, amely jóformán az első világháborúból, a kisebbségi helyzetbe kerüléssel, a második világháborúból, különböző kényszermunka- és haláltáborokba deportálásokból és diktatúrából állt – és élni kellett, szeretni és szeretve lenni, embernek maradni, tavaszt várni. Biró József, Korpos András, Moldován Orsolya, Benő Kinga, Henn János, Meszesi Oszkár verselőadásai, amelyek különböző korszakok, tájegységek, stílusok, eltérő helyzetben lévő költők hangjait, mondanivalójukat szólaltatták meg, valami megragadhatatlanul többre emlékeztettek – nem csak a költőkre – amit nem szabadna elfelejtenünk.
A délutáni fórumbeszélgetés, a 100 évnyi transzilvanizmusról és arról, ami utána jön kérdéseit próbálta tisztázni. Az esemény házigazdája Markó Béla volt, aki vendégeivel, Balázs Imre Józseffel, Borcsa Imolával és Vida Gáborral beszélgetett – mintegy tovább bogozva, kérdezve az elhangzott irodalomtörténeti előadást, és akaratlanul is árnyalva, kontextualizálva az elhangzott verseket.
100 áv transzilvanizmus és ami utána jön. Vida Gábor, Markó Béla, Borcsa Imola, Balázs Imre József.Markó Béla jelezte, hogy a transzilvanizmus centenáriuma valójában csak jövőben lesz, ugyanis 1921-ben jelent meg az irányzatot megfogalmazó Kiáltó Szó röpirat, amely programatikusan megpróbálta az impériumváltás következtében előállt magyarsági helyzetet rendezni. A Kiáltó Szó ugyanakkor bizonyíték, hogy az irodalom legyőzte a politikát: hiszen a transzilvanizmusra ma legtöbbször mint irodalomra gondolunk, pedig a dokumentumnak három része volt. Kós Károly munkája mellett tartalmazta Paál Árpád A politikai aktivitás rendszere és Zágoni István A magyarság útja című írásait is, amelyek a romániai magyarság politikai helyzetére reflektáltak, vázolták a konkrét politikai-társadalmi cselekvési lehetőségeket is. A transzilvanizmus – mint politikai és irodalmi irány – meghatározó volt a következő időszakban, lásd a Vallani és vállalni vitát az író és az irodalom társadalmi szerepéről, de kérdés, hogy 1945 után van-e még transzilvanizmus, vagy akár 1989 után mi a helyzet vele? Mert a világháború után más kényszerek váltak meghatározóvá, és másként artikulálódott az író és az irodalom társadalmi szerepe is, mint ahogyan a rendszerváltás után ismételten mások a kényszerek és szerepek. Ebben az értelemben lehet 100 évnyi transzilvanizmusról beszélni? – kérdezte Markó.
Balázs Imre József amellett érvelt, hogy az olvasó értelmezése dönt arról, hogy az irodalmi mű, amivel éppen találkozik, az erdélyi magyar irodalom-e vagy sem. A kérdést egy példával nem csak illusztrálta, hanem mélyítette is: ha találkozunk egy verssel, akkor megállapítjuk, hogy ez egy szerelmes vers, hiszen az a témája; s mivel magyarul van, ezért magyar szerelmes vers; de ha hozzátesszük, hogy erdélyi magyar szerelmes vers – akkor már kicsit elvesztődünk. Mert micsoda az erdélyi magyar szerelem? Ezen túl ő úgy gondolja, hogy az erdélyiség nagyon sok mindentől függ, nincs egyetlen időket és helyzeteket kiálló meghatározása. S mint ahogy a kényszerek is folyamatosan újra létrejönnek, a szabadságot is mindig újra és újra ki kell vívni, úgy az erdélyiség is mindig egy kitalálandó, megvalósítandó feladat – mintsem egy meghatározható jelenség.
Az erdélyi emlékírók nyelvezete egy szárazabb leíró nyelv volt, míg a transzilvanista nyelvezet megszínesedett, sőt stílromantikává alakult az identitáskeresésben – elevenített fel a folyamatos újrakezdés változataira konkrét irodalomtörténeti példát Markó Béla. „Itt élünk, és hozott anyagból dolgozunk” – mutatott rá egy megközelítés lehetőségre, megjegyezve, hogy Borcsa Imola képes a kisvárosi világot megélni-megírni, sőt vállalni egy jellegzetes kézdivásárhelyi nyelvjárást, miközben ő fiatal korában, lévén ő is kézdivásárhelyi származású, szabadulni akart az akcentustól.
Borcsa Imola elmondta, hogy szerinte az utóbbi években nem volt vita az erdélyiségről, azaz nincs egy meghatározottsága, így a környezet lép elő meghatározó tényezővé, ami megjelenik az irodalmi szövegekben is. „Romániában egy elég diszfunkcionális rendszerben élünk, és például ez szerintem meghatározza a humorunkat: ezért próbálunk az abszurd humor felé menni” – mondta, hozzátéve, hogy ebben „mindig benne van a tragédia lehetősége is”. A jellegzetes székely nyelvi elemeket csak akkor használja, amikor az indokolt, funkciója van: különben ő is kerüli.
„A magyar irodalomnak nagyon fontos identitásképző szerepe van” – mondta Vida Gábor, amely mind a személyes dimenziót érinti, mind a családot, úgy egy faluközösséget is, sőt a szélesebb közösséget is. Hiszen a modern magyar kultúra a nyelvújítással veszi kezdetét. Az irodalom, a nyelv kérdése így alapvető tényező akár a nemzetépítésről, akár a szabadságharcról, akár a kiegyezésről van szó – és ez Erdélyben is ugyanígy működik, amit folyamatosan csodálkozva felfedeznek, legyen szó Kazinczyról, Petőfiről, Jókairól, illetve „felfedezik”, hogy itt is van magyar irodalom.
Másrészt az első világháborútól 1989-ig Erdélyben egy folyamatos katonai-rendőrségi megszállás zajlik, folyamatos mobilizációs állapot áll fenn: ami miatt az itt élők egy folyamatos egzisztenciális fenyegetettségben élnek – utalt vissza a múlt századra Vida, amiben sokminden benne van. S ennek erős hatásai is vannak az identitásra. „Én mindigis magyar voltam – gondolja valaki –, aztán a levéltárból kiderül, hogy nagyapám román volt: hát mit csináljak most vele?” – fogalmaz szuggesztíven, a „mi mindig itt voltunk, és mindig magyarok voltunk” illuzórikus identitásra utalva, amely szerint „mindig igazunk volt” – pedig néha nagyon melléfogtunk. Meglátása szerint a transzilvanista ideológia is kicsit ezt képviseli, egyféle magyarázatot, amit néha a valóság, néha mi korrigálunk. Szerinte az a nagy kérdés, hogy ha itt akarunk maradni, akkor mit csinálunk, mit kezdünk magunkkal – s ezt kell valahogy megfogalmazni. Ugyanakkor egy egyszerű falusi ember ma is jól érti a Károli Biblia passzusait, illetve az erdélyieknek Mikes Kelemen kortársként lehet jelen, az egy óriási „lejárás” a magyar irodalomba – ami Budapesten már nem magától értetődő nyelvi jelenség – tette hozzá.
Markó Béla szerint az erdélyiség megfogalmazható úgy is, mint a centrum és a periféria sajátos viszonya: amelyek el-elmozdultak, mozdulnak. „Ezért Erdélyben valóban rendszeres élmény, hogy (a magyarországiak) jönnek és felfedeznek minket” – hiszen onnan, egy centrumból nézve, ez a periféria: és nem a perifériát találják meg. Álláspontja szerint az erdélyiség ezzel az iszonyatos feladattal néz szembe folyamatosan Kós Károlytól kezdődően: a perifériából folyamatosan centrumot kell csinálni. „Számunkra nincs más megoldás, mint megpróbálni a hátrányból előnyt vagy erényt kovácsolni, ahogy mondani szokás, és a perifériát centrummá tenni” – jelentette ki, hozzátéve, hogy ez nyelvi kérdés is, de más is. Például a sok etnikum – román, magyar, zsidó, szász – szenvedésekkel teli együttélése gazdagodást is jelenthet.
A beszélgetésben még felmerült a románok felfogása az erdélyiségről és erdélyi irodalomról, illetve a korlátok-előnyök bonyodalmas szövevénye, a provincialitás és az online világra-nyitottság feszültsége, majd végül alig néhány mondat erejéig, hogy mi következik a 100 évnyi transzilvanizmus után. Röviden: egy szükségszerűen uniformizálhatatlan sokszínűség, a szabad szellemi mozgás korszaka – fogalmazott bizakodóan Balázs Imre József, utalva a Címtelen földre.
A romániai / erdélyi magyar irodalomban (is) nagyon sok a kibeszéletlen kérdés – gondolta tudósítunk, amíg a konyhából beköltözött a szobába egyet szusszanni, rendezni jegyzeteit és gondolatait. Mielőtt leült volna az íróasztalhoz megírni a tudósítást, felötlött benne, hogy a „Maradj otthon!” járványügyi felszólítás és az „Otthon vagy!” milyen furán csengenek Erdélyben: hiszen a jól ismert 100 éves irodalmi toposzunkat idézik.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
