2020. november 25. szerdaKatalin, Katinka
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Aki sáros csizmával lépett be az irodalmi szalonba - Gálfalvi György és Markó Béla beszélgetése

Vig Emese Vig Emese 2020. november 17. 11:19, utolsó frissítés: 12:53

A Marosvásárhelyi Könyvvásáron is bemutatták Gálfalvi György Világszélen című kötetét, amely a Bookartnál jelent meg, és egy izgalmas írói pálya 50 éves terméséből hoz válogatást az olvasónak.


Gálfalvi György 1942‑ben született Marosvásárhelyen, 1965-től a bukaresti Ifjúmunkás, 1970-től a marosvásárhelyi Igaz Szó munkatársa volt, majd annak utódjánál, a Látónál dolgozott nyugdíjazásáig, 2008-ig, főszerkesztő-helyettesként 1993-ig, majd azt követően, 15 éven keresztül, főszerkesztői feladatokat látott el.

A Marosvásárhelyi Könyvvásáron legfrissebb kötetéről, a Világszélen című, válogatott írásokat tartalmazó könyvéről beszélgetett Markó Béla költővel, a könyv szerkesztőjével, pályatársával, barátjával. A Világszélen a Bookart kiadónál látott napvilágot, és a válogatás kapcsán Demény Péter izgalmas interjút készített a szerzővel, amely az ÉS-ben jelent meg, ezt Bálint Pataki József is szemlézte, kommentálta, kiegészítette, tehát annak ellenére, hogy nem olvastam (még!) a Világszélent, nagyon vártam a beszélgetést, hiszen ilyenkor olyan történetek kerülnek napvilágra, olyan személyes élményeket osztanak meg a szerzők a hallgatósággal, amelyek által az olvasó előtt feltárul a múlt: írótársak, folyóiratok, a diktatúra és mindennapjai. „Az egyik rögeszmém az, hogy mindenkinek, aki írással foglalkozott, kötelessége elszámolni az életével. Ahogy teltek az évek, egyre idősebb lettem, s ez a vallomás számomra is egyre inkább kényszerítő szükségszerűség lett” - vallotta gálfalvi György néhány évvel ezelőtt, amikor a Kacagásaink című kötetéről kérdezték az újságírók. A magát rögeszmés embernek tartó szerző világéletében számadást készített, számadást vezetett. Ez az újabb kötete is azt jelzi: ismét mérlegre tette életművét.

50 év - nagy idő

Markó Bélának nehéz dolga volt, hisz mint a kötet szerkesztője és a szerző jó barátja – szó esett a fél évszázadot már betöltött kapcsolatukról is – nehezen tudta mondanivalóját besűríteni egy online beszélgetés szűk keretei közé.


„Ez a könyv válogatás az elmúlt 50 esztendő írásaiból, műfaji megjelölése érdekes: helyzetjelentésekről lenne szó, azonban ezek a szövegek üzenetek is, megoldáskeresések is, hiszen, ha valaki ismeri Gálfalvi Györgyöt, akkor azt is tudja, hogy ő nemcsak a problémát mutatja meg, hanem folyamatosan keresi rá a megoldást is” – kezdte Markó Béla in medias res a kötet bemutatását.

Gálfalvi bevallotta, hogy ő már az első kötetemtől kezdve emlékiratokat és elszámolásokat ír. Ez az irodalomról alkotott felfogásába is beletartozik: indulástól kezdve „elszámolt”. Aki valamelyest ismeri írói pályáját, annak rögtön feltűnik, hogy az 1974‑es Forrás-kötet címéből, a Szülőföldön, világszélenből az utolsó szót vette át, és emelte kötetcímmé ezúttal is a szerző. Ezzel jelezvén, hogy 50 év után is vállalja azokat az írásokat, őrzi azokat a gondolatokat, és fontosnak, még mindig időszerűnek tartja őket. Az első öt írása is a válogatásnak az említett Forrás-kötetből származik.

Tegeződjünk, jó?

Az 50 év felemlegetése elindította a személyes bartságukról szóló történetek felvillantását. Markó Béla, aki, ha lehet, akkor elkerüli az érzelmes megnyilvánulásokat, ezúttal „férfiasan” bevallotta, hogy „Gyurkát” kezdettől fogva következetes emberként ismerte meg, aki mindent tud, mindenre figyel és mindenért aggódik. Ez a könyv éppen ezt az emberi, írói habitust mutatja meg az olvasónak.

Gálfalvi György fölelevenítette találkozásuk pillanatát is. Ez 1968-ban történt, amikor leutazott Kézdivásárhelyre, hogy megismerje a fiatal Markó Bélát, aki rendszeres levelezője volt az Ifjúmunkásnak, ahol ő annak idején szerkesztőként dolgozott. A fiatal szerkesztő, a Diákszemmel rovat gondozója a levelek és a beküldött írások alapján rokonszenvet érzett a nála 9 évvel fiatalabb irodalmár iránt, akivel első pillanattól kezdve talált a szó.

A kézdivásárhelyi találkozó óta tegeződnek. Azóta több száz irodalmi esten vettek együtt részt, úgy is, mint kollégák, hiszen később ugyanannál az irodalmi folyóiratnál, az Igaz Szónál, majd a Látónál dolgoztak együtt, úgy is, mint jó barátok, akik szívesen ajánlják egymás köteteit az olvasóknak. Egymás pályáját végig figyelemmel követték, fegyvertársak voltak, nagyon nehéz helyzetekben álltak egymás mellett – mesélte Gálfalvi.

Riport, szociográfia, esszé


A Gálfalvi-köteteknek sajátos helyük van az erdélyi irodalomban, hiszen riportokról, interjúkról, esszékről és naplójegyzetekről van szó, ugyanakkor ezeket a műfajokat is átfűti a szépirodalmi igényesség. Hajlamosak vagyunk úgy közelíteni ezekhez a műfajokhoz, hogy ezek múlandók, tehát nem kerülnek be az „örökéletű” irodalomba.

Annak idején, amikor egyikük-másikuk megjelent, akkor valóságos politikai tettnek számítottak, kimondott dolgokat. Az írások újra olvasásakor Markó Béla azzal a kíváncsisággal figyelte őket, hogy átjön-e a szöveg a mai kontextusba. Mit tud mondani egy több évtizedes szöveg? Ezek a riportok ma is élnek. Van olyan szöveg, amely Kézdivásáhelyről szól, nagyon pontos átvilágítása a város akkori állapotának, az iparosodó vidék megpróbáltatásainak, de amit akkor kimondott róla Gálfalvi György, ma is érvényes. Az irodalmi szociográfiák éppolyan aktuálisak, mint a 90 utáni esszék.

Rendkívül fontos az, hogy Gálfalvi György nemcsak művelte a szépirodalmi szociográfiát, hanem szerkesztőként következetes küzdelmet is folytatott azért, hogy visszahelyezze jogaiba ezt a műfajt, egy megcsontosodott műfaji szemléletű irodalmi életbe próbálta visszahozni a valóságirodalmat, az esszét. Ennek érdekében le kellett küzdenie az ellenállást egy olyan kultúrában és irodalmi életben, amelynek mégiscsak volt egy hagyománya ebben a tekintetben, hiszen elég, ha az erdélyi memoárírókra gondolunk, akik gyakorlatilag ugyanezt tették: beszámoltak az akkori valóságról, helyzeteket, embereket mutattak be. És ezeket a szövegeket is érdemes olvasni a mai napig – világított rá Markó Béla. Ide lehetne sorolni Mikes Kelementől Bözödi Györgyig nagyon sok jó tollú írót.

Amikor Gálfalvi György riportjait emeljük ki a 20. század irodalmi szociográfiai közül, nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy pályatársa, Sütő András is felfigyelt a műfaj lehetőségeire, így született meg az Anyám könnyű álmot ígér, amely önéltrajzi ihletésű regény, szociográfiai riport és falumonográfia is egyben.

Sáros csizmával belépni az irodalmi szalonba

A valóságirodalomhoz vonzódott mindig – vallotta be Gálfalvi György. Amikor elkezdett riportokat írni, akkor másfajta kapcsolatot akart teremteni szöveg és olvasó, realitás és irodalom között. Az igaz, hogy a magyar irodalomnak mély gyökerei vannak a valóságirodalomban, ismerte be a Világszélen kötet szerzője, hiszen maga is ihletet, irányt merített olyan írók munkáiból, mint Szabó Zoltán, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság alkotója, de Illyés Gyulának a Puszták népe munkája is ilyen, vagy Nagy Lajosnak a Kiskunhalma is. Ezek között a szerzők kereste elődeit, attól függetlenül, hogy nem tartotta kötelezőnek, hogy példákat kövessen.

A riport az 50-60-as években azonban „lejáratta magát”, azaz elveszítette hitelét, mivel a cenzúra nem engedte meg, hogy a valóságra reflektáljanak, éppen ezért nem volt presztízse a műfajnak, olyan kiskapunak tekintették, amelyet a hatalom arra használt, hogy belopja az irodalomba a „kötelező szólamokat, a propaganda éppen aktuális mondanivalóját”. Talán ezzel magyarázható, hogy olyan vádak is érték Gálfalvi Györgyöt, hogy a folyamatosan a „világszélét járó sáros gumicsizmájával begyalogol az irodalom szőnyeges szentélyébe” – elevenítette fel pályájának árnyékosabb momentumait is a szerző.

A műfaj helyzete azóta sem változott, állította Gálfalvi György, hozzátéve, hogy elég pesszimista abban a tekintetben, hogy milyen jövő vár a riportra. Markó Béla több szempontból nem értett ezzel egyet, szerinte mára már a műfajok közötti határok elmosódtak, ráadásul vannak olyan kivételek, amelyek arra engednek következtetni, hogy a valóságirodalmat is értékként ismerik el, hiszen elegendő Szvetlana Alekszijevicsre gondolni: a belarusz írónő ilyen szövegekért kapta meg az irodalmi Nobel-díjat.

Valóság és irodalom viszonya

Markó arra is kitért, hogy nincs jó irodalom valóságkontextus nélkül, annak ellenére, hogy voltak olyan irodalomelméleti kísérletek, amelyek azt hangsúlyozták, hogy az irodalmi művet önmagában, a szerző, a történelmi korszak, az életrajzi elemek nélkül is lehet elemezni, vizsgálni. Szerinte a maradandó alkotások zömét nem érdemes kontextus nélkül értelmezni, mert a szövegek elsődleges célja legtöbbször az, hogy hatást gyakoroljon a világra, az olvasóra.

Gálfalvi György, forrás: WikipédiaGálfalvi György, forrás: Wikipédia


Gálfalvi György fölelevenítette ezzel kapcsolatosan Székely János alakját, aki nagy műveihez szintén a saját életének fontosabb mozzanatait használta fel. A Nyugati hadtestben arról a periódusról ír, amikor besorozták, és levente volt. Székely János könyve magyarázattal kíván szolgálni: milyen élmények hatására, milyen körülmények között lettek olyanok, amilyenek a most búcsúzó férfinemzedék tagjai. A kötet öt epizódot tartalmaz, amelyek egy 1944 nyarán Marosvásárhelyről nyugat felé elindított hadapródiskola növendékeinek történetei. Gálfalvi, aki húsz éven keresztül vitatkozott Székely Jánossal, hiszen az Igaz Szónál összeért az íróasztaluk, elmondta, hogy az Emberbarátok szereplőit ő maga is személyesen ismerte. Következésképpen elmondható, hogy a székelyi életmű is a valóságból építkezik. Egyébként Gálfalvi a kötetében is fölemlegeti pályatársának aforizmáját: Székely szerint „a világ szerkezete megváltoztatható, de a törvényei nem.” Visszapillantva az elmúlt 50 évre, úgy látja, hogy „Jánosnak nagyon sok mindenben igaza volt, ebben is. A problémák nem változtak a rendszerrel együtt. Én sem változtam olyan sokat. Nem változott a látószög, amelyből nézek a világra, és nem változtak az ösztöneim sem, amelyekre ráépült mindaz, amit a világról tudok.”

Az őrtorony metaforája

Markó Béla ezt a gondolatmentet követve elmondta, hogy a jó írók azok, akik olyan metaforákat tudnak teremteni, amelyek valóban hatnak. Ilyen tekintetben a Gálfalvi-riportokban is fellelhetők fontos szimbólumok, hívta fel a figyelmet Markó, kiemelve az őrtorony metaforáját, amelynek kiindulópontja az a megfigyelő bódé volt, amelyet Gálfalvi György lakásának ablakából kinézve nap mint nap láthatott, hiszen a Securitate székházának szomszédságában élt, ahol a kerítés fölé magasodott az a torony, ahonnan sohasem hiányzott az őrszem. Az őrtorony metaforáját Markó Béla a kötetben olvasható ajánlójában is fölemlíti.



A hajdani Securitate Maros megyei parancsnokságának őrtornyáról, a fogalommá vált „magaslesről”, Gálfalvi György az Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse… című rendkívüli átütő erejű esszé-vallomásban emlékezett meg. E metaforában a szerző megtestesítette a Ceauşescu-diktatúra esszenciáját: a domináns, elnyomó hatalmat, amelynek figyelmét nem kerüli el semmi, és amely, mint börtönőr a rabot figyeli mindegyik állampolgárát. Az esszéből kiderül, hogy Gálfalvi György gyakorlatilag egész életét „megfigyeltként” élte le, és meg kellett tanulnia együtt élni ezzel a permanens szemtelen, provokatív ellenőrzéssel.

S aminek még jönnie kell

Szó esett a beszélgetésen az 1990-es fordulat utáni évekről is, amikor Gálfalvi György, mint főszerkesztő-helyettese, majd főszerkesztője a Látónak, meghatározó munkát végzett. Az alatt az időszak alatt 121 irodalmi estet szerveztek, a világ négy sarkából érkeztek a Látó irodalmi színpadára magyar írók, és ez meghatározó volt abban, hogy hogyan alakult Marosvásárhely irodalmi élete. „Esterházy négyszer vagy ötször lépett fel a Látó Irodalmi Színpadán, a fellépések előtt és után ott ültünk az almafa alatt. Konrád Györggyel hihetetlenül jó hangulatban beszélgettünk át két éjszakát, szintén a Látó vendége volt. Konrád kiváló irodalmi estet tartott, négyszáz ember hallgatta” - elevenített fel két fontos nevet Gálfalvi azok közül, akik eljöttek Vásárhelyre irodalomról beszélgetni.

A rendkívül tömény, sok nevet, eseményt, egy izgalmas irodalmi életet fölelevenítő beszélgetés végén Markó Béla természetesen rákérdezett a további tervekre is. „Nem tudom, mi fog beférni az életembe, de emlékeimet, nem szeretném magammal vinni. Annyi mindennek voltam a tanúja a szellemi életben, az irodalmi életben, ha lehet, és a kiszabott idő megengedi, akkor legalább egy részét ezeknek meg szeretném írni” – zárta Gálfalvi György a beszélgetést.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS