2021. január 20. szerdaFábián, Sebestyén
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Nem habos szerelmi történetek az Austen-regények, amiben néha gyilkolásznak a szavakkal

G. L. 2020. december 25. 14:14, utolsó frissítés: 14:14

Vallasek Júlia irodalomtörténésszel beszélgettünk.


Októberben újból megjelent egy válogatás Jane Austen leveleiből a Lira Könyvkiadóhoz tartozó Manó könyvek között. Ennek kapcsán beszélgettünk a leveleket fordító Vallasek Júliával többek között az Austen körüli felhajtásról, illetve arról, hogy a magyar irodalomban ki lenne az az írónő, akit érdemes lenne felfedezni.

Hogy lettél Jane Austen-fordító? Hogyan lesz valaki Jane Austen-fordító?

– Azzal kezdődik, hogy valaki fordító lesz. Ha olyan szerencsés helyzetben van, mint én, hogy hobbi szinten fordíthat, mert az egyetemi tanári munkámból élek meg, és nem a fordításból, akkor megtehetem, hogy olyan szövegeket keresek és várok, amik érdekelnek. Így volt ezzel a levelezéssel is.

Én szerettem Austent. A legkorábbi emlékem nem az egyik regényéhez kötődik, hanem a Büszkeség és balítélet valamelyik megfilmesítéséhez. Talán, amelyikben Laurence Olivier játszik. Úgy rémlik, egyszer adták a '89 előtti fekete-fehér kommunista tévéadásban, mi pedig néztük a családdal, és mondták nekem a felnőttek, hogy egy nagyon vagány könyvből készült. Később olvastam a regényeket, és egy olyan emlék maradt meg velük kapcsolatban, hogy nagyon izgalmas világot mutatnak be, ahol az emberek elegánsak és nyugodtak, mindig tudják mit kell mondani. Egy kamasznak, aki általában küzd azzal, hogy nem tudja, mikortól köszönhet az édesapja barátainak a csókolom helyett jó napot kívánokat, ez egy csoda. Nekem is az volt.


Hosszú ideig aztán nem nyitottam ki Austen regényeit. Az egyetemen még a nevét sem említették, pedig angol szakon végeztem. Bár lehet, ezzel jobban jártam, mert a tanárnak, aki azt a korszakot tanította, nem voltak annyira izgalmas órái, hogy jót tett volna Austennek, ha reklámozza. Egyszer aztán véletlenül egy szesszióban kinyitottam valamelyik regényét, hogy egy kicsit pihentessem az agyamat. Nagyon meglepődtem. Teljesen más világ volt, mint amire emlékeztem: nem egy rózsaszín, habos szerelmi történet, aminek házasság a vége, és mindenki pontosan tudja, hogy mit kell mondania, hanem kőkemény realista világ.

A szépnek tűnő szerelmi történetek mögött mindig van egy kemény gyakorlati háttér, ami kivonja belőle a romantikát. Miközben a hősök szerelmesek és egymásra találnak, körülöttük - ha jól megnézzük - nincsen egy boldog házasság sem. Az egésznek pedig van egy vagány gonoszkodó humora, ami bele van kódolva a szövegbe. Nem mindig kedvesek, amikor udvariasan beszélgetnek, hanem néha gyilkolásznak a szavakkal. Ez akkor teljesen elvarázsolt. Valószínűleg ez vezetett oda, hogy később levettem a polcról a levelezéskötetét, ami igazi angolszász precizitással volt összeállítva, rengeteg lábjegyzettel. Már akkor gondoltam, kellene kezdeni vele valamit.

A neheze persze csak ez után jött, amikor kiadót kellett találni ahhoz, hogy ezek megjelenhessenek, és nyilván fordítani, mert az is kihívás volt.

Korábban is nyilatkoztad már, hogy nagyon sokáig nem találtál neki kiadót. Korábban miért volt nehéz kiadni Austen leveleit? Segített, hogy közben egyre népszerűbb lett? Van körülötte hájp?

– Egyértelműen beindult egy hájp. Tulajdonképpen vége-hossza nincsen a különböző továbbírásoknak, más műfajba való átírásoknak, ott van például a Sense and Sensibility and Sea Monsters és a Pride and Prejudice and Zombies (ebből már film is készült - szerk.). Szinte minden valamirevaló mellékszereplőnek az életéről írtak már egy másik regényt. Austen életéről is több könyv született, és meg is filmesítették már azt. Van egy nagyon erős Austen-hájp, ami valamilyen szinte a mediatizáltságnak köszönhetően a magyar viszonyulásban is érzékelhető.



Először 2006-ban közöltem egy összeállítást a levelezésből a Holmiban, amit egyfajta ajánlónak szántam, és reméltem, lecsapnak rá a kiadók, de nem történt meg. Ennek ellenére lefordítottam a levelekből egy válogatást. Ezt adta ki 2014-ben a Koinónia, és ennek jelent most megy egy újabb változata (a Lira Könyvkiadóhoz tartozó Manó könyvek a kiadó - szerk.). Ez azért is izgalmas, mert egészen apró betűkkel van szedve, és a sorok közé lehet írni. Egyszerre olvasmány és napló. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyire lesz erre vevő a magyar közönség.

Bár álnéven írta, de Austen könyvei sikeresek voltak? Népszerű írónak számított?

– A 18-19. század fordulóján vagyunk. Angliában ekkor sok nőíró jelentkezik, de egyikük sem számít olyan értelemben sztárnak, hogy akkortól napjainkig rendszeresen kiadják a műveit. Austennek megvoltak a maga olvasói. Ezek között igen rangos emberek is akadtak, az egyik pont a régensherceg volt, akit Austen különösebben nem kedvelt, és nem örült a rajongásának, de az Emma című regényét nagy kegyesen mégis neki ajánlja, mert a régensherceg megengedte. Úgy is jelent meg. A harmadik regényére már egy jegyzett szerző volt.

Abban a korban Walter Scott számít híresnek, népszerűnek és fontosnak Angliában, aki a nagy történelmi regényeket írta. Az volt a komolyirodalom. Austen regényei nőies, szórakoztató irodalomnak számítottak. A halála után egy ideig feledésbe is merült, és csak később, a 19. század vége felé fedezik fel újra. Onnantól lesz erős figurája az angol irodalmi kánonnak.

Visszatérve a leveleire. Azt lehet tudni, hogy akkor teljesen mások voltak a levelezési szokások. Miről leveleztek egyáltalán? Miről szólnak a most újra kiadott levelek?

– Akkor a levél egy kicsit olyan volt, mint egy híradó, meg a Facebook és az Instagram keveréke. Eleve nagyon sokat leveleznek, a szakértők szerint több, mint 3000 levelet írhatott. Ebből jelenleg 161 érhető el, amit biztosan ő írt. Ezeknek a nagy része családi levelezés. Zömében a nővéréhez, Cassandra Austenhez írt levelek. Amikor a nővérek nem voltak egy fedél alatt, akkor állandóan tartották a kapcsolatot, 2-3 naponta írtak egymásnak. Amúgy nagyjából egész életüket egy szobában éltek. Ha az egyikük vagy másikuk elutazott valamelyik családtaghoz, akkor tartották a kapcsolatot. Megjegyzem, igen népes családjuk volt, és a férjhez nem ment két nővér felnőtt kora sokszor telt azzal, hogy hol az egyik, hol a másik sógornőt látogatták, amelyik éppen gyermekágyban feküdt. Segítettek a házi dolgokban.

Egyébként a korabeli levelezés nem csak a levélíró és a levél címzettje közötti információátvitel volt, hanem egy közösségnek szánt információszórás. A levelet felolvasták a szalonban, ahol összegyűltek a vacsora után vagy teázni, vagy akár tovább is küldték az adott helységben élő ismerősöknek, hogy azok is olvassák el. Úgy írták ezeket a leveleket, hogy abban egy közösségnek mondták el, hogy egy másik a közösségben, ahol épp a levélíró tartózkodott, mik a legújabb hírek. Ebben mindenféle hír beletartozott: új cseléd kell, a vihar leszakította a disznóól tetejét, ki volt látogatóban, milyen könyvet olvastak, ki mit pletykált, mennyibe kerül a hús. Az égvilágom mindent feljegyeztek miniatűr pontossággal.

Ebben a könyvben hány levél jelent meg? Hogyan válogattál?

– A 161 biztosan hozzá köthető levélből 75-öt válogattam be, plusz a végrendeletét és a nővérének azt a levelét, amelyben a haláláról beszámol.

Tematikusan válogattam aszerint, hogy egyrészt Austen-bibliográfiákban gyakrabban emlegetett, fontos levelek legyenek benne, másrészt fedje le nagyjából az életét. Igyekeztem azokat a leveleket beválasztani, amelyek valamennyivel informatívabbak, szellemesebbek, többféle oldalát megmutatják.

A családi levelezésben nyilván nemcsak a nővérének szánt levelek szerepelnek, mert a távol lévő testvéreivel is tartja a kapcsolatot. Az Austen fiúk közül kettő a haditengerészet kötelékében szolgált, és nyilván velük is levelezett. Ráadásul a családon belül üzenetátadás, hogy például szólni a fiúnak, hogy meghalt az apja, tipikusan női munkának számított. Ha egyszerűen már egy hónapja nem írtak valamelyik rokonnak, testvérnek, akkor írni kellett neki. Ez a családi levelezés jelenti a nagyobb részt.

Van néhány olyan levél is, amit barátoknak írt, illetve vannak üzleti levelek, amit a kiadójának küld. Ezek azért is izgalmasok, mert cáfolják azt az Austen-képet, amit egyébként a halála után a saját családja alakított ki, hogy csak élvezetből írt. A kor normái szerinte ugyanis az úrinő pénzért nem ír, csak kedvtelésből vagy karitatív szándékkal, ha olyan szerencsétlenek a körülmények, hogy regényírással kell eltartania a beteg szüleit. Akkor megengedett volt, de ez nem a Jane Austen este.

Azért, hogy ne professzionális íróként, hanem amatőr úrinőként tüntessék fel, mindig úgy emlékezik meg róla a családja - egyrészt a bátya, aki amúgy az írói karrierjét végig segíti, másrészt az unokaöccse, aki szintén közelről ismerte - hogy szinte meglepődött azon, hogy a számára örömöt okozó regényírásért pályadíjat kap. Ők Jane Austen élete című kis munkában úgy adják elő, hogy egyáltalán nem számított sem sikerre, sem elismerésre, és pláne nem anyagiakra. A levelekből látjuk, hogy nem így volt. Nagyon is fontos volt neki, hogy azok a könyvek miként jelennek meg. És az is fontos volt, hogy ezért fizetnek neki vagy sem. Szemmel tartotta a munkáját, és igazi íróként komolyan vette.

Ez az összeg mit jelentett számára? Mennyire tudott ebből az írói munkából megélni?

– Egyáltalán nem lehetett abból megélni. Még azok, akik ontották magukból a regényeket, például Frances Burney, mert megélhetésből is írt, tehát még azoknak is nehéz kenyér lett volna az írásból megélni. Egyébként nemcsak, hogy nem az ő nevén jelentek meg az írásai, hanem a honoráriumot sem vehették fel az írónők a könyvért. Helyettük a férjük, az apjuk vagy jelen esetben a bátyja kapta a pénzt.

A bátyjától ugyanakkor ezt megkapta, de csak olyan kisebb kiadásokat tudott fedezni belőle, amit egy ruha vagy egy kalap jelentett. Ha meghalt egy távoli rokon, akkor illet az egész családnak gyászszalagot varrni a kalapra, és azt a szalagot meg kellett bizony venni. Az édesapjuk halála után ezekért már nem kellett a pénzesebb bátyjához fordulnia segítségért. Mert az édesapja halálával a helyzetük nagyjából olyan, mint amilyen a Bennet-nővéreké lett volna, ha meghal a papa. Ott marad az anya a két férjhez nem ment lányával. Még volt egy kicsit gyengébb elméjű fiútestvérük, aki a háztól távolabb fekvő tanyán nevelkedett.

Az egyik bátyját viszont örökbe fogadta egy gazdag és gyerektelen rokon, és ő volt az, aki anyagilag tudta támogatni őket. Például vett nekik egy házat a birtoka mellett, és gyakorlatilag az özvegy édesanyját és a két nővérét ő tartotta el.

Röviden, zsebpénz volt, amit az írásért kapott.

Austen melyik regényének a szereplőjéhez hasonlít leginkább a levelek alapján?

– Ha nagyon keresni akarjuk, akkor majdnem mindenikben megtalálhatjuk, de ez a mi beleolvasásunk lenne. A levelek alapján azt tudom mondani, hogy fontosok voltak számára ezek a szereplők, de professzionális távolságtartással beszél róluk. Írta, hogy Lizzy Bennett milyen bájos, A mansfieldi kastély hősnője, Fanny Price milyen jólelkű és figyelmes, míg Emmára azt mondja, hogy nem is olyan szép és elbűvölő, mint Lizzy Bennet, és nem is olyan jólelkű, mint Fanny, mégis úgy néz ki, hogy ez lesz a legsikeresebb. Van kötődése ezekhez a figurákhoz, de amúgy egyikhez sem hasonlított.

Ugyanakkor ezek a figurák nagyon fiatalok hozzá képest. Amikor elkezdi írni őket ugyan még ő is huszonéves, de amire megjelennek könyvformában, az már jó 10-15 évvel odébb van.

Azt például lehet tudni, hogy soha nem ment férjhez, de ha valaki ennek alapján besavanyodott vénlányt képzel el, aki jobb híján minden szereplőjét gyorsan férjhez adja, az téved. A levelezés a végig követ egy egész életet. Egy nagyon fiatal, a húszas éveiben lévő, szórakozni járó lány írja az elsőt, és egy halálos beteg negyvenes nő az utolsót. Ezekből az látszik, hogy erősen életvidám nő volt, aki szeretett táncolni. Erről mindig szívesen ír. Határozottan van egy művészetek és szépség iránti érzékenysége. Például amikor Londonban jár a testvérénél, akkor részletesen és finom megjegyzéssekkel ír egy képtárlátogatásról és egy színielőadásról. Az is látszik ezekből a levelekből, hogy volt egy erős, néhol már-már szarkasztikus humora, amit főleg a testvérével levelezve meg is engedett magának. Időnként nagyon odamondó megjegyzések tesz.

A Koinonia korábbi kiadása. A Koinonia korábbi kiadása.


Szerinted az erdélyi magyar irodalomban van olyan személy, akit Austenhez hasonlóan fel lehetne még így fedezni? Aki annyira nem közismert, nincs felhajtás körülötte, de érdemes lenne ismerni?

– A felhajtást bárki körül lehet csinálni. Én egyébként is úgy érzem, az erdélyi magyar irodalom jobban odafigyelhetne a szerzőnőkre. Egy csomó új dolgot megtudhatnánk, ha odafigyelnénk rájuk. Egyszer írtam is erről egy tanulmányt az erdélyi magyar irodalom folyóirataival kapcsolatban, aminek az első időszaka jó mulatság, férfi munka. Nőket megszólalni sem hagyják, és nagyon keveset tudunk arról is, hogy akik ott vannak és megszólalnak, azok egyáltalán hogyan éltek, mit csináltak. Kaffka Margit például vagy Erdélyi Ágnes. Későbbiek, mint Austen, de akár az ő időszakát is nézve is találhatunk női szerzőket. Engem például mindig izgatott, hogy Kazinczy felesége, Török Sophie élete milyen lehetett?

Mellettük kampányolnál is?

– Az egyik szavazatomat biztosan Kazinczyné Török Sophie-ra tenném, mert eleve kíváncsi volnék erre a világára. Kaffka Margitért is beszállnék egy ilyen kampányba, de úgy látom, hogy van egy nyitás ebbe az irányba. Ha egy 19. századi hájpolhatót is mondhatok, akkor Team Szendrey Júlia. Az írásai is figyelmet érdemelnének, nem csak a házasságai.

Nekem meglepetés volt Ignácz Rózsa. A két világháború közötti időszakkal foglalkozva lettem rá figyelmes, mert ő egy csomó olyan kérdéssel foglalkozik, ami az erdélyi irodalomtörténeti munkákban nem volt fontos, és a nagy íróknál nem találtam nyomát. Arról a két világháború közti irodalmi időszakról beszélek, amit Bánffy, Tamási és Kós fémjelez. A történetek Erdélyben játszódnak, a szereplők nevéből vagy a leírásából egyértelmű, hogy nem minden szereplő magyar. Lehet szász, örmény vagy román is. Valószínűleg ezek az emberek nem egy tökéletes és hibátlan irodalmi magyar nyelven beszéltek, hanem inkább egy kevert nyelvet, de ezt a regények nem adják vissza. Akkor sem, amikor van egy ilyen realista vonal bennük. Az egyetlen olyan író, akinél a román szereplők nem csak ilyen dumnyezó és binye szinten beszélnek románul, hanem elhangzanak román mondatok is, az konkrétan Ignácz Rózsa. Egy plurietnikus közegnek a nyelvi sokszínűségére is odafigyelt a könyveiben. De nem olyan erős író ahhoz, hogy Jane Austené fejlesszük.

A címoldali kép An Min fotójának a felhasználásával készült PxHere-ről.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS