2021. július 29. csütörtökMárta
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Ez a kultúra kínálta azokat a látványelemeket, amire egy fotográfusnak szüksége van

G. L. 2021. január 03. 12:49, utolsó frissítés: 12:50

Korniss Péter fotográfussal beszélgettünk.


Szűk körű ünnepségen vette át december elején Korniss Péter fotográfus a Kriterion Koszorút, amellyel a csíkszeredai Kriterion Alapítvány alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére, 1996-tól jutalmazza azokat a személyiségeket, akik Erdély hírét vitték a nagyvilágba, s akik munkásságukkal Európa és a világ szellemi áramlataiba kapcsolták az erdélyi magyarság szellemi értékeit.

Korniss Péter Kolozsvárott született 1937-ben, onnan 12 évesen költözött Budapestre. Először a jogi egyetemre jelentkezett, de 1956-os szerepvállalása miatt eltanácsolták. A Budapesti Fényképészeti Szövetkezet "mindeneseként" fokozatosan kitanulta a fényképezés szakmai fogásait. 1961-től harminc éven keresztül a Nők Lapja fotóriportereként bejárta Magyarország vidékeit, a korabeli társadalmi valóság történeteit örökítette meg. A 60-as évek végétől a hagyományos paraszti kultúrát bemutató képeivel, Erdély eltűnő világáról hozott híradásaival lett ismert. 1978-ban kezdett el foglalkozni az ingázó munkások életével, több mint tíz éven keresztül kísérte nyomon életüket. Az ebből született Vendégmunkás (1988) című sorozata a magyar kortárs fotográfia egyik mérföldkövének tekinthető.

A 90-es évektől egyre jellemzőbb, hogy beállított képeket készít a korábbi évek spontán rögzített képei után. A 2000-es években a hagyomány és a jelen kérdése foglalkoztatta, ekkor készült Betlehemesek című sorozata. Ezeken jelent meg először munkájában az úgynevezett megrendezett kép, a staged photography stílusában létrehozott képtípus. A díj és hozzá kapcsolódó Fotográfiák 1959–2017 című háromnyelvű album kapcsán beszélgettünk a művésszel.

Nemrég kapta meg a Kriterion Alapítvány kitüntetését, a Kriterion-koszorút, és annak kapcsán megjelent egy kötet is a Bookart Kiadó és az Iskola Alapítvány Kiadó gondozásában. Egy díj és egy ilyen kötet is lehetőséget teremt az életünk összegzésére, hogy visszatekintve az ember mérleget készítsen. Korniss Péter hogyan összegzi ezt az életművet?


– Egy díj mindig megtiszteltetés. Ez azért is különleges számomra, mert a szülőföldemről jön. Arról a szülőföldről, amely nem csak azt jelenti, hogy ott születtem, gyerekeskedtem és nevelkedtem, hanem a munkám legjelentősebb része is odaköt. Ehhez a könyv csak hozzáad.

A könyv valóban egy összegzésre adott alkalmat. Az eddigi könyveim - összesen 16 jelent meg - egy-egy témáról szóltak. Főként egy olyanról, amellyel 50 éven keresztül foglalkoztam. Ez a hagyományos paraszti világ, kultúra lassú eltűnésének folyamata, valamit az ehhez nagyon szorosan kapcsolódó, egy ingázó munkás életének a megörökítése. A mostani egy teljesen más könyv, és ennek nagyon örültem, mert valóban egy olyan összegzés, amely a pályám legelejétől indul el.

Ez a könyv 1959-ben kezdődik, amikor már a szakmában voltam, segédmunkásként a Fényképész Szövetkezetben dolgoztam, de néha kiküldtek már fényképezni is. Egy szerencsés véletlen folytán kellett a Balettintézetbe mennem, ahol aztán elindult a pályám. Az akkor készült képekkel kezdődik a könyv, és nagyon sok fontos állomásán megy végig az életemnek. A Nők Lapjánál töltöttem el 30 évet, ahol nagyon jól éreztem magam. Ott készült munkákat is idéz a könyv, aminek külön örültem. Olyasmik kerültek elő, amiket már 60 éve nem láttam. Például egy riport képei a tibolddaróci barlanglakásokról. Bemutatja képeimet távoli világokról is, amelyek már nem a Nők Lapjának, hanem különböző külföldi lapoknak és kiadóknak készültek. Végül következnek az erdélyi munkáim, amelyeket nem lehetett kihagyni, mert azok a leglényegesebbek.

A tengerparton, 1963A tengerparton, 1963


Amikor átlapoztam a könyvet, talán az volt a leginkább szembetűnő, hogy az átlagos témák is mennyire esztétikusan vannak megkomponálva. Egyre emlékszem élénken, azt hiszem, hogy a Nők Lapjának készített fotók között szerepelt, és azt mutatta be, hogyan műtrágyáznak a TSZ-ben . Gyerekként is megvolt önben a művészi hajlam, mert ilyet nem nagyon lehet tanulni?

– Nem tudok róla. Szép lenne elmondani, hogy már gyerekkoromban is, de akkor nem nyilvánult meg. Működött viszont bennem az emberek iránti érdeklődés, és iskolásként is nagyon erős volt a humánérdeklődésem. Engem az irodalom, a történelem, a művészetek érdekeltek. Ez fontos volt abban, hogy a fotográfiában is otthonosan mozogjak majd. Társadalmi folyamatokban tudjak gondolkodni. Azt hiszem, a társadalmi érzékenységem a gyerekkoromból származik. Amikor Budapestre kerültem két évre megkukultam. Nagyon nehéz volt a kiszakadás abból az otthonos kisvárosból, mert akkor Kolozsvár még egy kisváros volt. Aztán ahogy Budapesten is barátokra leltem, úgy oldódott fel bennem ez a görcs. Erdélybe viszont mindig hazajártam.

Nem fotográfusnak, hanem jogásznak készült, de a forradalomban való szerepvállalása miatt nem fejezhette be az egyetemet. Mennyire volt tudatos döntés ez után, hogy fotográfus lett önből? Mekkora volt ebben a véletlen szerepe?

– Az nyilván kényszer volt, hogy nem lettem jogász, mert '56 miatt eltanácsoltak. Én szerettem volna jogász lenni. Élveztem is az egyetemet, örömmel jártam addig, ameddig volt rá módom. Miután eltanácsoltak, hogy irodalmiasan fogalmazzak, kellett valamit kezdenem magammal. Mindenféle segédmunkát elvállaltam. Kocsit húztam és szenet hordtam. Ez csak rövid ideig tartott.

A családom elég erősen hajtott afelé, hogy tanuljak egy szakmát. Egy ideig rádiószerelő-inasként tevékenykedtem, ami egy katasztrófa volt, mert nagyon nem érdekelt. Utána valahogy elkezdett bennem mozogni, hogy valahova becsatornázzam a humán érdeklődésemet. Ez persze nem ilyen szépen fogalmazódott meg bennem, csak nagyon homályosan. Azon gondolkodtam, hol lehet majd emberekkel találkozni, sok mindent látni és sokfelé ismerkedni a világgal. Így jelentkeztem a budapesti Fényképész Szövetkezetbe, a FénySzöv-be.

Éjszakai idénymunkára, a képek szárítására vettek fel, de nappal a riportereknek ajánlkoztam segíteni. Vittem a lámpát, az állványt, kábelt. Valahogy így kezdődött. Ott erősödött meg bennem az érdeklődés a fotográfia iránt, ahogy egyre többet tudtam meg arról, mi minden felé nyit utat. Majd a hétvégeken elkezdtem a Képes Sportnak fotózni. Akkor én már nagyon lelkesen űztem ezt a szakmát, és ezt a lelkesedésemet mindmáig megőriztem. Azt hiszem, hogy azért is jó alulról kezdeni, mert akkor az ember jobban megbecsülni a munkáját.

Az akkori körülmények között a fényképezés milyen szakmának tűnt? Volt presztízse fényképésznek lenni?

Én presztízsszakmának láttam, de minden nézőpont kérdése. Előfordult, hogy esküvőre mentem a riporterrel, aztán temetésre vittem neki a lámpát és az állványt, de olyan is volt, amikor már a Magyar Állami Népi Együttes próbájára kísérhettem el a riportert, amitől azért már meghatódtam, hogy milyen nagy dolog ott ülni. Amikor a Képes Sportnál külsőztem, akkor az olyan nagy nevek lebegtek előttem, mint Hemző Károly vagy Almási László. Akkor a Népstadionban 80 ezer ember ült egy rangadón. Abban is reménykedtem, hátha odakerülök a Képes Sporthoz, de nem voltam jó sportfotósnak, és nem is volt bennem igazán nagy érdeklődés a sport iránt.

A Balettintézetbe viszont már egy véltelen folytán kerültem. Még segédmunkás voltam, amikor a FénySzövben egy nap több kollégám is megbetegedett, és nem volt, aki a növendékek vizsgaelőadását fényképezze, amit az Operaházban tartottak. A főnököm hívott: - Na, öcsém, menj ki az operába, a Balettintézet vizsgaelőadására, mert ma nem jött be ez sem, meg az sem. Mondtam neki: - Béla bátyám, én még életemben nem láttam balettet. Azt sem tudom, eszik vagy isszák. Erre azt felelte: - Idefigyelj, öcsém, te sportot fényképezel hétvégén, itt is ugrálnak, ott is ugrálnak, eredj és csináld meg. Amikor kimentem, meg sem tudtam moccanni. Egy képet sem tudtam csinálni. Akkoriban még nem voltak ilyen magas érzékenységű filmek, be kellett a táncosokat állítani, belámpázni és állványról fotózni. Egészen más volt a fotográfia technikailag. Visszamentem a FénySzövhöz, és mondtam a főnökömnek: - Ma csak próba volt, és holnap kell kimenni. - Jó, akkor menj ki holnap, fiam - válaszolta.

Másnap először odamentem a Balettintézet igazgatójához, aki akkor a nagyon híres Lőrincz György mester volt. Később az opera balett-társulatának az igazgatója is volt. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, és elmondtam neki, hogy én még ilyet soha nem fényképeztem, de nekem nagyon fontos lenne, hogy jó képeket csináljak. - Jól van, jöjjön majd a végén és segítek - válaszolta. Akkor a szünetben és a végén állították be azokat a jeleneteket, pózokat, amit fényképezni lehetett. Nem csak a balettben volt így, hanem a színházi fotóban is. Például egy színházi főpróba első felvonásának a végén mondták, hogy fotó. És akkor a fotósok mentek az állvánnyal, s a segédjük - amilyen én is voltam - tartotta a lámpát. A színházi lámpák mellett kézi lámpákat is használtak a jelenet bevilágításához. A rendező kiválasztotta a jelentet, a színészek meg csinálták. Háromszor is egymás után, ha kellett. A balettben nem jelenetek voltak, hanem beállított pózok. Arról kellett nekünk fotót készíteni.

Végül annyira jól sikerült ez a fotózás, hogy a FénySzöv egy kirakatot is csinált belőle az Andrássy úton. Azután még jártam fotózni a Balettintézetbe, az igazgató a következő ősszel a készülő jubileumi évkönyvükhöz is meghívott.

Urbánus, polgári családból származik. Hogy került az érdeklődése középpontjába a paraszti kultúra?

Nagyon egyenes vonalban alakult a pályám. A balettől jutottam el a néptánchoz, ahonnan pedig vissza Erdélybe. A Balettintézet következő vizsgaelőadásának a képeit is én készítettem, amiket megjelentetett a Muzsika című lap. Ezt látta meg Novák Ferenc, aki akkor a Bihari János Táncegyüttesnek volt a vezetője. Felhívta a Muzsika szerkesztőségét, ahonnan megtudta, hogy hol talál meg engem. Majd felkereste a Fényképész Szövetkezetet. Én épp a katonai szolgálatomat töltöttem, ezért nem voltam elérhető, de Novák Ferenc azt mondta, hogy inkább megvár, mintsem egy másik fényképészt válasszon. És Tata - mert most már így szólítjuk - megvárt. Azóta is a legjobb barátok vagyunk.

Ő hozott el 1967 őszén Erdélybe. Abba a faluba, amiről a disszertációját is írta. Egy novemberi szombaton érkeztünk meg Székre, és egyenesen beestünk a táncházba. Nekem az egy mellbevágó élmény volt, mert még minden érintetlenül élt: a viseletek, a tánc, a zene, a táncrend, a szokások. Elképesztő erővel hatott rám a látvány. Még hajnalban sem tudtam tőle aludni. Innen már egyszerű volt oda kilukadni, hogy ezt fényképezni kell, mert Budapesten azt sem tudják, hogy létezik. Még én sem tudtam elképzelni, hogy ez létezik. Másrészt pedig az is világos volt számomra, hogy el fog ez tűnni. Úgy gondoltam, ezt meg kell örökíteni, mert ez a múltunk egy darabja. Úgy éreztem, a fényképezőgépet erre találták ki.

Mulató legények, 1967Mulató legények, 1967


A Securitate hogyan viszonyult ahhoz, hogy ön magyarországiként Romániába jár fényképezni?

Voltak akadályok, de ki lehetett kerülni. Ha jól emlékszem '75 elején jelent meg az a rendelet, ami megtiltotta, hogy külföldiek magánháznál szállhassanak meg. Attól kezdve lett keményebb Erdélybe menni. Addig kisebb-nagyobb zökkenők voltak, de azokat el lehetett simítani. Például előfordult, hogy Széken fényképeztem az iskolában, és az igazgatót, Zólyomi Gyulát feljelentették, mondván egy külföldi állampolgár azért készít képeket ott, hogy azokat ellenséges propaganda céljára használja. Tudtam, hogy ebből baj lehet. Kolozsváron az egyik gyerekkori barátom apja ismert egy képviselőt, aki otthonosan mozgott a tanügyben. Még azon melegében felkerestem, és általa sikerült elsimítani.

Amikor megtiltották, hogy külföldiek magánházaknál megszálljanak, akkor már nagyon ügyeltünk arra, ne vigyünk bajt az emberekre. Például a feleségemmel Széken keresztszülők lettünk. Általában vele utaztam, mert kettőnknek együtt még ártatlanabb külsőnk volt. Igyekeztem a filmeket sem tömegével hozni magammal. Nem volt nálam profi fényképész táska sem, egyszerű hátizsákba pakoltam a gépem, mert nem akartam profi fotós benyomását kelteni. Úgy kezdtük az utunkat Széken, hogy először mindig bementünk a milicistához, Kálmánhoz, akinek mindig vittünk egy kis innivalót, cigarettát, ezt-azt. Emlékeztettük, hogy mi vagyunk a Balog Marinak a komája, és őt jöttünk meglátogatni, de nem alszunk itt. Mindig szükség volt ilyen finom kis ügyeskedésre, hogy megóvjuk azokat, akikhez megyünk. Főleg az ő érdekükben, mert előfordult, hogy a komámékat Széken megbüntették, amiért enni adott néhány magyarországi diákok.

Jugoszláviában előfordult, hogy bevittek a rendőrök, és elvették a filmjeimet, de Romániában nem történt ilyen. Az is igaz, amikor például Kallós Zoltánnal Moldvába mentünk, akkor nagyon rövid ideig maradtunk, hamar eljöttünk, tehát nagyon óvatosan dolgoztunk.

Előfordult, hogy az egyik barátom figyelmeztetett, hogy filmeznek. Sőt, egyszer a feleségemnek én mutattam meg a pasast, aki egy táskát tartott a hóna alatt, és mindig arra forgatta, amerre mi mentünk. Valahogy mindig felbukkant velünk szembe. Amikor egyszer Kallós Zoltánnak a születésnapját ünnepeltük, és éjjel kijöttünk az utcára, akkor több ott parkoló autónak felgyulladtak a reflektorai. Figyelmeztetések voltak, hogy tudjuk: ott vannak és figyelnek minket. Komolyabb atrocitásaim szerencsére nem voltak.

Több olyan kép is szerepel a könyvben, ami egy nagyon személyes pillanatot örökít meg, például egy temetésen. Az emberek nem idegenkedtek a fényképezőgéptől? Hogyan tudott az emberek bizalmába férkőzni?

A 60-as és 70-es években hallatlan nyitottsággal fogadtak. Mondok egy székelyföldi példát is. Három autóval mentünk Jobbágytelkére, Novák Tata, a felesége, a tanítványai, a Bihari Együttes táncosai, illetve a feleségem és én. Ismerősöknél szálltunk meg, akik már vártak minket. Bereczki Anti, aki egy szép szál ember és a kántor volt, az utca közepén állt, a kapuja nyitva, és intett, hogy hajtsunk be az udvarra. Már betértünk mi, majd még egy kocsi, amikor a harmadik autó elé odalépett egy másik ismerősünk, aki szintén központi alakja volt Jobbágytelkének, Balla Antal, rámutatott az autóra és azt mondta, hogy ez már csak a testemen keresztül megy be oda. És a saját udvara felé irányította a harmadik autót. Teljesen általános volt, hogy szeretettel fogadtak. A 80-as évek végéig lubickoltam a fényképezésben, könnyű volt.

Nyilván hozzájön ehhez az ember alkata is, én igyekeztem elnyerni az emberek bizalmát. A fényképezés kölcsönös tiszteleten alapszik. Nekem mindig szükségem van arra, hogy otthonosan mozogjak az emberek között, de ez csak akkor lehetséges, ha már kiépült egy kapcsolat. Szinte mindig beszélgetéssel, ismerkedéssel kezdtem, és nem azzal, hogy felemeltem a fényképezőgépet. Így sikerült többfelé is barátságokra szert tenni.

Ez a nagy nyitottság megváltozott azzal, ahogyan a világ is változott. A 90-es évektől az emberek bizalmatlanabbak lettek. Akkor már nekem is nagy szükségem volt arra a több évtizedes hitelemre, hogy már ismertek. De még így is nehezebb volt.

A rénszarvas csorda pásztora, 1991A rénszarvas csorda pásztora, 1991


Ennek volt köze ahhoz, ahogyan a rendszerváltás után a pillanatképek helyett egyre inkább beállított képek dominálnak a munkái között? Mi volt ennek az oka?

Azt éreztem, nem mindig tudom megfogalmazni egy elkapott pillanatban azt, amit szeretnék. Nem tudom összesűríteni. Ez a gondom találkozott azzal a folyamattal, hogy a fotográfia nyelve is változott, ahogyan az irodalom és a költészet nyelve is alakult ennyi idő alatt. Ezért éreztem szükségesnek, hogy a kortárs fotográfia nyelvén fogalmazzam meg a képeim. Úgy éreztem, hogy ez van összhangban a korral.

Egyébként nem csak a fotográfiai kifejezés a lényeges, hanem még inkább azok a jelenségek, amelyek végbemennek körülöttünk, és amelyeket szeretnék megörökíteni. Ehhez csak hozzájárul a kifejezésmód. A lényeg az, hogy az ember a világban tájékozott legyen, és észrevegye a fontos jelenségeket.

Nem csak Erdélyben, hanem a Kárpátokon túli Romániában is fényképeztem. Készítettem képeket Magyarországon, Szerbiában és Szlovákiában is. Tudatos döntés volt, hogy nem szűkítettem le egy kis területre a helyszínt, hanem megpróbáltam Bartók szellemében ezt a kelet-európai népekre mindmáig jellemző közös sorsot megragadni. Ez a kultúra kínálta azokat a látványelemeket, amire egy fotográfusnak szüksége van. Az álló képekbe sűrítés lehetőségét megkönnyítették azok a motívumok, amelyek a hagyományos paraszti kultúrákból fennmaradtak.

Később meg szerettem volna mutatni a globalizációval járó jelenségeket is. Nem véletlenül a 2000-es évek második felében fotóztam a széki asszonyokat Budapesten, akik ide tulajdonképpen vendégmunkásként jártak. Nem használtuk ezt a szót, mert magyarul beszéltek és közel álltak hozzánk, de a szó szociológiai értelmében vendégmunkások voltak. Egy másik országból jöttek ide dolgozni, a családjukat otthon hagyták, a munkából származó jövedelmüket pedig hazavitték. Kimerítették a szociológiában használt úgynevezett távolsági ingázónak a fogalmát. Ez a lényegét tekintve ugyanaz, amit én 1979 és 1988 között is fényképeztem egy ingázó munkás életéről, a Vendégmunkás című könyvemben. Azzal a különbséggel, hogy ő Magyarországon élt és a családja is itt lakott. Tiszaeszlárról, egy nagyon szegény, kis faluból járt föl a fővárosba. Ő ingázó volt, nem volt vendégmunkás, de én ezt a címet bátorkodtam adni a távolsági ingázó helyett, mert Tiszaeszlár és Budapest között a gazdasági, társadalmi és kulturális különbségek olyan nagyok, hogy emlékeztettek a nyugaton dolgozó vendégmunkásoknak a helyzetére.

A széki asszonyokról készült sorozatomban is ez a motívum jelenik meg. Ők annak a hagyományos paraszti kultúrának az emberei, akik még most is, hétköznapokon is népviseletben járnak. Ez az utolsó generáció, amely magán hordja a népi kultúra jeleit. Ezek a széki asszonyok már nem fognak kivetkőzni. Egy kicsit úgy fényképeztem őket, mint ennek a csodálatos, hagyományos kultúrának az emlékműveit, már egy olyan környezetben, amely a megváltozott világra és társadalomra utal. Ezt nem tudtam volna elkapott képekbe besűríteni.

Könyvespolcok előtt, 2015Könyvespolcok előtt, 2015



galeria_30115_02_A_tengerparton_1963.jpg
A tengerparton, 1963
galeria_30116_Mulato_legenyek_1967.jpg
Mulató legények, 1967
galeria_30117_05_Navaho_l_ny1977.jpg
Navaho leány, 1977
galeria_30118_07.jpg
A győztes forradalom jele, 1989
galeria_30119_08.jpg
Rénszarvas csorda pásztora, 1991
galeria_30120_011.jpg
A falumúzeumban, 2007


Beállított képek mindig voltak a fotográfiában. A kortárs fotóművészetben néha fantáziajeleneteket valósítanak meg fotográfusok, nagy technikai, szinte filmes apparátussal. Abban nincs valóság, elképzelt történetek azok. Akár mintha filmjelentek lennének. Ennek az irányzatnak az angol neve stage photography, tehát megrendezett fotográfiának hívjuk. Ez már egy színpadi megrendezettség. Az én munkáimban az a különbség, hogy nálam minden elem valós. A történet valós, a színterek valósak, a szereplők is valósak, a cselekmény is valós. Én a világon semmit nem adtam hozzá, mindössze annyit tettem, hogy elrendeztem a dolgokat a maguk helyén. Amit én csinálok, még mindig közelebb van a dokumentarista fotográfiához, csak megvalósításában és stílusában emlékeztet a megrendezett fotográfiára. Szerintem elsősorban a dokumentarista fotográfiához tartozik.

A fotográfiában lényeges, hogy egy kép hitelét hogyan erősíti meg több kép. És több év egy évnek a hitelét, a több évtized, pedig a rövid távú munkák hitelét. A fotográfiában ez egy különleges lehetőség.

címoldali fotó: December 8-án, Budapesten Korniss Péter fotográfus, fotóriporter, fotóművész archívumának ajándékozási ünnepségén a budapesti Szépművészeti Múzeum Román Csarnokában. MTI/Koszticsák Szilárd

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS