2021. július 29. csütörtökMárta
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kézdi Imola: a játék a verssel nem helyettesítheti a színházat, de új utakat nyitott meg bennem

Vig Emese Vig Emese 2021. január 10. 11:47, utolsó frissítés: 18:27

Az irodalmi folyóiratok nemrég Kézdi Imola verseit hozták. Teljesen kiforrott, saját költői hangon szólalt meg a kolozsvári színház sikeres színésze, akit eddig csak ibsenül, csehovul, shakespeare-ül hallottunk beszélni. Interjú.


Bevallom őszintén, engem teljesen meglepetésszerűen ért, hogy Kézdi Imola verset ír. A Látóban megjelent szövegeit olvastam először, és abszolút jónak, frappánsnak, sok nyelvi leleménnyel megírtnak találtam őket. A Kolozsvári Magyar Színház egyik legismertebb, legeredményesebb színésze a versírást is úgy "játsza el", akárcsak egy-egy remek szerepét: könnyedén, mesterkéltség nélkül. Nem érződik a megcsináltság, nem esnek szét a sorok, semmi sem fölösleges. Pont olyan, akkora és úgy hangzik, amennyi jól esik az olvasónak. Nem nagy poémákról van szó, rövid, szusszanásnyi versek, de éppen ezért újra és újra elolvastatják magukat, és el is kell: van mit ízlelgetni Kézdi Imola verssoraiban.

Sokáig készítettük elő ezt a beszélgetést, mert azt akartuk, hogy jó legyen (aki kicsit is ismeri Kézdi Imolát, az tudja, hogy maximalista). Aztán ránk tört a karácsony meg a szilveszter, új évre maradt a megszerkesztése a cikknek. Egy része telefonos beszélgetés volt, másik része sms-kérdésekből, sms-válaszokból állt össze, sok-sok emojival, hangulatjellel megtűzdelve, hogy értsük meg a ki nem mondott érzelmeket is 😀. Szóval benne van egy kicsi az óév nosztalgiájából, de 2021 reményeiből is. És persze benne van Kézdi Imola viszonyulása színházhoz, szöveghez, vershez, önmagához.


Milyen volt a 2020-as éved? Mikor kezdett el tudatosodni benned, hogy a járvány az nem csak pár hetet, hónapot fog átírni az életedből?

Ennek az évnek röntgenszeme volt. Olyan dolgokat láttam meg, és olyan dolgokra tudtam figyelni, amelyekre a régi "normalitásban" nem volt időm, kedvem, elég bátorságom. Amióta gyerekeim vannak, helyreállt bennem a színház és az anyaság egyensúlya, és egészen 2020 márciusig gondoltam azt, hogy bár a legszebb, és egyben a legnehezebb feladat a világon, megtaláltam az "anya és színésznő vagyok egyben, százban, napi 25 órában" receptjét (nem, nincs ilyen recept, munka van, aggodalom, játék, fájdalom, humor, szeretet, elengedés, ragaszkodás, munka, fegyelem, figyelem, fantázia - pont, mint a színházi munkában).





Eddig is nagy hangsúlyt fektettem az értékesen eltöltött időre a gyerekeimmel, (ezt úgy kell elképzelni, hogy hogyha nem próbáltam a színházban, akkor játék, kézimunkázás, együtt tanulás, meseolvasás, játék, játék, játék volt a programom). Ezt a luxust azért engedhettem meg, mert a férjem mindenben segít, legyen az mosogatás, főzés, mosás, vasalni egyikünk sem hajlandó 😁, takarítás, játszás a kicsivel, míg én a naggyal tanulok... stb.

Mindezt szorozd be százzal, emeld a négyzetre, és vonjál ki belőle minden addig se létező énidőt. Ez a 2020-as év.

Szóval a családi élet belefolyt, és kitöltötte a színház által üresen hagyott időt. Mi lett a kreatív energiáiddal? Voltak-e mélypontjaid?


Nem panaszkodtam, nem rinyáltam, és azt is halkan. Az adott erőt, hogy a gyerekeknek sokkal nehezebb, olyan helyzetbe kerültek, amiben még nagyobb szükség van a fenti programra, odafigyelésre. Még több humor kellett, tehát, még több játék és játékosság, rengeteg türelem. Így nem is "tűnt fel" a színház hiánya. Illetve csak az, hogy esténként, amikor előadások lettek volna, fáradtabbnak, ingerültebbnek éreztem magam 😔.

Rájöttem, hogy egy - egy szerepbe csatornáztam eddig minden panaszt, sóhajt, kérdést, félelmet, örömet, így mostam össze az életet a színházzal, így lett hivatás a mesterségből. Azt hiszem, ebből a hiányból születtek, szakadtak ki belőlem ezek a versek.

Színészként teljesen tisztában voltál a szó teremtő erejével. Meg kellett küzdened mondatokkal, értelmezésekkkel, hangsúlyokkal. Tudtál szeretni, és tudtál gyűlölni egy szöveget. Meg kellett fejtened a titkait, hozzá kellett adnod magad a szavahoz, hogy egy új világot teremtsél nekünk, nézőknek. Szóval, sok minden adott volt ehhez a „kísérlethez”. Azonban sok vájtfülű irodalmárt ismerek, akinek mégsem megy a versírás. Oyan mint az alkímia: minden adott, mégsem lesz arany belőle. Te hogyan jártad ezt be? Voltak már ezelőtt is próbálkozásaid vagy ez az első alkalom, amikor mocorogni kezdett benned a vers?


Nem írtam ezelőtt, verset biztos nem, maximum naplót 14 éves koromban. Nem volt ennek egy pontosan meghatározható pillanata, hogy mikor kezdtem leírni őket. Ezek sem verseknek indultak, hanem nyáron a reggeli kávénál, mikor még csendes volt a ház, és hallottam a gondolataimat, azzal szórakoztattam magam, hogy az a sok boldogtalan túl kevés vagy éppen túl sok szerelmet megélt színpadi figura, amiket szerencsém volt az elmúlt 20 évben eljátszani, a reggeli kávénál milyen párbeszédet folytatna a szerelmével, szerelemmel.

Ebből a játékból született egy - két "kábé - vers", amit a telefonom jegyzettömbjébe jegyeztem le, hiszen ez volt kéznél. Később ez jól is jött, mert írtam főzés közben, vizes kézzel (jól bírja a telefonom) mosogatás közben, mértan házi feladat és fizika lecke magyarázása közben is.
Ekkor még nem gondoltam volna, hogy ezeket nyomtatásban olvasom majd, három olyan lapban, amiknek eddig pusztán rajongó olvasója voltam.

Mivel nem volt olyan teher rajtam, hogy ezeket majd be kell mutatni, mint egy darabot, amit 4-5 héten keresztül próbál a színész, és mivel nagyon jó szűrőnek bizonyultak (megszűrték az aggodalmamat, a felelmeimet, az új világgal kapcsolatban, a jövővel kapcsolatban - egyszóval kirángattak a mindennapok ránk szakadt őrületéből) beépültek a reggeleimbe, és jól kezdődött a nap, mire felkeltek a gyerekek, és indult az otthoni ovi-suli-játszóháztartás, már annyi energiám volt, mint 6 jóga óra után 💪 .



Az első versek megírása után hogyan érezted magad? Hasonlít-e ahhoz, mint amikor jól alakítottál a színpadon, és jön a taps? Kinek mutattad meg elsőként a szövegeid?

A szüleimnek küldtem el az első "csomag" verset. Azt mondták, ezek nem is rosszak. Aztán Demény Péternek küldtem egy párat, és kikötöttem, hogy ha nagyon gagyik, akkor állítson nyugodtan le, hiszen benne van a pakliban, hogy ezek a kávé - kábé versek, nem is versek, hanem csakúgymertnincsmostszínház sóhajok. De ő azt válaszolta, hogy dolgozzak csak tovább, igyam a kávékat, írogassak, aztán elküldjük ide-oda. Szigorú szeretettel "dobta vissza" a nem túl jókat, azt írta "jó, de tőled csak tökéleteset fogadok el". Ez tetszett nekem, nem akartam, hogy a színpadi munkám iránti szimpátiából azt mondják, hogy rendben vannak a versecskék, ügyeske vagyok. Aztán küldte Balázs Imre Józsefnek, Kafnak (Kovács András Ferenc - szerk. megj.), majd én megkerestem Karácsonyi Zsoltot. A reakciójuk felért egy tapssal. De azt a furcsaszép érzést, amit akkor éreztem, mikor ezek a verseket nyomtatásban láttam... 🤩, azt nem nagyon tudom hasonlítani semmihez, amivel eddig találkoztam a színpadon.

Nagyon jó barátnőknek is elküldtem, szeretnek azóta is, nem mondtak le rólam, nagyon büszkék rám. Amíg egymagam voltam ezekkel a versekkel biztonságosabb érzés volt, most, hogy kirepültek a zsebemből, kicsit úgy érzem, mintha "kiadtam volna" magam... dehát a színpadon is kiadom, megosztom magam, nem igaz? Csak így érdemes.


Mesélj a témaválasztásodról, arról, hogy mi akad be először, mit kezdesz el forgatni fejedben, a ritmust, egy szót?

Van amikor csak egy szó, vagy egy kép. De nem gondolom ki, várom, hogy "beakadjon" és hurcolom magammal a kávéfőzés alatt. A képek erősebbek azért. Így dolgozom a színpadon, azért gondolom, hogy azt viszem tovább akkor itt is. Például a Leopárdmintásra című, Látóban megjelent vers, konkrétan abból a képből indul, hogy nagyon fehér, érzékeny arcbőröm lévén, ha sírok, egy idő után piros foltos lesz, és még a legjobb indulattal is csak azt tudom mondani, hogy úgy néz ki a fejem, mintha egy piros - fehér leopárd lennék. Persze a vers nem erről szól, de így értem a "képeket".

Lehet vidám dolgokról verset írni?

Lehet vidám dolgokról is írni, persze. Csak nekem nem sikerül. Vagyis jobban érdekel egy veszekedés utáni kibékülés sok humorral, néha öniróniával. A szerelem témája, egy kapcsolat témája olyan eszméletlen nagy telezsák, szerintem, amiből rengeteget lehet szemezgetni. Mivel nem értek hozzá, ezért abszolút megbízom a képben, vagy a mondatban, ami elindítja bennem ezt a játékot, és szedegetem fel a morzsákat, írom le.

Szerinted egy költőnek mennyire kell kitárulkoznia verseiben, mennyire kötelező az őszinteség? Sok olyan költő van, aki szerepjátékot játszik, ahogy te a színpadon teszed. Nem volna most is "egyszerűbb" valaki másnak lenni, és nem önmagadat adni?

Szerintem is-is. Lehetsz teljesen őszinte, miközben egy szerepet játszassz. Erre is a színház tanított meg. Érdekes, hogy az írás elvonulós, magányos dolog, a színház ennek az ellentétje, és mégis sok rokon dolgot fedezek fel. Például a képekben gondolkodás erejét, a gondolatok tisztaságára való törekvést, a játékosságot, a nyitottságot, őszinteséget önmagaddal szemben. Szóval mindig magam adom, attól függetlenül, hogy versben vagy színházban, és attól függetlenül, hogy ez egy "szerepjáték" vagy sem, csak úgy lehetsz hiteles bármiben, ha őszinte vagy. A mesterkéltség, a megcsinált érzelmek, a megcsinált rímek, mondatok, mozdulatok azonnal észrevehetők. Nem kell semmiféle nagy kritikus hozzá, a sima olvasó vagy néző is észreveszi.



Mennyire helyettesíti a színház hiányát? Előfordulhat-e, hogy elapad a vers, ha visszajön a színház? Vagy most, hogy megtaláltad, egyfajta biztos menedék lesz ezután bármikor?

Nem hiszem, hogy ez megszűnik majd bennem, ha újraindul a színház. Bár sokáig azt éreztem, mikor kiszakadtak belőlem ezek a versek, hogy Hamupipőkéhez hasonlóan, gyorsan gyorsan meg kell írnom, "éjfélig" el kell készülnöm velük, mert aztán eltűnik "a szép ruha, hintó, stb.", véget ér a bál, mégsem így történt, és mindegyik szöveggel kicsit magabiztosabb lettem. Eltelt 6 hónap, mióta írogatok, és tudom már, hogy ez itt marad velem, írni fogok, és hálás vagyok a sorsnak... 😇 az ajándékért. Mert én mindenképpen annak érzem. Egy új lehetőség, egy új csatorna önmagam, az érzelmeim, a világgal való kapcsolatom megfogalmazására.

Furcsaszép érzés volt ezeket nyomtatásban látni. Elmaradt a taps, s amíg itt lapultak a versek a telefonom jegyzettömbjében, néha úgy éreztem, hogy ezt csak magamnak írom, odatereltem minden "hiányzik a színház" érzést. Egy barátnőm úgy fogalmazott, hogy a verseim olyanok, mintha egy személyes naplót olvasna, amit úgy írtak, hogy majd egyszer valaki kézbe veszi, és átlapozza.

Kit olvasol szívesen, számodra mit jelent a jó szöveg, a jó költészet?

A költészet nagyon aktívan jelen volt az életemben, csak nem én írtam a verseket. Csak olvastam, olvasom, mindenevő vagyok, Jim Morrisontól József Attilláig, Arany Jánoson keresztül, abszolút el tudok jutni Tóth Krisztináig, Kafig... juj nagyon hosszú a lista.

Nagyon sok nyelvi lelemény van a verseidben, játék a szavakkal, amivel a nehezet, elviselhetetlent megszelídíted. Tudatos-e ez a választás, a "játék a halállal"?

Én a nehezet, a szinteelviselhetetlent, az életben, de a színpadi munkámban is, mindig megszelídítem karcos humorral. A humor és a játékosság nagyon jó, erős oldószere a bajnak, bánatnak, betegségnek. Az érzelmek egyébként sem vegytiszták bennünk, minden bánatba belekeveredik egy kis remény, minden nevetésbe bele tudunk fáradni, stb. A rosszat, a negatívat távoltartani pedig csakis humorral lehet. Fáj? Ha nevetünk egyet rajta, talán már nem is annyira.

Most hogy el kellett engedned a szavaid, és már nyomtatásból néznek vissza rád, milyen érzés környékez? Félsz-e az úttól, amit választottál, vagy végig akarsz menni rajta?

Azért is mondtam az interjú elején, hogy röntgenszeme volt az évnek, mert ezekkel a versekkel kicsit beutazhattam magam. Olyan játék ez nekem, ami kikapcsol, de közben itthon vagyok, maradok, és mindenre több energiám, odafigyelésem van. A versírást nagyon nagy ajándéknak fogom fel, ez is, mint a színház, egy piros fonal, amit követve, eljuthatok a lelkem legelrejtettebb zugaiba. Jó játék ez most, és a legtöbb visszajelzés így hangzik: még, még akarunk. Nem helyettesíti a színházat, de nem is kell átvenniük egymás helyét. Úgy érzem jól elleszek velük. Mindkettővel. Verssel, színházzal. Eddig is így volt.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS