2021. május 9. vasárnapGergely
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A Bridgerton család esete a mozivásznon túl: színvak vagy színtudatos legyen a szereplőválogatás?

Csog Brigitta 2021. február 06. 15:28, utolsó frissítés: 2021. február 07. 12:29

Az Amerikai Filmakadémia szeptemberi döntése előírja, hogy 2024-től a legjobb film díját csak olyan alkotás kaphatja meg, amely teljesíti a diverzitás-követelményeket, elsősorban a kisebbségi csoportok megjelenítését a filmvásznon.


Annak ellenére, hogy a reprezentáció kérdése a filmiparban egyre nagyobb figyelmet és odafigyelést kap, sajnos a diszkriminációs problémákat még ma sem tudja teljesen orvosolni.

A #metoo mozgalomnak hála most már nagyobb figyelmet fordítanak a produkciós csapatok arra, hogy megelőzzék a visszaéléseket és nem foglalkoztatnak olyan alkotókat, akik esetében felmerült bármilyen visszaélés. Számos produkcióban pedig, fel sem merül az, hogy ne osszanak ki legalább egy szerepet olyan színészre, aki valamilyen kisebbség tagja.

Mégis nagyon nehéz dolga van a nézőnek a film választásban, hiszen sok esetben a legnagyobb jóindulattal sem találunk olyan filmet, ami minden szempontból megfelel az egyenlőségnek, diszkrimináció mentességnek, és esetleg nem foglalkoztatott olyan színészt, producert, akiről pár hónappal a film megjelenése után nem derültek ki visszaélések. Legutóbb a Netflix saját gyártású sorozata, A Bridgerton család kavart nagy vihart, mivel a történelmi témájú sorozatban a tizenkilencedik századi Angliában fekete arisztokraták is feltűnnek.



Jogosan merül fel a kérdés, hogy milyen szereposztási szempontokra érdemes figyelni, amikor a következő mozinkra készülünk (egyelőre még csak otthon). Ennek apropóján kétfajta szereplőválogatási gyakorlatra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek a filmgyártásban napjainkban gyakran előfordulnak. Míg az első módszer komoly diszkriminációs gondokat vet, addig a második hatására egy-egy alkotás sokszínűbb szereplőgárdát vonultat fel.

Elsőként a white-washing-ot emelném ki,


amelynek jelentését már megnevezéséből is sejthetjük. A szereposztásnak azt a gyakorlatát jelenti, amikor fehér színészt választanak olyan karakter megformálására, amelynek származása eredtileg nem azt feltételezi. Ez a gyakorlat már régóta jelen van a filmiparban, melynek szemléltetésére a The Washington Post összegyűjtött száz olyan produkciót, amelyben az eredeti karakter származásától eltérően fehér színészre osztották a szerepet.

Ugyanakkor azt is érdemes kiemelni, hogy ez a gyakorlat nem csupán a szereposztás tekintetében mutatkozik meg, hiszen arra is használják a kifejezést, amikor fehér rendezőt, producert, stb. részesítenek előnyben más származású kollégáikkal szemben. Fontos ebben az esetben figyelembe venni azt, hogy ez a gyakorlat milyen képet fest a nézőknek világunkról. Pontosan tudjuk azt, hogy a világ már nem szegmentálódik olyan területekre, régiókra, országokra, amelyekben csak egy bizonyos népcsoport él együtt, hiszen erőteljesen része az életünknek a multikulturalitás.

Azáltal, hogy olyan filmeket látunk, amelyben egy teljesen homogén társadalmat ábrázolnak, saját valóságunkat is meghazudtoljuk, hiszen diverzitásban éljük mindennapjainkat. Mind a színészek, mind pedig a filmgyártás más fázisaiban dolgozók szempontjából a white-washing gyakorlatilag diszkriminációs problémákat vet fel, mivel ez a gyakorlat elzárja számos tehetséges alkotótól és művésztől a szakmai elismerés lehetőségeit, vagy egész egyszerűen bizonyos munkákat, mivel sok esetben egy fehér rendező kapja a lehetőséget egy készülő produkcióban, vagy akár a szakmai díjak esetben is inkább az ő alkotását terjesztik a szakmai zsűri elé.



Érdemes tehát elgondolkodni, hogy az fontos számunkra film választáskor, hogy olyasmit lássunk, amely a sok száz évvel ezelőtti hagyományokat és szigorúan egy társadalmilag homogén világot ábrázol, vagy inkább a saját életünkben megjelenő diverzitást látnánk szívesebben, úgy, hogy azzal esetleg olyan alkotókat támogatunk, akik lehetnek ugyanolyan tehetségesek, mint preferáltabb kollégáik, csak éppen nem kapnak annyi lehetőséget. Így tehát a választásunkkal tovább éltethetjük a már megszokott gyakorlatot, amely fittyet hány a multikulturalitásra vagy támogathatjuk annak megbontását.

A colour-blind casting

Ez is egy szereposztási gyakorlatnak a megnevezése, amely esetében teljesen figyelmen kívül hagyják az adott színész bőrszínét. Ennek hatására sokkal nagyobb fokú diverzitás figyelhető meg a vásznon, ugyanakkor sokan bírálják ezt a gyakorlatot. A kritikusan közelítők fő gondja, hogy ez a szereplőválogatási módszer meghiúsíthatja a történelmi hitelességét a műnek.

Ez az, amit A Bridgerton család bírálói is, számonkérnek a sorozattól. Ezt a kérdést nagyon sokféleképpen meg lehet közelíteni, kiemelném Rosalind Eleazar színésznőnek a gondolatát, amely a The Guardian egyik anyagában jelent meg.

A colour-blind szereposztás kapcsán ő azt fogalmazta meg, hogy ha a legtöbb film, sorozat, vagy előadás az emberi állapotról és szenvedésről szól, és ez az alap, akkor miért zárkózunk el annyira a szerepek más bőrszínűekre való kiosztása elől. A bőrszínt figyelmen kívül hagyó szereposztási módszer tehát, már sokkal szimpatikusabbnak tűnhet a különbözőségek reprezentációja szempontjából.

Ennek hozadéka ugyanis az, hogy a történelem során elnyomottak, most már teljesen természetes módon végre kiléphetnek ebből a szerepből. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért kellene továbbra is fenntartani ezeket az elnyomó gyakorlatokat. Ha valakit származása miatt sok évvel ezelőtt nem illettek meg bizonyos jogok, akkor most már soha nem is juthat olyan lehetőségekhez, amelyek egyébként ma már mindenkit megilletnének? Azért is fontos lehet ez a módszer, hogy ne hagyományozzunk tovább olyan szemléleteket, amelyekről ma már tudjuk, hogy rombolóak.



A korábban említett színésznő fogalmazta meg, és fontosnak tartom ezt is kihangsúlyozni, hogy természetesen vannak olyan szerepek, amelyek megkövetelik a bőrszínt. Erre Martin Luther King Junior példáját hozza fel, magyarázva, hogy természetesen az ő megformálásában nagyon fontos szerepe van a bőrszínnek, lévén, hogy az aktivistaként tevékenykedő férfi éppen a feketék jogaiért harcolt. Tehát a történelmi hűségre hivatkozó kritikusoknak is igazat adhatunk, de csak az említett példához hasonló nagyon indokolt esetben. Azzal tehát, hogy olyan produkciókat választunk, amelyben a colour-blind castingot alkalmazzák állást foglalhatunk a diszkrimináció ellen, és amellett, hogy a filmgyártásban egyenlőségre alapozva a tehetség legyen a mérvadó.

Egy egyszerű választásbéli megfontolással is nagyon erőteljesen állást foglalhatunk a diszkrimináció és egyenlőség ellen vagy mellett. Azáltal tehát, hogy milyen filmre váltunk jegyet, vagy éppen mire kattintunk rá fontos döntéseket hozhatunk meg, amelyben éppen a megtekintés és választás szabadsága miatt van hatalmunk. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy nagyon vékony határmezsgyén mozog a reprezentáció kérdésében az, hogy mi fér bele és válik sértővé. A téma iránti passzivitásunkat nem érdemes arra alapozni, hogy ezek a dolgok rajtunk kívül állnak, hiszen a hollywoodi gyakorlatokra nincs rálátásunk, beleszólásunk pedig végképp nincs. Ezek a problémák nem csak a filmipart érintik, és végképp nem csak Nyugatot. Gondoljunk csak hazai terepen például a roma színészek foglalkoztatására, amelynek hiánya olyan szintű probléma, mint a fekete színészeké Hollywoodban. Megéri tehát felocsúdni privilegizált helyzetünkből néha és odafigyelni arra, hogy mit támogatunk a megtekintésünkkel.

Illusztrációk: A Bridgerton család, /LIAM DANIEL/NETFLIX - © 2020 Netflix, Inc.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS