2021. március 9. keddFranciska, Fanni
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Az ékszereinkhez mély érzelmi kapcsolat fűz - interjú Sebestyén Tímea ötvösművésszel

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. február 21. 12:19, utolsó frissítés: 12:19

Hogyan lesz a vásárhelyi művészeti líceum egykori diákjából egy angliai ékszerészet műhelyvezetője? Avagy: miből lesz a katibogár?


Az ékszer az egyik legrégebbi megjelenési formája a művészetnek, már az őskori régészeti leletek között számos ilyen tárggyal találkozhatunk. Egyes vidékeken az ember hamarabb viselt ékszereket, mint ruházatot.

A mesterség, amelynek jeles alkotásai minden korban, minden népnél, a kulturális kifinomultság egyféle fokmérője volt, egyáltalán nem könnyű, és az ékszerkészítő „céhbe” nehéz belépni.

Megkerestük Sebestyén Tímeát, hogy képet kapjunk arról, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum egykori szobrászatos diákja milyen utat kellett bejárjon, amíg egy londoni ékszerészet műhelyvezetője lett.

A szobrászattal kezdted alkotói pályádat, de az ékszerkészítésnél kötöttél ki. A képzőművészettől hogy kerültél az ékszerek közelébe? Miért tartod érdekesnek őket?


- Szobrászatot tanultam középiskolában és egyetemen, de mindig volt egy olyan hiányérzetem, hogy az valahogy nem eléggé emberközeli. Egy ékszert az emberek viszont magukon hordanak, azaz közvetlen kapcsolatban vannak vele: a bőrünkhöz ér, megfogható, közvetlenül érezhető a milyensége. Így egy nagyon közeli viszony alakul ki az ember és az ékszer között.

Másrészt ezen túl is egy erős érzelmi kötődést képviselnek, valamilyen mély, személyes kapcsolatot: szinte minden ékszer kapcsolódik egy személyhez, egy eseményhez, egy meghatározó érzéshez, mert vagy valakitől kapta, vagy emlékezteti valakire, vagy egy bizonyos alkalomhoz/alkalomra vásárolta magának/kapta ajándéka.

Kezdjük az elején: hogy kerültél te szobrászatra? És már ott megjelent az ékszerek készítése iránti érdeklődésed? Mi az amit ott sajátítottál el és a mai napig hasznodra van?

- A művészeti pályámat viszonylag későn kezdtem, csak középiskolában kerültem művészeti tagozatra a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban. Mindig tetszett a kézimunka, az, hogy valamit lehet alkotni az anyagokból, úgymond valamit a nullából létre lehet hozni. Ez volt az, ami a művészeti pályára sodort. És azért szobrászat, mert tetszett, hogy a szobrászatban térben kreáljuk az alakokat, három dimenzióban dolgozunk. Nekem sokkal kifejezőbbnek hatott e miatt a szobrászat, mint a két dimenziós síkban való alkotás. Ha visszagondolok akkor nyomokban már ott volt, valamilyen szinten már akkor megjelent az ékszerkészítés iránti érdeklődésem: magamnak készítettem nagyon egyszerű ékszereket, kísérleteztem egyszerű drót- és gyöngyékszerekkel.

Amiben segített a szobrászat, az elsősorban a már említett térben való gondolkodás és látásmód, és az esztétikai érzék kifejlesztése. Másrészt az ékszerészetben gyakran előfordul, hogy le kell másolni egy ékszert, vagy valamiből két egymással megegyezőt kell készíteni, például a fülbevalónál. Ilyesmit sokszor gyakoroltuk a líceumban – gipszmodellekről készítettünk másolatokat –, így az ehhez való vizuális érzék ott fejlődött ki, és ott sajátítottam el a technikai eljárások alapjait, hogy hogyan is kell ezt csinálni.

A középiskola után egyértelmű volt, hogy Kolozsvárra mégy, szobrászatot tovább tanulni?

- Igen, az elég egyértelmű volt, hogy ott folytatom. Viszont az egyetemi tanulmányok alatt már teljesen egyértelmű volt az ékszerészet iránti vonzódásom, kerestem is, hogy hol is tudnám ezt tanulni. De ilyen képzést végül csak itt, Angliában tudtam szerezni, mivel akkor ott nem találtam.

Ugye, ez a szakma hagyományosan olyan, hogy egy fiatal tanul egy idősebb, tapasztaltabb mester mellett, azaz egy műhelyben dolgozva sajátítja el a szakmai fogásokat. Ami engem illet konkrétan egy személyt sem neveznék a mesteremnek, mivel több személy volt, aki mellett tanultam. Közöttük volt egy kolozsvári bácsi, aki készített ékszereket, akit az egyik egyetemi szobrászattanárom ajánlott, nála voltam néhány alkalommal, ő mutatott meg elsőként néhány olyan szakmai eljárást, ami már kimondottan ékszerészeti volt.

Sebestény Tímea: A legfontosabb a kitartás. Sebestény Tímea: A legfontosabb a kitartás.

Az angliai képzés milyen volt, mondjuk a hazai szobrászati oktatással összevetve? Mennyire gyakorlati? Mennyi ideig tartott?

- A romániai szobrászati oktatás eléggé gyakorlati, miközben az angliai képzőművészeti képzések már nagyon elméleti irányba vannak elmozdulva. Viszont az ékszerészeti képzés kimondottan gyakorlati volt, tényleg arról szólt, hogy ott ülsz az asztalnál és dolgozol a munkán. Ennél az iskolánál három különböző szintű képzés zajlik, én például az elsőn nem kellett részt vegyek, mivel úgy értékelték, hogy azon már túl vagyok, az otthoni önképzéssel az ahhoz szükséges tudást már megszereztem. Így a második szinttel – haladóként – kezdtem, ebből egy hároméves képzés lett, amit úgymond „félnormával” végeztem el, mert közben más területen dolgoznom is kellett. Elégedett vagyok ezzel az iskolával, mert pont azt adta, amire szükségem volt: elsajátítottam azokat a folyamatokat és eljárásokat, amivel technikailag megvalósíthatom azt, amit elképzelek. Ebben nagyon sokat segített.

Azóta már ékszerészként dolgozol, sőt műhelyvezető vagy. Hogy kell elképzelni egy munkafolyamatot a műhelyben? Hogy zajlik egy munkanap?

- Immár három éve ékszerészként dolgozom főállásban. Kívülről nem látszik, de eléggé összetettek a munkafolyamatok. Főként javítunk, de azon kívül egyedi darabokat is készítünk. Sokszor előfordul, hogy valaki a nagymama ékszerét hozza be, neki az nagyon fontos, de szeretne valami mást belőle. Ekkor felmérjük az anyagok állapotát, szétszedjük, a fémrészeket beolvasztjuk és a régi kövek felhasználásával azt csinálunk belőle, amit ő elképzelt.

A műhelyben megvannak az alapszerszámok, amit egy ékszerésznek használnia kell, ilyen meg olyan fogók, különböző reszelők, különleges szerszámok, amellyel nyújtani lehet olvasztás után a fémet. A kivitelezés legtöbbször azzal kezdődik, hogy beolvasztjuk a megmunkálandó fémet, vagy eleve drót, illetve lemez formában szerezzük be. Megvannak azok a vastagsági méretek, amelyek alkalmazhatók egy bizonyos kő befoglalásához, vagy hogy milyen szélesnek kell lennie egy gyűrűnek ahhoz, hogy egy bizonyos követ be tudjon fogadni. Innen tovább valójában nagyon sokféleképpen lehet megmunkálni a fémet, és szerintem ez nagyon izgalmas. Ha három szakértőt kérdezel, hogy mit és hogyan lehet megvalósítani, akkor három különböző választ fogsz kapni: igaz, nem lesznek nagy különbségek, de részleteiben, árnyalataiban eltérnek egymástól.

Ezen kívül, mint műhelyvezetőnek folyamatosan figyelem kell arra is, hogy minden meglegyen a munkához: kezdve a szerszámoktól, az alapanyagokon keresztül olyan eszközökig amiket használunk. Mivel időhatárral dolgozunk, oda kell figyelni, hogy időben legyenek leadva a megrendelések, legyen idő a munkára, hogy amikor jön a kliens az ékszer után, akkor az kész legyen.

Így a munkanapjaim elég változatosak, ami jó: eleinte féltem, hogy ha teljes munkaidőben fogom azt csinálni, ami lényegében a hobbim, a szenvedélyem, akkor meg fogom unni. Örvendek, hogy ez nem történt meg. Minden egyes nap új ékszerekkel találkozom, foglalkozom – sokszor régi, értékes, egyedi darabokkal –, egyik sem olyan mint a másik. Még ha csak egy javításról is van szó, akkor is mindig el kell gondolni, hogy az adott ékszerrel hogyan kell eljárni, felújítani, megjavítani.

"Ha három szakértőt megkérdezel arról, hogy mit és hogyan lehet megvalósítani, akkor három választ fogsz kapni"

Mennyiben engedi meg ez a munka a szabad alkotást?

- Van egy adott keret amin belül szabadon lehet mozogni. Ugyanakkor a megrendelő elképzeléséhez esztétikailag, művészetileg mindig hozzá kell adni valamit. Ő beszámol az elképzeléséről, én meg felvázolom, hogy mit lehet tenni, kikérem a véleményét, megbeszéljük, hogy mindkettőnknek jó legyen. De sokszor olyan is van, hogy a kliens szabadon ránk bízza, mit és hogyan készítsünk el, esztétikailag-művészileg milyen legyen a darab.

A saját műhelyemben több lehetőség van a személyes ötletek formába öntésére. Ehhez viszont több fegyelem kell. Meg kell határoznom magamnak, mi is legyen, mit is akarok elkészíteni, milyen anyagokat fogok használni, hogy legyen egyáltalán egy kiindulópont. Van, hogy ránézek, mi van készleten és azt felhasználva találok ki valamit, van, amikor eldöntöm, hogy most ezt-és-ezt akarok csinálni, és akkor megszerzem hozzá az anyagokat. Olyan is van, hogy csak egy halvány ötlet, sejtelem nyomán fogok neki vázlatokat készíteni. Az ékszer pedig lehet, nem is úgy fog végül kinézni, mert munka közben rájövök, más irányba kellene haladni, ilyenkor hagyom magam az anyag által vezetni.

Ez számodra szakma? Munka? Hobbi?

- Minden egyben, hobbi is, szakma is, munka is. Jelenleg az itthoni műhelyemben dolgozom, a járvány miatt zárva van az üzlet, a műhelyt sem működtetik, így itthon élhetek a hobbimnak és egyben dolgozom is.

Mennyire ritkák, gyakoriak az ékszerészeti műhelyek?

- Úgy gondolom, hogy Romániában, de talán Magyarországon is, elég ritkák. Nyugatabbra – például itt Angliában – már gyakoribbak. Sokan foglalkoznak szabadidős tevékenységként amatőr ékszerkészítéssel, ahonnan fel lehet fejlődni akár professzionálisabb szintre is. Ezt nagyban segíti, hogy itt vannak képzések, illetve beszerezhetők a szerszámok, hozzáférhetők az alapanyagok.

Erdélyben nem tudom pontosan mi a helyzet, mert ékszerészként még csak Angliában dolgoztam. De amit hallottam, tapasztaltam, láttam még egyetemista koromban, amikor keresgéltem egy műhelyt, annak alapján úgy gondolom, hogy elég ritka.

A társadalmi sztereotípiák szerint az ékszerészet jellegzetesen férfi szakma, mint ahogy a vásárló, megrendelő is férfi: az ékszert ajándékba kapják a nők. Erről, mint nő, aki egy londoni ékszerészet műhelyvezetője, mit gondolsz?

- Ha visszanézünk régebbi fotókat a műhelyekről, akkor lehet, hogy csak nagyon ritka, kivételes esetben láthatunk egy-két nőt a tíz férfi között. Innen belegondolva, az hogy én vagyok a műhelyvezető a férfi kollégáim között, valóban érdekes… De itt a környezetem részéről abszolút pozitívan fogadtak, teljesen normális a hozzáállás, sosem éreztem, hogy valami negatívum ért volna, azért mert nőként vagyok jelen ebben a szakmában.

Tapasztalatom szerint ma leggyakrabban a nők maguknak, illetve igen, férfiak a nőknek vásárolnak ékszert. A férfiaknál még mindig a leggyakrabban viselt ékszer a karikagyűrű, ami esetenként talán kiegészül még karórával, esetleg karpereccel, egy-egy nyaklánccal. A nők viszont kicsit úgy viszonyulnak hozzá, mint a ruhákhoz és cipőkhöz: minél több legyen belőle és minél változatosabb.



Melyik a kedvenc saját készítésű ékszered, és mi a története?

Sok volt, sok van. A legutolsó egy katibogár-fülbevaló aranyból, két-két gyémánttal. Elővettem egy régebbi alkotásomat, még „inaskoromból”, és abból kiindulva készítettem több katibogár ékszert, egy egész kollekció lett belőle. Amikor évekkel ezelőtt az elsőt elkészítettem, akkor meg voltam elégedve vele, de aztán nem folytattam, mert mindig jött egy következő projekt. Most pedig sikerült ezt a régi tervet kiteljesíteni.

A jelenlegi világjárvány miatti angliai lockdown arra volt jó, hogy letisztázzam, mi is az, amit én szeretnék az ékszerészettel csinálni, kicsit félretéve azt a munkát, amit ugye elvárnak tőlem a munkahelyen, és aminek meg kell felelni. Mi az amivel foglalkozni szeretnék, mi az amit magamtól szeretnék elkészíteni.

A mostani legutolsó egy katibogár-fülbevaló aranyból, két-két gyémánttal.A mostani legutolsó egy katibogár-fülbevaló aranyból, két-két gyémánttal.

Így jutott eszembe az akkor készített katibogár és úgy éreztem, ami akkor abbamaradt, azzal most tudok tovább foglalkozni: hogyan lehet ezt formailag változtatni, továbbgondolni, technikailag hogyan lehetne esetleg egyszerűsíteni. Az a darab egy elég magas standardként volt elkészítve, sok időt igényelt. És ha eladásban is gondolkodom, akkor az idő ugye pénz, s figyelembe kellett vennem ezt a szempontot is, és olyan megoldást keressek, ami mindenki számára elérhetőbbé teszi.

És mi az, amit megcsinálsz, mert meg kell csinálni, de nem szereted?

- Gyakran előfordul, hogy egyszerűen sokszorosítani kell egy ékszert, ami azt jelenti, hogy készíteni kell neki egy formát, egy negatívot, amit majd azt felhasználva készíteni lehet belőle tízet, húszat, százat, bármennyit. És azokat egyenként mind finizálni kell. Na, az a munka az, amit – mondjuk úgy – ha muszáj akkor megcsinálom. Én az egyedi darabokat szeretem készíteni, ami nem csak azt jelenti, hogy egy van belőle, hanem azt is, hogy egyedileg megcsinálni az adott darabot az elejétől a végéig.

Anyagilag mit érdemes tudni az ékszerészetről? Mert sokan intuitívan azt gondolják, hogy nemesfémmel és drágakövekkel dolgozol, ergo nagyon jó üzlet.

- Valójában folyamatos befektetésre van szükség, mindig kell készleten legyen nyersanyag, fémek és kövek, amikből dolgozunk. Mellette folyamatosan karban kell tartani a szerszámokat, és egyéb műhelyköltségek is vannak.

Valahol igaz az, hogy minél drágább nyersanyagokkal dolgozik valaki, annál nagyobban tud nyerni a munkán. És aki ért hozzá, ezt „jogosnak” is látja, vagy jobban elfogadja, hogy az értékesebb anyagból készült ékszeren többet keressen az ékszerkészítő, mivel a háttérben az áll, hogy a drágább anyagban a kockázat is nagyobb. Ha valami rosszul sül el, például egy nagyon értékes drágakő eltörik, akkor az egyszerűen vesztesség.

Évek óta Angliában tanulsz, élsz, a szakmában dolgozol: elképzelhető, hogy valamikor hazajössz és Erdélyben próbálsz nyitni műhelyt?

- Már néhány éve én is meg a férjem is hazavágyunk, a mostani helyzet is adott ehhez egy löketet, lehet, hogy az idén nyáron hazaköltözünk. És igen, ez azt is jelenti, hogy otthon folytatom az ékszerkészítést, Marosvásárhelyen. Ez nekem azért izgalmas, mert ugyanazt fogom csinálni, mint itt, de egy teljesen más környezetben és más körülmények között, sok újdonság lesz.



Ha most valaki ékszerész szeretne lenni, akkor te mit tanácsolnál neki? Mi a legfontosabb ebben az ágazatban? Neked például mennyi időbe telt, amíg szakmai öntudattal ki merted jelenteni, hogy ékszerész vagy? És mi az ami téged motivál?

- A legfontosabb a kitartás. Ez van az első helyen, méghozzá nagyon-nagyon messze a többitől. Mert az biztos, hogy nagy nehézségekbe, problémákba fog ütközni: viszont ha tényleg ezt szeretné, és minél tovább ki tud tartani, talál egy utat, hogy elérje a célját.

Olyan nyolc-tíz év – de inkább tíz – telt el aközött, hogy megjelent bennem ez a vágy, hogy ékszerkészítő legyek és aközött, hogy ez lett az egzisztenciám alapja.

Az a legerősebb motivációm, hogy ezt szeretem csinálni. Ezt tényleg csak ilyen egyszerűen tudom megfogalmazni: ezt szeretem. Hogy mindennap valamivel kell foglalkozni, hogy mindig találkozok valami újjal, hogy itt a kis műhelyasztalomnál születik valami. Nekem ez nagyon nagy öröm.

Fotók és vidók: Sebestyén Tímea szakmai közösségi oldala: www.facebook.com/timeasebestyenjewellery

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS