2021. április 17. szombatRudolf
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kalapos Éva Veronika: Fel sem merült, hogy nőként kevesebb lennék, mint bármelyik férfi író

Böjte Beatrix 2021. február 26. 20:44, utolsó frissítés: 2021. február 27. 12:44

Ifjúsági szerzőként ismerhették meg őt az olvasók, aki olyan fontos problémákat tár fiatalok és idősebbek elé, mint például a szexualitás, drogozás, rasszizmus, és még hosszan lehetne sorolni.


Kalapos Éva Veronika sokoldalú szerző. Míg bizonyos kötetei (Arccal a hóban, Massza, D.A.C. sorozat) célközönsége egyértelműen a fiatal korosztály, addig az „F mint” a nagyvárosi melós monoton hétköznapjaiba enged bepillantást. Irodalomról, írásról és társadalmi problémákról beszélgettünk.

Miért ifjúsági vonalon indultál?

Abszolút nem volt benne semmi tudatosság. Igazából a D.A.C. előtt már megírtam az Arccal a hóban című drámakötetemet, csak akkor azt még nem adták ki. Az elég megterhelő munka volt nekem, ami után azt éreztem, hogy nagyon szeretnék ennél könnyedebb, vidámabb, életigenlőbb dolgot írni, és akkor kezdtem el a D.A.C. első részének a vázlatát. Csapody Kingát, a Manó könyvek főszerkesztőjét már ismertem a Fiatal Írók Szövetségén keresztül, és tudtam, hogy ő gyerekkönyves: elküldtem neki körülbelül tizenöt oldalt, hogy szerinte lehetne-e ebből bármi? Azt mondta, olyannyira, hogy mi lenne, ha ebből egy sorozat készülne? Abban egyeztünk meg a kiadóval, hogy megírom az első regény felét, és ha tetszik nekik, akkor kiadják. Tehát a D.A.C. első részének felét úgy írtam meg, hogy nem tudtam, hogy ki fogják-e adni. Viszont mire odáig jutottam, addigra annyira megszerettem a karaktereimet, meg az egész világát a sztorinak, hogy úgy voltam vele, ha ők nem adják ki, akkor elkezdek vele házalni, és majd valaki kiadja. Aztán megjelent, és megélt hat részt a sorozat.

Mire kell figyelni az ifjúsághoz szóló regényekben?


Hülyén hangzik, de amikor belevágtam, az égvilágon semmi tapasztalatom nem volt. Amikor elkezdődött ez a folyamat a D.A.C.-cal, akkor elolvastam a Szent Johanna Gimit, és rájöttem, hogy én nem ezt szeretném. Nagyon élveztem egyébként, nagyon tetszett, de komolyabbat szerettem volna. Foglalkozni olyan problémákkal, amilyenekkel nekem is jól esett volna, hogyha tizenévesen egy könyvben szembesülök. Fontos, ha néhány dolgot szem előtt tart az ember. Hirtelen az a példa jut eszembe, hogy mondjuk, amikor egy szereplőnek a kvázi szexuális ébredéséről írok, akkor nyilván muszáj ezt egy kicsit visszafogottabban megírni. Amellett, hogy nagyon szerettem volna őszintén közelíteni ehhez a témához, muszáj volt egy kicsit figyelni, hogy ne ijesszem meg az olvasót. Amikor arról írok, hogy az első szeretkezés adott esetben fájhat, akkor ne úgy írjam le, hogy halálra rémítsem vele. Szerintem tizenévesen az ember nagyon sok mindent el tud viselni, és meg tud érteni, és adott esetben sokkal jobban és tisztábban képes látni, mint egy felnőtt.

Miért jött a visszatérés a felnőtt vonalra?

Pont tegnap fogalmaztam meg magamnak, hogy az én írásfelfogásom, vagy az, ahogyan én magamat íróként megélem, meghatározom, az kicsit ilyen szempontból retró. Egy csomó nagy szerző a magyar és világirodalomban is írt mindenfélét, Szabó Magdától kezdve Déry Tiboron keresztül. Nyilván más kérdés, hogy nekik politikai okuk is volt rá, hiszen egy időben csak gyerekirodalmat publikálhattak, de akkor is: megszülettek ezek az iszonyatosan jó gyerekkönyvek, miközben volt egy komoly felnőtt irodalmi karrierjük is. Én abszolút úgy érzem, hogy vannak ötleteim, és azokat formába öntöm, aszerint, hogy éppen milyen forma alkalmas arra, hogy azt az ötletet megvalósítsam.

Mi a szerepe a társadalmi problémáknak az irodalomban?

Nyilván nem feltétlenül feladata egy írónak, hogy társadalmi problémákkal foglalkozzon. Én azt érzem, hogy nekem feladatom, ez a szociális érdeklődés mindig is megvolt bennem. A D.A.C. és a Massza kapcsán kaptam meg párszor, hogy biztos nagyon kelendő, hogy ezekkel foglalkozom, és hogy ezt kvázi egy marketingfogásnak szánom, de eszembe se jutott. Egyáltalán: azt se tudtam, hogy van ilyen típusú gyerekirodalom. Csak később tudtam meg, amikor már bőven megírtam a D.A.C. könyvekből legalább hármat, hogy létezik az érzékenyítő gyerekirodalom, mint külön zsáner a műfaj belül. Én azt éreztem, hogy nekem az irodalommal többek között az a feladatom, hogy olyan problémákra világítsak rá, amikről nem feltétlenül beszélünk. Világéletemben ez érdekelt. Magánemberként is elég analitikus típus vagyok, szeretek mögé látni a problémáknak. Számomra a legfontosabb az egészben, hogy olyan hangokat szólaltassak meg, amilyeneket nem nagyon szoktak, olyan rétegeit láttassam a társadalomnak, olyan típusú problémákat mutassak meg, amik keveset merülnek fel, mert mondjuk kényelmetlen róluk beszélni.




Azzal, hogy te beszélsz ezekről, milyen változásokat tudtál elérni?

A Masszával kapcsolatban nagyon sok levelet kaptam, meg író-olvasó találkozókon jöttek oda fiatalok azzal, hogy nekik sokat segített, hogy ennek köszönhetően adott esetben észre tudták venni a környezetükben embereken azt, hogy problémájuk van, vagy az ő saját gondjaikra reflektált ez a történet. A felnőtt regény esetében meg volt több olyan visszajelzés, hogy másként néznek a boltban az eladó lányra. Nekem ez a fontos, hogy el tudtam érni azt egy könyvvel, hogy egyes emberek bemennek a boltba és embernek tekintik azt, aki a pult mögött áll.

Milyen nőként bekerülni és jelen lenni az irodalomban?


Szerencsére emiatt soha nem éreztem hátrányban magam, bár lehet, csak nagyon naiv vagyok, és nem veszem észre, miközben persze látom, hogy rendszerszintű a probléma. Nemrég alakult a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fóruma, és ők készítettek egy kutatást arról, hogy az elmúlt években a nagyobb irodalmi díjak díjazottjai között hány nő volt és hány férfi, és valami egészen döbbenetes szám jött ki, hogy mennyire felülreprezentáltak a férfiak ezt illetően. Ezek nyilvánvalóan látszanak. Hogy én nőként az irodalomban hogyan érvényesülök, az engem soha nem érdekelt. Fel sem merült, hogy kevesebb lennék, mint bármelyik férfi író. Az egész művészet- és alkotásügyet egy nemtelen dolognak érzem. Magamat írás közben nem nőként élem meg, nem női problémákat akarok megmutatni, hanem univerzális problémákat. Teljesen mindegy, hogy milyen nemű a szerző. Szeretném, ha ez egyszer majd nem lenne többé téma. Művészet van, alkotás van, és kész.

Milyen egy író számára az ingerszegény karantén?

Az elején azt hittem, hogy én ezt marha jól bírom. Több író is volt, aki ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy egy írónak ez igazából a paradicsom, mert nem veszi el az idejét sok minden, ami amúgy elvenné, és ez milyen jó, mert ehelyett lehet dolgozni. Aztán a tavalyi év közepén kiderült, hogy mégsem vagyok olyan jól. Iszonyatos frusztráció gyűlt össze bennem is, amellett, hogy borzasztóan szerencsés vagyok, hogy egy szerető férjjel és egy szerető macskával vészelhettem át a korlátozásokat. Szerintem ez az időszak nagyon megviselt minket, írókat is.

Mi az a téma, amit fontosnak tartasz, de még nem került terítékre a regényidben?

A homoszexualitás. Főleg most, és főleg Magyarországon. Hihetetlen, hogy tíz évvel ezelőtt szinte jobb volt a helyzet, mint ma. Nagyon sok meleg barátom van, rengetegszer voltam meleg közösségben, és felháborítónak érzem, ami most történik. És erről lehet, hogy ifjúságit szeretnék írni, mert nagyon jó lenne, ha a következő nemzedékekben már fel se merülnének azok a kérdések, amik ma még jelen vannak.

Nyitóképet fotózta: Haraszti Ágnes

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS