2021. április 17. szombatRudolf
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A romák sérülékenysége: iskola és munka

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. március 07. 14:31, utolsó frissítés: 2021. március 08. 17:35

A cigányok nem akarnak se tanulni, se dolgozni? Mi áll az elterjedt sztereotípia mögött? Szakértőkkel beszélgettünk.


„A cigányok nem akarnak se tanulni, se dolgozni” – hangzik el gyakran, amikor szóba kerül a mélyszegénységben élő roma közösségek felzárkóztatása. A csíksomlyói tűzeset után is találkozhatunk az idézett kijelentések valamilyen formájával a közösségi médián.

Februárban egy fontos gyűjteményes kötet jelent meg, a tudományos publikációkról neves Springer kiadásában. Az angol nyelvű kiadvány, Social and Economic Vulnerability of Roma People, azaz nyers fordításban A romák társadalmi és gazdasági sérülékenysége, éppen az oktatás, az iskolázottság, és az ezzel összefüggően a munkapiaci lehetőségeket helyezi középpontba.

A témáról a kötet egyik társszerkeszőjével Toma Stefániával beszélgettünk, aki tanulmányt is írt a könyvben, valamint Plainer Zsuzsával, aki szintén a szerzők egyike; mindketten a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatói.

A roma közösség sérülékenysége: címkék, szegregáció


Toma Stefánia elmondta, hogy a romák több szempontból is sérülékenyebbek mint más romániai kisebbségek és nem alaptalanul. Az egyik sérülékenységet okozó tényező gyakran a címkézésből ered, ami már gyermekkortól kezdődően meghatározó és a felnőtt életet is végigkísérő hátrányokat eredményez. Hiszen attól a pillanattól kezdve, hogy egy gyermekre rátesszük a címkét, hogy „cigány”, szinte teljesen mindegy, hogy romának tartja-e magát vagy sem: ha a környezete annak tartja, akkor élete során kénytelen lesz negatív sztereotípiákkal és előítéletekkel küzdeni. A következőkben egy pár példát hozunk fel, arra vonatkozóan, hogy milyen helyzetben aktiválódhatnak és hathatnak az előítéletek és címkéző attitűdök.

A címkézés miatt megtörténhet, hogy az iskolában szegregálják a roma és a szegény gyerekeket, annak ellenére, hogy a szegregáció bármilyen formája törvény által tiltott diszkriminatív gyakorlat. Így léteznek szegregált iskolák, osztályok, csoportok, és az is gyakori, hogy egy-egy eset kicsúszik a jogi értelemben vett kirekesztés alól, de valójában mégis szegregáció történik. „Például ma is jelenlévő iskolai gyakorlat, hogy egy vegyes osztályban a roma gyerekeket a hátsó padba ültetik. Sőt, úgy is ki lehet rekeszteni egy gyereket, ha az osztályterem berendezése, elosztása egyébként úgy van kialakítva, hogy ne jöhessen létre semmiféle alá-fölérendeltségi viszony, kirekesztés, kategorizálás: mivel a döntő az, hogy a szereplők (tanárok, diáktársak, iskolai személyzet) milyen előítéleteket és sztereotípiákat működtetnek, akár öntudatlanul is.”

Egy másik aspektus, melyet ritkábban kutatnak és ezért a közbeszédbe is ritkábban kerül előtérbe, az az oktatás minősége. Bár általában véve számos kérdés felvethető az iskolák, vagy maga az oktatási folyamat minőségével (és milyenségével) kapcsolatban, a szegregáció miatt a roma gyermekek nagyobb hátrányba kerülhetnek már kora gyermekkoruktól kezdődően ebből a szempontból. A szakértő szerint ide kapcsolódik az is, hogy a társadalomban – s így az iskolai közösségben is –, számos előítélet létezik arra vonatkozóan, hogy a kinek mihez van jobb érzéke. „Elterjedt nézet, hogy a cigány gyermekek jók a sportban, vagy jól tudnak táncolni, zenélni. Ez az előítélet szerint kár energiát és időt fektetni abba, hogy fizikát, matematikát tanítsanak nekik”.

A címkézést, az előítéleteket, a negatív sztereotípiákat az is befolyásolja, hogy az érintett gyermek a település melyik részéről származik, hiszen ha az a negyed, utca ahol lakik a közvélekedés szerint „cigánytelep”, akkor a tanárok és diáktársak előbb-utóbb éreztetni fogják vele, hogy „olyan” környékről jön. A lakóhelyi megbélyegzésre még rátevődhet az is, hogy megfigyelik és megszólják, hogy hogyan öltözködik, vagy hogy milyen tízórait visz iskolába, de vannak esetek, hogy nem tudnak tízórait csomagolni.

„Sajnos ezek olyan hétköznapi-mindennapi gyakorlatok, amelyeket gyakran megfigyelhettünk a terepen, az a örvendetes mikor nincsenek jelen” – jelezte a kutató, hangsúlyozva, hogy ezek miatt egy roma ember már gyerekkorától kezdve sérülékenyebb helyzetben van, mint más állampolgárok. Toma Stefánia kiemelte, hogy ez a hátrányos helyzet nem feltétlenül etnikumfüggő: ezekkel a hátrányos megkülönböztetéssel azok is meg kell küzdjenek, akik anyagilag-szociálisan hátrányos helyzetben élnek, hiszen ebből a szempontból az lesz „cigány”, akit annak címkéznek.

E mellett azt is érdemesnek tartotta a kutató kiemelni, hogy a roma kisebbség más szempontból is eltérő helyzetben van, mint a magyar: egy romániai magyar gyereknek jogilag biztosítva van a lehetőség, hogy magyar osztályba járjanak, az anyanyelvükön tanulhassanak. „A roma kisebbség esetében az oktatáspolitika teljesen másként néz ki, egy teljesen más, eltérő jogi keret és intézményrendszer alakult ki rájuk vonatkozóan, mint a magyar, vagy más nemzeti kisebbség kisebbség esetében. Nem szoktam összehasonlító kisebbségkutatással foglalkozni, de ez is befolyásolhatja azt, hogy melyik kisebbség milyen hátránnyal vagy előnnyel indul egyes társadalmi vagy intézményes helyzetekben” – mondta Toma Stefánia.

Romatelep a felső Maros-mentén. Fotó: Tamás EndreRomatelep a felső Maros-mentén. Fotó: Tamás Endre


Mi segítheti, formálhatja a roma oktatás helyzetét?

Toma Stefánia tanulmánya néhány olyan – iskolán kívüli – tényezőt vizsgál a roma közösségekben, amelyek a gyermekek iskolai részvételét stabilabbá, hosszabbá teheti és megelőzi a korai iskolaelhagyást: a civil és egyházi szervezetek támogató jelenlétét, a külföldi munkavállalás hatását, illetve a lakóközösség viszonyát a roma közösséghez. A szakértő felhívta a figyelmet, hogy az általa bemutatott kutatási eredmények két településre vonatkoznak, ezért nem általánosíthatók: nem szükségszerű, hogy más településen ezek a tényezők ugyanilyen módon befolyásolják a szegregált közösségek iskolai helyzetét., mert a vizsgált tényezőkön kívül más dolgok is befolyásolhatják a gyermekek iskolai jelenlétét, de ez kontextus- és helyfüggő.

„Azokon a településeken ahol terepmunkát végeztünk és tudtunk adatokat gyűjteni ott döntően sokat számított, hogy milyen típusú beavatkozások történtek a civil vagy egyházi szervezetek részéről. Hasonlóan az is nagyon sokat számított, hogy a roma közösség tagjai milyen típusú mobilitást tudtak elérni, illetve hogy ez milyen fogadtatásra talált a többségi közösségben” – foglalta össze röviden.

A kutató a tanulmányában bemutatott egyik településről elmondta, hogy ott a többségi (román és magyar) társadalom tagjai erőteljesen kirekesztőek, elzárkózóak a romákkal szemben, lényegében a két közösség között akkora a társadalmi távolság, hogy nincs is érdembeli kapcsolat közöttük. A romák így a saját közösségükön belül építettek ki migrációs hálózatokat, és a külföldi munka során szerzett bevételeiket itthon a saját cégeikbe fektették be. Így a közösségek között az éles határ megmaradt. „Ennek a hatása erőteljesen megérződik az iskolai részvételen: az iskolában is megmaradt a szegregáció, s abban a helyzetben, megfelelő támogatás hiányában, maguk a gyerekek sem igazán motiváltak, hogy ott maradjanak, és befejezzék vagy folytassák a tanulmányaikat” – összegezte a jelenség hatását Toma Stefánia.


A másik településen viszont a helyzet másként artikulálódik. Ott a helyi önkormányzat részt vállalt abban, hogy javítson a roma közösség helyzetén: infrastrukturális fejlesztéseket pályáz és kivitelez a romatelepen is, nem csak a falu „jobb” részein, tehát van út, csatornázás, vízvezeték. Hozzá hasonlóan a település iskolája is nyitottan próbál a helyi roma közösséghez. „Megjegyzem, hogy ez a viszony van amikor működik, s van amikor nem, tehát nem arról van szó, hogy ez a helyzet mentes lenne az előítéletességtől, vagy sztereotípiák és kirekesztő mechanizmusok gyakorlásától: de azért mérhetően más a hozzáállás” – jelezte a szakértő, kiemelve, hogy az intézmények alkalmazottjainak az attitűdje meghatározhatja azt is, hogy az intézmények hogyan kezelik az ilyen helyzeteket. Így, ez a nyitottabb attitűd a település mindennapjaiban is megjelenik a helyi véleményformáló személyek nyilatkozataiban, viselkedésében, ami a település többi lakosára is valamilyen hatást gyakorolhat. „Így maga a teljes közösség nyitottabbá válhat a roma közösség irányába” – fogalmazta meg optimista szakvéleményét Toma Stefánia.

De miért nehéz nyitottnak lenni a romák felé?

A tavaly közzétett European Values Study kutatások szerint 10 romániai magyar közül 5-ön nem tartják kívánatosnak, hogy a szomszédjuk roma ember legyen, tehát létezik egy viszonylag erős romaellenesség. Ezzel együtt a romániai magyar közösség egy ugyancsak jelentős része – nehéz helyzetben szolidaritást vállalt a romákkal és kész volt támogatóan fellépni: szép példa erre a csíksomlyói katasztrófa után nyújtott közösségi támogatás.

Forrás: Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, EVS felmérés. Forrás: Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, EVS felmérés.


A szakértő optimizmusa ebben a helyzetben visszafogottabb: véleménye szerint „egy fecske nem csinál tavaszt”. Felhívta a figyelmet arra, hogy nagyon sok településen voltak és vannak problémák, nagyon sok helyen léteznek szegregált roma és vegyes mélyszegénységben élő közösségek, ahol vagy nincsenek, vagy nagyon lassúak a pozitív fejlemények.

Toma Stefánia ezt azzal magyarázta, hogy ebben a kérdésben elengedhetetlenül számolni kell azzal, hogy a településeknek, a lakóközösségeknek – mint ahogy az intézményes struktúráknak is – van egy kollektív emlékezetük, egy sajátos memóriájuk, ami akkor is megőrzi a beágyazott véleményrendszert, előítéleteket, sztereotípiákat, konfliktusokat, ha az emberek közben cserélődnek és változik a kontextus.

„Amikor történik egy ilyen jól induló helyzet, vagy elindul egy pozitív változás – hiszen a csíksomlyói eset kapcsán jogosan elmondhatjuk, hogy történt egy pozitív lépés, egy jó beavatkozás –, akkor tudatosítani kell, hogy ez egy jelenlegi, ideiglenes, pillanatnyi helyzet, amelynek rövidtávú hatása van” – jegyezte meg a szakértő. Ha pedig egy ilyen helyzetben nem következik egy alapos, jól átgondolt stratégia, amely a nyilvános megszólalásokban és cselekvésekben, döntésekben következetesen a gyakorlatba lesz ültetve, akkor nem igazán lehet tartós, hosszú távú változásra számítani. (Erről a kérdésről Ravasz Ábellel, roma integrációs szakértővel itt beszélgettünk a csíksomlyói eset kapcsán.)

Toma Stefánia szerint alapvető fontosságú lenne, hogy a változás érdekében a többségi társadalom, a település lakossága megismerje és megértse azt a közösséget, amiről gyakran csak annyit tud, hogy „problémás”. Ezen a megismerésen és megértésen keresztül beláthatóvá válik, hogy nem a romák és a szegények a hibások és a felelősök azért a helyzetért, amelyben kénytelenek élni. Ehhez viszont fel kell ismerni, hogy vannak a roma és a mélyszegénységben élő embereknek olyan szükségleteik, amelyeket önerőből nem tudnak kielégíteni, és ameddig azokkal senki sem foglalkozik, addig a helyzet fenn fog maradni. „Ennek megoldására viszont össztársadalmi összefogásra, odafigyelésre volna szükség” – tette hozzá a szakértő.

Az ilyen folyamatokban kulcsfontosságú a kommunikáció és a rendelkezésre álló – vagy beszerezhető – erőforrások megmozgatása, amellyel életben lehet tartani a helyi lakosok szolidaritását és támogatáskészségét, amiről már tanúságot tettek. Ebben a helyzetben a sajtónak és a nyilvános közbeszédnek fontos szerepük van. „Mert ha már van egy elég erős romaellenes diskurzus, az érintett témák nem megfelelő tálalásával a sajtó csak megerősíti az emberekben a már meglévő előítéletességet, illetve csak ahhoz járul hozzá, hogy változatosabbá váljanak a romákra vonatkozó sztereotípiák. Ennek az a veszélye, hogy a folyamatosan táplált előítéletek bármikor átalakulhatnak olyan attitűdökbe és magatartásformákba, amelyek tragikus kimenetelű cselekvésekben konkretizálódhatnak” – fejtette ki szakvéleményét a kutató.

A szatmárnémeti Máltai Szeretetszolgálat foglalkozást tarott a csíksomlyói károsultaknak. Fotó: a szervezet Facebook-oldala.A szatmárnémeti Máltai Szeretetszolgálat foglalkozást tarott a csíksomlyói károsultaknak. Fotó: a szervezet Facebook-oldala.


„Nem akarnak dolgozni?”

Plainer Zsuzsa tanulmányában alapvetően két kérdést vizsgált: egyrészt, hogy egy ún. szegregált városi iskolában (ahol a diákok többsége roma, szegény családból származik, viszonylag rosszak az iskolai eredmények, nagy az iskolaelhagyók száma) a tanuló gyerekek szülei hogyan viszonyulnak az iskoláztatáshoz, a tanuláshoz, illetve milyen munkával kapcsolatos tapasztalataik vannak, hogyan látják a munkaerőpiacon betöltött szerepüket? „Ezt azért tartom fontosnak, mert a döntést, hogy a szülők járassák-e iskolába a gyerekeiket vagy sem, nagyban befolyásolja az, hogy őket milyen élmények érték a formális oktatásban, illetve hogy az iskola, az iskolázottság „mire jó”, mit lehet kezdeni vele a munka világában? És Romániában kevés olyan elemzés készül, amely valamely roma közösség szempontjából, „belülről” vizsgálná az oktatási egyenlőtlenségeket” – hangsúlyozta a kutató.

A szakértő elmondta, a romákkal készült interjúkból kiderül, hogy az államszocialista iparosítás által kínált munkák a vizsgált közösségben nem számítottak sikertörténetnek. „ Az interjúimat általában a családtagokkal készítettem, ez volt a kutatási egység, így gyakran előfordult, hogy a beszélgetéseink ideje alatt két-három generáció képviselője is jelen volt. A nagyszülők egy részéről kiderült, hogy a hatvanas-hetvenes években kezdték a gyári munkát, és nem sok örömet leltek benne. A nők például azt kifogásolták, hogy a három váltásra tagolt munkaidőben nem jutott idő a háztartásra a gyereknevelésre. Az idősebbek közül szinte mindenki felemlegeti, hogy a legnagyobb veszély az egészségtelen környezet volt, emiatt sokukat leszázalékoltak mielőtt elérték volna az öregségi nyugdíj-korhatárt, így a nyugdíjuk sem lett valami sok. Kis túlzással talán azt mondhatjuk, ezek az emberek szó szerint belebetegedtek abba, hogy ipari munkássá váltak. De ez nem kizárólag a roma életpályája, hiszen számtalan nemroma munkásra is igaz” – foglalta össze Plainer az idősebb generáció munkatapasztalatát.

A kutató szerint ezzel magyarázható, hogy a mai idősebb szülők-, fiatalabb nagyszülők azaz a következő generáció ezt a típusú munkavállalást nem tartja követendő példának.

Az előítéletek szerint, a cigányok nem akarnak dolgozni – de mi van emögött?

A második generáció előtt tehát – állítja a kutató – kétféle lehetőség állt. A gyári munkát elutasítókhoz hasonlóan ők is az informális gazdaságban próbáltak pénzt keresni: leginkább kereskedtek. „Nincs ebben semmi különös, sok roma közösség számára ezt jelenti a munkaerőpiacon való részvétel, gyakran írnak erről a szakirodalomban, főleg az antropológusok. Az ilyen tevékenységek egyik vonzereje az, hogy az egyéni készségekre képességekre alapoz. Aki ügyes, megbízható és rátermett, az sikeresen ad-vesz, ráaadásul egyedül boldogul, gazdaságilag önálló és nem a román vagy magyar főnök alkalmazottja. A gond viszont az, hogy az ilyen jövedelem a fekete vagy szürke gazdaságból származik, nem járulékköteles, és nincs utána nyugdíj. Ráadásul – és ez a legfontosabb – iskolai végzettség sem kell hozzá. De, mondom, a romák és az informális gazdaság kapcsolata nem új kutatási eredmény, hanem ismert jelenség a szakirodalomban”.

A kilencvenes- kétezres évek de- és reindusztralizációja új lehetőségeket teremt a romák számára – állítja a kutató. Azonban ezek az új lehetőségek sem sokkal jobbak. „A nemromákhoz hasonlóan, a romák nagy része számára is csak a formális munkaerőpiac perifériája marad: az »olasz« (olaszok által működtetett) varroda vagy a nyugati tulajdonban lévő összeszerelő üzemek, ahol fizikailag nagyon megterhelő körülmények között kell dolgozni, sokszor megalázóan kevés pénzért. Sokan (romák és nemromák) ilyenkor azt is megtapasztalják, hogy a mellettük ülő is ugyanide »jutott« hiába végzett az övékénél több osztályt. A beszélgetéseink során sokan feltették nekem a kérdést: mire is jó az iskola, ha úgyis ide jutottak vele?” – számolt be a tapasztalatairól a kutató.

És el kell ismerni: ebben igazuk van” – jelezte a kutató.

Plainer Zsuzsa arra is felhívta a figyelmet, hogy a romák helyzetét a munkaerőpiacon gyakran jelenlévő rasszizmus is megnehezíti. „Számukra ez egy plusz teher. Gyakran elmesélik, ez egy típusnarratíva itt is és más kutatásokban is, hogy jelentkeznek egy munkahelyre, telefonon egyeztetnek a munkaadóval, és látszólag minden rendben van: képzettség, szakmai tapasztalat stimmel. De amikor megjelennek a munkahelyen, és az alkalmazó meglátja, hogy roma származásúak, nem alkalmazza őket, azzal küldi el, hogy mások már betöltötték az állást. De a helyzet akkor sem jobb, ha felveszik őket. Ha egészségügyi ellenőrzés van, akkor rögtön a romák kerülnek a célkeresztbe, a nemroma kollégák nagyrésze biztos abban, hogy ők a fertőzők, ők terjesztik például a hajtetűt. Ha valami eltűnik, először biztosan rájuk fogják, hiszen szerintük „minden cigány lop”. Persze a legtöbb esetben kiderül, hogy ez a gyanúsítgatás alaptalan, ennek ellenére a nemromák nagyrésze rendszeresen él az előítéletekkel” – mutatott rá a szakértő.

Összefoglalásként elmondható, hogy sok roma csak a munkaerőpiac szélét, perifériáját tudja megcélozni, ahol nehéz körülmények között kell dolgoznia, nagyon alacsony bérért, és ahol az iskolázottság sem sokat ér. Ráadásul – nemromáktól eltérően – a romák számára a formális munkaerőpiac a rasszista támadások színhelye is, így nekik kettős terhet kell cipelniük. Az előítéletek szempontjából az informális munkaerőpiac sokkal biztonságosabb, de az itt végezett munka láthatatlan, és gyakran azt a sztereotípiát generálja, hogy „a cigányok nem akarnak dolgozni”.

Az előítéletek szerint, a cigányok nem akarnak tanulni – de mit mondanak erről a romák?

Plainer Zsuzsa egy városi roma közösséget több éven keresztül vizsgáló terepmunkája során azt is igyekezett beazonosítani, hogy a roma közösség számára mit jelent a „jó-” , illetve a „rossz iskola”? „Nem csupán arra kérdeztem rá, hogy »mit gondoltak« a roma szülők, hiszen ismertem az iskolát, a tanárokat és a tanítókat, így vissza tudtam követni, hogy az általuk megfogalmazott vélemény konkrétan mire alapul – mutatott rá a kutatás empirikusan ellenőrizhető vonatkozására a szakértő.

Tanulmánya szerint a vizsgált közösséghez tartozó roma szülők számára az a „jó iskola” az, ahol a gyermekek jól érzik magukat. „Természetesen ez sem „roma” sajátosság. A jellegzetes inkább az, hogy a szülők és nagyszülők elbeszéléseiben a „jó” iskola és a jegyek nem feltétlenül kötődnek össze. Ahogy az sem, hogy a „jó” iskola a „jó” munkahely előfeltétele. A szülők szerint egy tanítónő azért jó, mert jelmezeket hozott a farsangra, nem a szülőknek kellett állniuk az ünneplés költségeit. De a szülők számára akkor is jó az iskola, ha van after school program és meleg ebéd. Azt sajnos nem érzékelték, hogy ezt az intézmény nem tudja biztosítani, nincsenek hozzá eszközei és a szülők sem tudnak fizetni érte, mint a középosztály sulijaiban. Az after school-t ebben az esetben az egyházak tartották fent, és ha az iskolával való együttműködés megszűnt, az a tanintézmény presztízsének ártott a közösség szemében.” – összegezte Plainer a kutatása eredményeit.

Az antropológus által vizsgált marginális városi roma közösség az iskolától egy egyszerű, de praktikus tudást várt el. „Az ő értékrendjük szerint azért kell iskolába járni, hogy a gyerek ne maradjon »buta«, azaz tudjon írni, olvasni, számolni. Mert aki jól olvas, jól számol, annak a közösségben is presztízse van, és ez a tudás felhasználható az informáls munkák során is” – ismertette a közösség iskolai elvárását a kutató.

Plainer vizsgálatából az is kiderül, mivel magyarázható, hogy ugyanabból a családból az egyik gyerek több osztályt is elvégez, míg a másik gyerek korán abbahagyja a tanulást.

„Az egyik interjúban két testvér vitatkozott az iskolai élményekről: egyikük jótanuló volt, több osztály végzett, a másik gyengébb, így negyedik után kimaradt. Vitájukból kiderült, hogy az a gyerek tanul tovább a családban, amelyiknek – az ők kifejezésükkel – »fog a feje«. Tehát az, akinek vannak az iskolában sikerélményei, aki önmagában elég jó képességekkel és készségekkel rendelkezik, így egyedül is feltalálja magát ebben a formális oktatásban, és ezáltal szívesen ottmarad tanulni. De ha egy gyerek nem érzi jól magát az iskolában, nehezen tanul, akkor a szülök nem erőltetik.” – magyarázta Plainer a helyzetet. Meglátása szerint ilyenkor a családokban konszenzus van, mert „minek kínlódjon a gyerek az iskolában, ha nem szereti, nem is »fog a feje«, és a tanárok is csak panaszkodnak rá?” Ráadásul – magyarázza – az ilyen gyerek számára egy nagycsaládban rengeteg munka akad, az iskolaelhagyás nem jelent lusta vagy elfecsérelt életet.

Emellett a kutató hangsúlyozta, hogy a roma közösségben nagyon fontosnak tartják az iskolát: „soha arról nem volt szó, hogy elleneznék a tanulást vagy feleslegesnek tartanák. Viszont sokuknak az iskola a traumák helye is” – jegyezte meg Plainer.

Az interjúkból ugyanis kiderült, hogy 89 előtt az iskolába járás egyenlő volt azzal, rendőr dörömbölt az ajtón, hogy erőszakkal iskolába „kísérje” a gyereket. Sok szülő – a második-harmadik találkozás alkalmával – elmeséli, hogy a tanárok és tanítók nem bántak jól velük, nagyon gyakran megszégyenítették, megalázták őket az osztály előtt, gyakoriak voltak tenyeresek, körmösök, térdepeltetések, sarokba állítások. „Nagyon fontos megérteni, hogy a roma közösségekben generációkon átívelő traumák élnek az iskoláról, amelyekkel az oktatáspolitika egyáltalán nem számol” – jelezte a problémát a kutató.

A szakértő szerint mindez azért fontos információ, mert alig tudunk arról, milyen elvárásai vannak egy-egy roma közösségnek az iskolával szemben? Mi motiválja őket arra, hogy otthagyják a gyerekeiket vagy arra, hogy elvigyék onnan? „Ha az oktatáspolitikák nem veszik figyelembe egy-egy csoport tapasztalatát és igényeit, akkor nem képes megérteni a rossz iskolai teljesítmény vagy az iskolaelhagyás okait. Az alacsony iskolázottság pedig megszabja a további életpályát. De az iskola önmagában nem elég: annak haszna, értelme és értéke kell legyen a munkaerőpiacon is.” - tette hozzá Plainer.

Nyitókép: Gatty Images

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS