„Annyi nevem volt életemben” - részlet Szávai Géza: Az életed, Polcz Alaine című kötetéből
szerk. 2021. március 27. 12:16, utolsó frissítés: 2021. április 08. 14:32„Fontos szerepe volt a Mészöly Miklós–Polcz Alaine házaspárnak az életünkben” – vallja Szávai Géza, aki ikerkönyvben emlékezik az alkotópárosra. A két kötetesre tervezett munka első része a Pont Kiadónál lát napvilágot rövidesen.
Mészöly rábeszélésére (és anyagi segítségével) a Szávai házaspár faházikót vásárolt Kisorosziban, Budapest közelében.„Igen szoros szimbiózisban éltünk vagy másfél évtizedig, Miklós haláláig” – emlékezik Szávai, aki régi fotókat válogatva idézi fel Alaine és Miklós alakját két külön kötetben. Alább a Mészöly Miklós feleségének szentelt, Az életed, Polcz Alaine című készülő kötetből közlünk részleteket.
Apák – avagy a mindenkori férfiak
„Annyi nevem volt életemben – mondta nevetve egyszer Polcz Alaine a feleségemnek, Ilonának –, csoda, hogy nem keletkezett belőle identitás-zavarom.”
Talányosan beszélt, átható, fürkésző tekintettel, és nevetett, nehogy sértő legyen a nyulat kiugrasztó kutakodása. Én Ilonát annyiféleképpen – sok néven! – szólítottam életünk során, hogy azon Alaine, ha (talán) nem is megütközött, de mindenesetre élénken furcsállotta. Azt is, hogy a feleségem a név-csereberéket afféle – közöttünk! – szokványos érintkezési manírként nyugtázta. Mert Alaine arra gyanakodott, hogy ez a dúvad férfi e nevezgetéssel mintha bántalmazni szándékozna Ilonát.
Ezt pedig ő, Alaine, nem engedheti!
Nagyon kételkedő-megértő („ki vele, mert úgyis tudom”), szigorú nézéssel és a társult arckifejezéssel mustrált és vallatott – a vizsgált személyiség mélységeibe fúrva tekintetét. Ez annyira jellemző volt rá, és annyira hiányzik az élete során róla készült fényképekről. Nem akarta, hogy ilyennek lássa a világ, csakis az a személy, akit éppen megcélzott, akit e nézésével illetett. És csakis az intim faggatózás pillanataiban. Hogy enyhítsen szigorán, Alaine ilyenkor feszültségoldóan nevetett, bátorítóan példálózott saját magával: akinek lám csak – szintén! – oly sok neve volt életében.
Mi Ilonával cinkosan nevettünk, másképpen, mint Alaine.
Megnyugtattuk, hogy a „nevezgetéssel” nem bántom Ilonát, sőt. Nagyon is sőt!
Később még sokat cseverésztünk erről Alaine-nel – mindig ő kezdeményezte –, de ebből a legelső ilyen, Ilonát „védő vallatásból” az idézett, „identitászavarról” elejtett mondata maradt meg bennem élesen. Nem mint elejtett, hanem mint egy óvatlan, laza pillanatban kiszabadult, addig elrejtett, fontos és árulkodó adalék az életéről, inkább: „életvezetéséről”.
Alaine ura volt a saját életének!
Igazából talán ezt csodáltam benne leginkább, úgy is – főként úgy? –, mint lányos apa.
Tényleg sok neve volt.
Nem csupán a család, a barátnők, hanem a kevésbé hivatalos, a nem állami „intézmények” is így jegyezték: Polcz Ibolya. Hivatásos fényképésznél készült, már nem gyereklány, hanem „kisasszony-fotója” (retikül, előírásosan tartott kesztyű stb.) öntudatos úrilány-jelenlétet „dokumentál” Kolozsvár belvárosában. Jellegzetesen fényképészeti „műalkotás”, a hátoldalán pedig a FOTO RAPID műhely (cég?) rögzítette azonosító szám és a megrendelő neve: Polcz Ibolya.
Ezt pedig a „kliens” adja meg!
Az ifjú Polcz Alaine (akit akkor még Polcz Ibolyaként ismertek) Kolozsvár belvárosában Ám ebben a sodró és beszédes – és „árulkodó” – régi fotóözönben nem találni egyetlen felvételt sem az Alaine-nek nevet adó apáról. A rendelkezésemre álló, itt nem közölt (viszonylag gazdag) fotóanyagban nincs jelen Polcz Rudolf. A kislány Alaine-ről és édesanyjáról, testvéreiről készültek felvételek.
Apa: mintha nem is lenne.
Alaine-nel beszélgetve az évek során arra a következtetésre jutottam, hogy gyerekkorában nem is volt (igazi) apa mellette. Az Asszony a frontont olvasva erről bárki meggyőződhetne, ha Alaine – ott is – nem rejtené, nem „burkolná” megbocsátó, elnéző humorizálásba az édesapja alakját.
Tekinthetjük mulatságos, fantaszta, tehetetlenül sodródó férfinek, amilyennek láttatni akarja Alaine, de előttem egy fontoskodóan önelvű (egyszerűbben: kíméletlenül önző), másokra (gyerekeit is ideértve) tekintettel nem lévő, élveteg svihák figurája rajzolódik ki. Minden, ami róla hozzám eljutott, ezt igazolta.
Első találkozásunktól kezdődően, sok éven át „kitárgyaltunk” férfiakat, nőket Alaine-nel, és ő – megalázott, szenvedő nők szószólója – elég hamar elhitte nekem, hogy én lányos apa mivoltomból fakadóan is, de különben is „feminista” vagyok. Ahogyan ők Ilonával emlegették: „Géza nyelven”, a magam módján, abszolút komolyan megadtam nő-elvűségem, nőpártiságom magyarázatát, és kifejeztem értetlenségemet, Alaine elfogadott őszinte „harcostársnak”. Megértette és átérezte évezredekre tekintő „történelmi” döbbenetemet: milyen apák voltak azok, akik elnézték, hogy lányaik – a mindenkori nők – jogfosztottak, megalázottak legyenek… Nem értem, milyen apák voltak!
Hiszen minden nőnek volt apja!
Polcz Alaine és Szávai Ilona a kisoroszi sziget fái alattÉs rajtuk: a mindenkori férfiakon, akik előbb-utóbb mind apák lettek, rajtuk múlott a nők teljes jogú emberré emelése. Maguk mellé, a szentségit!
Alaine egyetértően meghökkent a szempontjaimon. Nem igazán lepődött meg, amikor – mivel túl sokat „mentegette” humorizálva előttem (aki a humornak mindent megengedek!) Polcz Rudolfot – kereken megmondtam, hogy semmi embernek tartom az apját. Tettem ezt azért, mert bizonyos voltam, hogy ő is teljességgel tudatában van annak, hogy tényszerűen, pontosan ítéltem meg a férfit, aki az ő édesapja volt.
Semmirekellő sviháknak, gyenge minőségű embernek tartottam Polcz Rudolfot. Annak, ami volt.
Igazából amiatt fakadtam ki, amin Alaine kényszeredetten humorizálva maga is – utólag is – elképedt. Ez az érzéketlen, önző svihák a családja előtt (már amikor a jelenlétével megajándékozta őket!) rendszeresen „íróként” is szerepelt, „író volt”, rengeteget írt, és bár semmit nem közöltek tőle, ő azért magát nagyra tartotta, és a valóban tehetséges írókat lefumigálta.
„Rém tehetségtelen volt”, nevetett Alaine az apján, mondván, hogy ők mindezt elnézték neki, tiszteletben tartották a hóbortját.
Ez nekem sok volt – azért is, mert túl sokszor hallottam? –, és tényszerűen (az pedig mindig hűvös) leszögeztem, hogy az bizony hiba. Volt. Elnézni, elviselni a tehetségtelenség hóbortját, behódolni neki. Fenntartani. „A nagyképű tehetségtelenséget, Alaine!”
– Igen. Igen – ezt nagyon gyorsan szokta mondani. „Igaza van”. De egy-két igennel legyünk már túl rajta, ezt jelezte a másfelé nézés, a röpke hadarás, a sietős legyintés.
De én már túlságosan felbosszankodtam, s mivel kettesben voltunk, megengedtem magamnak, hogy egyszer s mindenkorra kiadjam a mérgemet, és elejét vegyem Alaine visszatérő, humorizáló apa-mentegetéseinek, mert én azokat, mint őszintétleneket, nagyon rühelltem.
Több a semminél
Kifejtettem hát a véleményemet úgy általában szólva, nem Radó papát emlegetve. Mindketten egészen pontosan tisztában voltunk, miről és kiről beszélek, de „viselkedtünk”. Hiszen mindketten tudtuk, hogy ez a férfi nem állott a gyermekei mellett, nem gondoskodott róluk, évekre elhagyta, sorsukra hagyta őket. Bocsásson meg neki, aki akar, ez Alaine-nek is gyermeki szíve joga, na de engedni, hogy a tehetségtelenség uralkodjon rajtunk, mert mi azt elfogadjuk, behódolunk, és „tiszteletben tartjuk”? Nahát, azt nem.
Alaine egy tehetséges magyar író felesége. Neki magyarázzam?
Erre ő szaporán bólogatott, amitől nekem a dühöm nem csillapodott, de a konkrét személytől általánosabb vizekre eveztem, és mindent felsorolva, amit Radó papa elkövetett, kijelentettem, hogy semmi ember „az ilyen”. Nem apa „az ilyen”.
Egyszerűen: „semmi”.
Polcz Alaine és Szávai Géza író-olvasó találkozónAlaine már nem mentegetőzött, hanem elgondolkozva nézett. Tűnődött. Én is. Tudtam, hogy többé – hazugul? – nem fogja lakkozni előttem a svihák apát. Nem ajnároz tehetségtelenséget... Rendben is lesz. De valami – ahogyan rám nézett – mégis nagyon foglalkoztatta.
– Hát mégis – mondta nagyon nyugodtan, megfontoltan. – Az „ilyen”, ahogy maga mondja, azért mégis több a semminél!
A pillanat töredéke alatt megérttettem, mit akart mondani. De ő tűnődve figyelt, és folytatta:
– Akármilyen, de mégis egy apa. Olyan, amilyen. De van. De létezik. Higgye el, hogy ez fontos, hogy ez több a semminél.
Most már én integettem, elég. Rendben. „Értve van.”
Be kell látni, hogy ha ez a semmi ember nem létezne, az nagyon rossz lenne egy gyereknek. Egy kislánynak. Egy lánynak. Egy asszonynak. Akármelyik emberi lénynek.
Mert egy gyereknek apa kell. Legalább a tudat, hogy van.
Akár a szék lába a kiscsibék mellett. Olyan, amilyen, de van! Ha nem mellette, akkor valahol.
Megértettem.
Amíg él az ember lánya, addig stilizálgatja…, hogy elviselhetően létezhessék az apja. Arra szüksége van az ember lányának, fiának.
Megértettem Alaine-t. Ő is igyekezett megérteni, hogy az „ilyen Gézák” előtt nem szabad túllihegni, túllelkendezni semmilyen érzelem által „indokolt” hamis tényeket, mert az a fajta fickó a tények sérülését – „sértését” – nem csupán hazugságnak, hanem személyes sértésnek veszi, ha neki mondják.
…Én „székláb-apáknak” neveztem magamban a Radó papákat.
A NÉV – az a „szép”!
Anélkül, hogy pszichologizálni akarnék, az érzéseimet rögzítem: Alaine gyerekkorából, kamaszkorából maradt fényképein az önmegvalósításnak azt az elemi vágyát követem, amely minden gyereket jellemez ugyan, de a „székláb-apák” gyerekeit különösen meghatározza.
Polcz Ibolya / Alaine szép, okos lánnyá serdült – én lényegében csak ezt írnám a régi, aprócska fotók felnagyított sorozata alá –, székláb-apa ellenére!
Élete, későbbi sorsa, nehezen elviselt, megszenvedett gyerektelensége, a szeretet-adás ösztöne pedig – ismét – átsugárzott idős, már nem durván svihák „székláb-apa” irányába.
…És most vissza a névhez, amelyet Polcz Rudolf adott az Ibolyaként felnövő lánynak. ALAINE.
Az idős Polcz Alaine a városmajori lakás teraszra néző ablaka előtt A nevével, neveivel identitászavarba ha nem is, de másféle zavarokba igencsak belekerült. Egész élete folyamán. Halála után is!
2019. október 7-én (születésnapja okán) a közösségi portálon rá emlékezők egyike jegyzi be: „Mindig azon gondolkodom, honnan ez az Alaine név egy kolozsvári magyar lánynak, mert ugye tisztára francia hangzású, s akkor tettek be nekünk a franciák?” (Utalás az első világháborút lezáró, Magyarországtól területeket elcsatoló trianoni – „francia” – békediktátumra.) Amire egy erdélyi magyar kisebbségi politikus reflektál ugyanott: „Igen, ezen én is gondolkoztam. De külön kell tudni választani a francia kultúra tiszteletét néhány politikus döntésétől.” Amihez egy (szintén erdélyi) folyóirat szerkesztője hozzáfűzi:
„Ez nem vitás. De akkor is sznobizmus a szülők részéről, amiről a gyerek nem tehet, s viseli egész életében.”
Ilyen Polcz Rudolf, „székláb apa” névadó döntésének visszhangja egy évszázaddal később (is!).
*
Alaine-re én is rákérdeztem, pontosabban figyelmeztettem, mert (együtt voltunk PONT kiadós találkozón) sajtó-nyilvános eseményen az mondta a nevéről: „Apám a román környezet miatt adta, aztán már nem lehetett megváltoztatni.”
Figyelmeztetnem kellett (négyszemközt): „Bármikor meg lehet változtatni, Alaine, akár most is… Ezt ne mondja többet.” Emlékeztettem: „Miklós a családnevét is megváltoztatta. Mindig meg lehetett”.
„Na, már úgysem érdekes”, legyintett.
Nevetett, hogy végül is apja számítása bevált.
*
A kislány Polcz Ibolya pedig egyszerűen hozzászokott az Alaine-hez. Belenőtt a nevébe. Nem volt tőle „identitászavara”. Sőt, később már szórakoztatta a neve körüli zavar, amiért nem őt kellett okolni, hanem a nacionalista román államot és a fifikásan védekező „székláb-apát”.
Maga Alaine nem okolt, nem vádolt senkit. Végül is szép, „emelkedett”, elegáns név az Alaine. Öntudatosodó fiatal nőként már úgy viselte, mint a kamaszlányok a magas sarkú (netán tűsarkú) cipőt.
*
„Ladyhez jobban illik, mint az Ibolyka!” Ez volt részemről a pozitív heccelődés. Én igazából a bennfenteskedő, tolakodó és ragadály félismerősök miatt sajnáltam, akik hallván, hogy Miklós Ali-nak szólítja, ők is mindjárt megengedték maguknak, hogy Ali-nak szólítsák, és így emlegessék. Borsózott a hátunk tőle. Persze, hogy az Alaine-é is. Ritkán szólt, hogy: „Alaine, jó? Inkább Alaine… Tudjátok, az Ali-t csak Miklós használja, nehogy megbántsuk…” Hatékony, ravasz módszer.
Tudta magát védeni Alaine. Apám is Géza, ezért engem a család és a hajdani szűk környezet „kicsi Gézaként” emleget. Már tőlük is zsenáns, de ha másvalaki szólít így, egyenesen kiráz a hideg tőle. Amikor Alaine heccelni, vagy viszont-heccelni akart, akkor „kicsigézázott”. Csak egyszer kellett mondania, azzal már helyre voltam téve.
Amúgy véletlenül tudtam meg, hogy melyik megszólítás tetszik a legjobban neki, a sokféleképpen megszólítottnak. Göncz Árpáddal esetlenül ücsörögtünk a Miklós születésnapján, már-már elanyátlanodva az ünneplő forgatagban. A mindig mindent észlelő Alaine odajött „kedvesen csevelyegni” velünk. Egyszer csak hallom, hogy a hálás Göncz így szólítja: „Alénka!” Nem kacagtam el magam, nem is vigyorogtam (illedelmes úr volnék, ha valaki kérdi), de később, talán másnap bizony már vigyorogtam, így szólván hozzá: „Alénka!”
Megrovóan nézett rám, a mutatóujját is felemelte, mintha gyereket fegyelmezne: „Kicsi Géza!” És következett az iskola: „Maga most hülyéskedik, vagy szemtelenkedik? Mire fel? Hát olyan szép ez, hogy: Alénka!”
A készülő kötet borítója a nyomdában
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
