2021. november 27. szombatVirgil
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„A nyelv és a nemzet kialakulásában a színjátszásnak óriási szerepe volt” - interjú Gáspárik Attila színházigazgatóval

Csernik Vass Attila 2021. április 21. 16:05, utolsó frissítés: 2021. április 22. 10:26

A koronavírus-járvány jegyében telt több mint egy éves időszakban gyakorlatilag kicsiben benne van a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház teljes történelme: a nyitás, a zárás, az újjászületés, az útkeresés, a siker és a mély hullámvölgy is.


A nemrég a 75. évfordulóját ünneplő intézmény egy teljesen új arcát mutatta meg ebben a válságos időszakban, amely, úgy tűnik, évtizedekre meghatározza majd a marosvásárhelyi színjátszás irányát. Nő, vagy csökken a vásárhelyi színház szerepe a város kulturális életében? Van-e politikai nyomás, lehet-e politikailag független, autonóm intézmény egy színház ma Erdélyben, Romániában? – többek között erre ad választ Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója az alábbi interjúban.

Mint minden nagy múltú intézménynek, a 75 éves történelme során a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak is voltak jobb és rosszabb időszakai, kiemelkedő sikerei és mélypontjai. A koronavírus-járvány miatt ma a színház ismét egy nehéz, kihívásokkal teli időszakban van. Hogyan élik ezt a periódust?

- Pozitívan kezeltük a helyzetet: úgy voltunk vele, hogy ha nem tudod megváltoztatni, akkor próbálj meg előnyt kovácsolni belőle. Eddig csak próbálgattuk az online-világot, de igazából soha nem próbáltuk ki. Most volt egy évünk, hogy ezt kipróbáljuk, és az eredmények nagyon jók. Nem helyettesíti ugyan azt a színházat, amikor közönség előtt mondasz el történeteket, de új perspektívát ad, és nem csak a színház területén, hanem az anyanyelvű oktatásban, vagy a szórványoktatásban is.

Olyan tartalmakat kell kitalálni, amit mi eddig nem tettünk. Mi ezt megpróbáltuk, és a nézettségünk a különböző internetes fórumokon tényleg oriási lett. Volt olyan előadásunk, amelyre hetvenezren kattintottak rá a pandémia alatt. Tudom, hogy nehéz volt a kollégáknak is, de menedzserként a legfontosabb számomra az volt, hogy a színészek fontosságát biztosítsam, hogy ne hagyjam elkeseredni a kollégákat.


A marosvásárhelyi színház kapcsán gyakran használják a Székelyföldi Nemzeti Színház megnevezést. Visszatekintve az elmúlt 75 évre, mennyire „igaz” ez a titulus? Van-e ma egy ilyen szerepe a marosvásárhelyi színháznak?

- Hogy mi a nemzeti színház és mi nem az, ez a koroktól függően változott: mást jelentett 100 évvel ezelőtt, mást 50 évvel ezelőtt, és mást jelent ma is. Nekünk van egy értelmezésünk erre: egy olyan színház, amely utat tör, új szövegeket, új formákat, új tartalmakat keres, bátran kísérletezik a régi tartalmak felújításával. Mi ezt a munkát elvégeztük, megcsináljuk. Szerzőket avattunk, olyan szerzőket, akik mára kortárs klasszikusokká váltak, újrafordítottunk darabokat, új tartalommal ruháztuk fel őket.

Forradalmasítottuk a felolvasószínházat, elsők között játszottunk Erdélyben, Romániában tantermekben interaktív, párbeszédes tantermi színházat, ahol nemcsak a szórakoztatás, hanem a nevelés is fontos szerepet játszott. Elsők voltunk, akik önkénteseket állandó szerződéssel alkalmaztunk: többszáz önkéntesünk volt, akiket oktattunk, neveltünk, ugyanakkor nagyon fontos munkát láttak el a színházban. Elsőként alakítottunk amatőr színjátszó-csoportot 15-18 éves fiataloknak, és még sorolhatnám… Mi az elmúlt tíz évben modellváltást hajtottunk végre: nemcsak egyszerűen szórakoztató ipari egység maradtunk, hanem egy fórummá akartunk válni és váltunk, amely a szociális problémákra érzékeny, amely a világ problémáira azonnal reagál, amely kérdéseket tesz fel folyamatosan arról, hogy mit keresünk ezen a földön, miért élünk, és miért így élük, ahogy élünk.

A színházba járók közül mindenki megkapja a maga formáját, tartalmát, és ezért a mi vállunkról sok terhet levett a többi színjátszó csoport, a Gruppenhecc, a Spektrum Színház, a Yorick Stúdió. Nem kellett nekünk mindenféle réteget kiszolgálni, hanem tényleg olyan tartalmakat, előadásokat hozhattunk létre, amelyekkel közelebb kerültünk a művészethez.

A marosvásárhelyi Székely Színház 1946-os megszületése előtt nem volt egy igazán jelentős kulturális intézmény a városban, Marosvásárhely az azt követő évtizedekben vált Erdély egyik meghatározó szellemi központjává. Mekkora volt a színház szerepe ebben a folyamatban? És mekkora ma a színház szerepe a marosvásárhelyi magyar kulturális életben? Betölti-e azt a szerepet, amelyre a 75 éves múltja predesztinálja?


- Nem vagyok elégedett a színháztörténeti kutatásokkal, a történészet sokkal bonyolultabb, mint amit nálunk általában művelnek. Rekonstruáltak bizonyos múlt-részeket, egymás mellé tettek adatokat, de ezeknek a mély elemzésére még nem nagyon került sor. A színházi élet Marosvásárhelyen 1803-ban kezdődött profi szinten, azelőtt volt természetesen diákszínház, nem tudom, miért nézzük le. Erdélyben a színjátszásnak óriási hagyományai vannak a ferences rend révén, Mikházán is színházat játszottak nagyon régen. Csíksomlyói passió, ez is sokaknak mond valamit, de igazából nem kutattuk ki ennek a formáit.

Felfogásomban a nyelv, a nemzet kialakulásában a magyar színjátszának óriási szerepe volt, sokkal nagyobb szerepe, mint például az irodalomnak. Elég, ha belegondolunk, hogy Petrozsénytól, Orsován keresztül, Oravicabányától Felsőbányáig a magyar echós szekerek mentek és vitték a szót, és ezáltal egyfajta globalizációt hajtottak végre, olyan nyelvi szigetekre mentek el, ahol a megszólalás uniformizálta a magyar nyelvet, hitelt adott a magyar nyelvnek.

Így volt ez 75 évvel ezelőtt is. Egy vesztes háború után, egy kifosztott országban megvalósult Marosvásárhelyen egy olyan dolog, ami még úgymond a „Kis-Magyarországon” sem sikerült: egy kiváló színészekből álló, új utakat kereső önálló magyar színház alakult Tompa Miklós, Kemény János és Pittner Olivér vezetésével. És ez a három jóízlésű ember, a Kemény János tapasztalatával, a Tompa Miklós becsvágyával, a Pittner Olivér racionalitásával elindít egy olyan folyamatot, amiben a marosvásárhelyiek önmagukra találnak. Esténként a Kultúrpalotában többszázan ültek össze tapsolni, nevetni, sírni, közösségi élményként megélni a színházat.

Gondoljuk bele abba, hogy nem volt tévé. Minden este megtelt a Kultúrpalota. Jó, ez a 40-es évek vége fele átcsap egyfajta ideológiai átneveléssé, ugyanis a színháztól elvárták, hogy a szocializmus erényeit ecsetelje, de az emberek nem hülyék, az agymosás nem történt meg teljesen: a színház mégiscsak egy magyar közösséget épített fel. A színház aztán idevonzotta a művészeti egyetemet, az akkori színművészeti főiskolát, és ez a város valóban várossá kezdett válni azáltal, hogy ilyen fontos intézmények kerültek a területére. Volt végre egy elit, amelyre fel lehetett nézni, nemcsak egy gazdasági, vagy egy katonai, hanem egy művészi, tanári, professzori, értelmiségi elit, amelyre a város felnézett.

Szerintem nagyon sokat köszönhetett a város ennek a színháznak, és fordítva. Persze, voltak hullámvölgyek, igazából a színház a legnagyobb válságát 1990 után élte meg, amikor a művészek és a színház igazából nem tudtak mit kezdeni a szabadsággal. Addig létezett egy esztétikai kategória, amelynek az volt a címe, hogy magyarul van, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy az ember megnézzen egy előadást, de 1989 után, amikor minden úgymond szabad volt, a színház nem tudta, mit mutasson meg, és ez így volt a legtöbb erdélyi színház esetében is.

Kolozsváron Tompa Gábor tudta egyedül, hogy körülbelül melyik lesz az út, amelyen el kell indulni. Nagyon érdekes, hogy Tompa Gábor útja Bukarest fele, a színjátszás, az interkulturalitás fele vezetett, a többi színház elkövette azt a hibát,hogy Magyarországon keresett menedéket, és elkezdte utánozni a magyarországi színházakat,és ez sok időre kiürítette az épületeinket.

A színház komoly politikai kérdés volt a kommunizmus idején, ám az a helyzet, hogy ez az elmúlt harminc évre is érvényes: ma is azt látjuk, hogy például a színháztámogatások ügyében komoly politikai színezetű döntések születnek. Miért olyan fontos a politikának a színház, és miért vált „mostohává” a marosvásárhelyi színház a mai politikum számára?

- Politikai kérdés a színház, mivel állami finanszírozásból működik, tehát nem önfenntartó. Ezelőtt tíz évvel a színház összköltségvetésének a 99 százalékát a bukaresti minisztériumtól kapta, egy százalékát kellett a jegyeladásból fedeznie, de ezt az egy százalékot sem tudta megszerezni, tehát még arra is kölcsönöket kellett felvegyen, pályáznia kellett. Jelenleg egy sokkal nagyobb költségvetés mellett, a színház bevételeinek a 15-20 százaléka különböző előadások bevételeiből jön meg, ami óriási növekedés. Az összes művészeti ág, kivéve a filharmóniát és a színházat, megél valamiből, a színház, a filharmónia, de a film is nálunk Romániában, de általában Kelet-Európában állami, vagyis a politikai hatalmak költségvetéséből él…

És ez mennyire befolyásolja a színház működését? Van-e politikai nyomás? Ők adják a pénzt, de várnak-e cserébe valamit?

- Én tizenhat kulturális minisztert éltem túl, körülbelül a másodiknál hittem azt, hogy belehalok, és most engem ki fognak rúgni, de aztán rájöttem, hogy igazából nem annyira fontos Bukarestből nézve a marosvásárhelyi színház igazgatói állása... Persze, óriási román-magyar nyomás volt, főleg román nyomás, nagyon sokan, akik nagyon jól élnek a nacionalizmusból, úgy érezték, hogy a személyemmel egy új fázisba léphet a „harc”, úgy vélték, én nem felelhetek meg a román kultúra elvárásainak, mert magyar vagyok és egy román tagozatot is vezetek.

Eljutottunk oda, hogy már minden politikai párt adott kulturális minisztert, de a gondok még mindig nem oldódtak meg: a színház épülete nagyon rossz bőrben van, a technikai felszereltsége nagyon gyenge. Most, hogy az RMDSZ hatalmon van, és főleg, hogy a kultúrában is ott vannak a képviselői, nos, ez jó kellene legyen... Azt mindenki tudja, és ezt sohasem rejtettem a véka alá, hogy az elmúlt időszakban meglehetősen elégedetlen voltam azzal, ahogyan az RMDSZ politizál. Valóban, rengeteg visszásságot látok benne, úgy érzem, hogy a politikai plurizalizmus a szervezeten belül nem működik.

Ugyanakkor, bár nem vagyok tagja az RMDSZ-nek, erdélyi magyarként mégis úgy látom, hogy az RMDSZ az egyetlen legitim magyarokat is képviselő politikai szervezet. Léteznek még magyarnak mondott pártok, de ezek mesterségesen létrehozott, mesterségesen táplált, ideológiailag kiszolgáltatott, „gittegyletek”, amelyek, ahogy megvonják a magyaroszági támogatásokat, meg is szűnnek. Azt is el kell ismernem, hogy ha a román kollégákkal beszélgetek más városokból a kultúra területéről, egyértelműen Kelemen Hunort tartják az elmúlt harminc év legjobb kulturális miniszterének. Demeter András, aki most államtitkár a kultúra és a kulturális törvénykezés egyik legjobb szakértője Romániában. Ettől függetlenül ne legyenek illúzióink, a pénzügyminiszter dönti el, kinek mennyit kell adni… Kollégáimmal türelemmel várjuk a pozitív változásokat!

Bukarestből, tehát nem tűnik fontosnak a vásárhelyi színházigazgatói állás, ellenben Magyarországról fontosnak tűnik: nemrég volt egy nagyobb pénzosztogatás az erdélyi magyar színházaknak, és a vásárhelyi színház ebből kimaradt. Mivel magyarázod?

- Őszintén, nem ismerem a részleteket. Én is olvastam a sajtóban, hogy bizonyos színházak kaptak pénzeket, és nemcsak magán-, hanem állami intézményeket is megdobtak tíz- húszmillió forinttal, nem az én dolgom ezt sem bírálni, sem minősíteni. A legnagyobb közösségünk van, a legtöbb néző hozzánk jár a lakosság számát tekintve, az internetes fórumokon a legtöbb aktivitást bonyolítunk, tehát szegényen élünk, de tisztességesen.
Nem kértünk soha semmit, nem kínáltak soha semmit, nem voltak éjszakai viták, amelyen ezt, vagy azt kértek volna, és akkor pénzt adnak, semmi ilyesmi nem volt.

Nem tudom mi az oka. A hetvenötödik évfordulóra készítettünk volna valamit, amiért írtunk egy levelet a magyar miniszterelnöki hivatalnak, de nagyon elegánsan elutasítottak bennünket, és sok sikert kívántak a román-magyar közeledéshez… De hogy ez a gondolat honnan van, honnan nincs, nem tudom, de tudom értelmezni. Tudom, hogy bizonyos körökben hogyan néznek ránk.

Nyilván, érthető, hiszen a színház kiállt a SZFE függetlensége mellett…

- A színház nem állt ki a SZFE függetlensége mellett, mert ez egy másik ország problémája. Én személy szerint normalitásra szólítottam fel mind a két felet, mert mindkét szakmai féllel gyümölcsöző kapcsolataim vannak. Egyetemi tanár vagyok, oktatási intézményt is vezettem, én nem szeretnék felébredni egy reggel azzal, hogy a főváros ideküldje az embereit, akik megmondják, hogy ezentúl így lesz, vagy úgy lesz.

Tehát romániai magyar szempontból mérlegeltem a megszólalásomat, amiért magánlevelezésben a halálon kívül, nem tudom, mennyi minden átkot szórtak rám, de még egyszer: amikor az oktatási intézmény függetlensége mellett kiálltam, akkor elsősorban a romániai oktatási intézmények függetlensége mellett akartam kiállni, mert tudom, mit jelent az, hogy egy színművészeti egyetemből egy művészeti egyetemet tudtunk csinálni, és Bukarest nem szólt bele, megindítottuk magyar nyelven a tánc és a díszlettervező szakot, a drámaíró mesterit és még rengeteg dolgot meg tudtunk csinálni azért, mert autonómiája volt az egyetemnek, és ez számomra egy nagyon kényes dolog.

Színház nem létezhet vízió, jövőbemutató tervek nélkül: milyen elképzeléseitek vannak a jövőre nézve?

- A színháznak példamutató intézményként kell működnie a továbbiakban is, minden segítséget meg kell adnia a fiatal művészeknek, a művészeti egyetemnek, szolidaritást kell vállalnia minden elesett emberrel, minden utat kereső emberrel, és segítséget kell nyújtania minden székelyföldi kulturális intézménynek, amely ezt igényeli.

Én hiszek abban, hogy Romániában magyarként teljes érvényű életet lehet élni, és ehhez feltétlenül szükség van az önálló, autonóm módon gondolkodó intézményekre, és a politikának be kell ismernie, hogy önálló, autonóm módon gondolkodó intézmények csak segíteni tudják a munkáját. Lehet, hogy néha karcos lesz a beszélgetés, lehet, hogy néha felmegy a hang, de hosszú távon a demokrácia-érzetünket csak az biztosítja, hogy ha vannak viták, ha vannak komoly és erős párbeszédek, és a végén az észérvek előtt fogunk meghajolni. Nagy kaland volt ez a tíz év. Nyilvánosan megköszönöm mind a 186 kollégámnak az odaadást. A többszáz külső munkatársnak a bizalmat. A sajtónak a médiának, hogy sokszor segítettek.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS