2021. október 23. szombatGyöngyi
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Egy „világművész” kiállítása Erdélyben: megnéztük Bencsik Jánost a Bánffyban

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. május 02. 13:04, utolsó frissítés: 2021. május 03. 15:14

„Milyen volt?” – kérdezték a kollégák, amikor visszatértem Bencsik János kiállításáról a szerkesztőségbe. „Zavaros” – feleltem, mert néhány dolog nem stimmelt.


Hogy mondjam el, hogy a tárlat úgy hatott, mint egy megáradt folyó, amelynek iszaptól sűrű ragacsos leve mindenféle fatörmeléket, növényi indát, megfulladt kisállatot sodort magával? Zavaros, s mint ilyen zavarba hozó: még zúgott bennem az áradás, éreztem a sárgás-barnás habos örvénylését.

A Kolozsvári Művészeti Múzeumban a héten megnyílt Bencsik János 75+1 című kiállítása, amely egészen május 16-ig látogatható. A 76 éves művész, akit az egykori romániai magyarság értelmisége jól ismert, ma egy szűk szakmai kört leszámítva, jóformán ismeretlen.

Vajon miért?

Bencsik János: Félünk mi itt Kréta szigetén / részletBencsik János: Félünk mi itt Kréta szigetén / részlet


Mert 1989 óta Budapesten él és alkot, tehát elment? Vagy kicsiny kulturális nyilvánosságunk olyannyira hajlamos szelektív memóriazavarban szenvedni, hogy egyes embereket, történéseket, mozzanatokat ami ’89 előtt történt egyszerűen elfelejti? Netán azért, mert egyre jobban kikopik a közbeszédből a „romániai magyar”, így egy bukaresti-budapesti életműre nehéz azt mondani, hogy „erdélyi magyar”? Ezért nem szerepelhet a 100 év – erdélyi magyar képzőművészet című albumban?


De nem igaz, hogy el akarjuk felejteni Bencsik Jánost. Hiszen több kiállítása is volt Erdélyben, legutóbb tavaly Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban, Mattis Teutsch Waldemarral együtt. A két művész sem műfajilag, sem tematikában nem hasonlítanak, a közös pont mindössze az, hogy mindketten a székely városban töltötték gyerekkorukat, és mindketten – ahogy Vécsi Nagy Zoltán fogalmazott – „világművészek”.

A terem tükreiben a Zsoboki dombok - és a többi alkotás - izegnek-mozognak.A terem tükreiben a Zsoboki dombok - és a többi alkotás - izegnek-mozognak.

Mostanában mintha egyre több művészeti teoretikus álláspontja (vagy annak félreértése!) azt sugallaná, hogy a modern erdélyi magyar művészet sajátos utóvéd-művészeti alakzatot öltött magára, amely egy jellegzetes transzcendentális-szakrális attitűddel védte a kisebbségi erdélyi magyarságot. Egészen biztosan ilyen is volt. De nemcsak: hiszen ott vannak a „világművészek”, akik – legalábbis kanonizációs szinten – a sajátos erdélyi magyar arrière-garde-dot feszélyezik az internacionális avant-garde-dal.

Bencsik János tehát világművész,

aki Budapesten született 1945-ben, Sepsiszentgyörgyön töltötte gyerekkorát, majd Marosvásárhelyen tanult szobrászatot és grafikát ’59-’63 között. Lehet, hogy ez ma már nem mond sokat, de a vásárhelyi iskola műhelye akkoriban egy erős iskola volt, számos művészünk ott indult, majd Bukarestben folytatta egyetemi szinten a tanulmányait.

Így tett Bencsik is, aki 1965-1971 között grafika szakon diplomázott a fővárosban.



Ez a korszak meghatározó volt a romániai kulturális életben, hiszen ekkor történt egyféle „nyitás” Nyugat felé, amely lehetővé tette, hogy a szellemi élet felpezsdüljön: könyvek, kiadványok, kiállítások, filmek váltak elérhetővé az itteni egyetemisták számára, galériák nyíltak, kiadókat alapítottak. Ennek következtében, beáramlott egy csomó kulturális hatás, szellemi vita: egyrészt a korábbi szovjet avant-garde-ból és a Nyugaton éppen zajló ’68-as mozgalmakból. Így válhatott Bencsik – és még sokan mások – a korral együtt lélegző, nemzetközi szintű alkotóművésszé.

Sokan úgy tudják, hogy ez a nyitás részben kirakat volt, de az biztos, hogy nem tartott sokáig: viszont aki akkor volt egyetemista, az némileg szellemileg felfegyverkezve nézhetett szembe a ’70-’80-as évek kegyetlen borzalmaival. Arról nem is szólva, hogy akkor még egy erős „magyar kolónia” létezett Bukarestben.

A teremben egymással szemben két nagyhatású mű: Szent Antal megkísértése (2015) és a Tengerek asszonya (2018)A teremben egymással szemben két nagyhatású mű: Szent Antal megkísértése (2015) és a Tengerek asszonya (2018)

A kolozsvári kiállításon mindennek a nyomát felfedezhettük:

kétségkívül színvonalas munkák tömkelege – amelyek között akár a romániai magyar modernista művészet egy-két remekműve is megbújhat! –, amelyek telis-tele vannak rejtett intertextusokkal, burkolt utalásokkal, kapcsolatokkal, amely nem csak ezernyi szállal köti az életművet a 20. század Európájához, hanem mindazt értelmezően át is dolgozza. Beleértve a diktatúrák és különböző ideológiák nyomasztó súlyát, a pokoljárást.

Talán ennek a hatása, hogy a korra jellemző lesz a valósággal való kritikus szembenézés, a mítoszon és az absztrakción keresztül, hiszen a direkt kritikát, a valósággal való pontos szembesítést a rendszer nem tűrhette. Bretter György a 60-as években így elmélkedik Ikaroszról: „a választás problémája tulajdonképpen nem is az életre vagy a halálra vonatkozott, hanem arra, hogy elfogadja-e az apák bölcsességét vagy ne. A már kitaposott úton haladjon, vagy valami mást keressen, a napot, fényt a szürkeség helyett.”

Talán Bencsik kérdése is ez, és nem a transzilván (apák által) kitaposott utat választja – hiszen törekvései jellegzetesen avant-garde törekvések –, de nem is a naphoz emelkedik, hanem alászáll a pokolba, és nem a napot, a fényt keresi, hanem a sötétlő árnyakat: Dantét illusztrálja. „Aki a Divina Comediához mer rajzolóként méretkezni (...), s aki azóta sem szűnt meg vallatni a mitológiát, a mai költők és filozófusok álmait, az nyilván tudja, mit jelent »alászállni a pokolra«” – írta Kántor Lajos az egykori kolozsvári Dante-kiállítása kapcsán.

Több művészettörténész – például Banner Zoltán – úgy véli, a művész azóta is az Isteni színjáték vidékein vándorol, valahol a Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom kontrasztos környékén. Ez a kijelentés nem csak a grafikákra vonatkozik, hanem a festészetre is. (Bencsik Jánost a végzettsége miatt legtöbbször grafikusként emlegetik, pedig jelentőset alkotott a festészetben is – de szobrokat is alkot. Kár, hogy azok nem jelentek meg a kiállításon.)

Stilisztikailag Bencsik művészete jól megragadható az avant-garde eszközkészletével, de azt hiszem valami több történik a munkáiban, amit nehéz szavakban megfogalmazni. Mi ez a zavaros áradás, ez a pokolban-járás, ahol az emberi lét örvénylésének lényegi kivonatát (absztrakcióját) láthatjuk?

Kétségtelenül van benne valami lappangó agresszió, iszonyodás, kegyetlenség, erőszak. Megkockáztatom, hogy az ideológiákkal való szemtelenkedés is ott lüktet a képeken, keveredve a groteszk humorral, és ironikus élcekkel átszőve. A kiállítás 10 termében fel-alá sétálva azon töprengtem, hogy

ez honnan ismerős, mert nem a 20. századból.

A 76 éves képzőművész. Fotó: Feleki István / Muzeul de Arta Cluj-Napoca A 76 éves képzőművész. Fotó: Feleki István / Muzeul de Arta Cluj-Napoca

Néhány jelzés irányíthat ebben a kérdésben. Például, van egy erős itáliai kapcsolat: a Dante illusztrációk, majd az 1975-ben elnyert olaszországi ösztöndíj. Bukarest után Bencsik János Rómában dolgozik, tanul. További jelzések, nyomok a címek, amelyek messze túlmutatnak a gyakran emlegetett vallásos és mitologikus témákon: bohócok, bábok, alkimisták, varázslók, torzók.

Ha a lázadást, az ideológiák és szellemi mozgalmak kavalkádját, a vallási és mitikus témák egymás mellé rendelését, és a zavaros áradást, örvénylést a címek mellé tesszük, akkor ez a barokk. Annál is inkább, mert többek szerint ez a stíluskorszak volt az, amely elsőként előtérbe állította magát az alkotót, az ábrázolt alanyt, a maga szubjektivitásában, ábrázolni kezdte magát a műtermet, a festés folyamatát, széleskörűen használta a dramatizálást, az illúziókat, felfigyelt az atipikus-abnormális vonatkozásokra (törpék, marionettek, torzók, bábok, szörnyek), bevezette a művészetbe a groteszk és az irónia esztétikáját, és így tovább.

Ebből a szempontból, ha figyelembe vesszük az itáliai barokk emelkedettségét, a spanyol barokk sötétségét, a németalföldi nyugodt, tiszta közvetlenségét, akkor akár azt is állíthatjuk, hogy a modern művészet ebből bomlott ki.

Jobbról balra: Fülöp király áriája, Jelek és árnyékok, HarlekinJobbról balra: Fülöp király áriája, Jelek és árnyékok, Harlekin

Bencsik művészete inherens kapcsolatban áll azzal, amit a barokk jelent.

Meglehet, hogy ez az értelmezési vonal kissé önkényes, de mentségemre szóljon, hogy a kiállított művek nagyon jól illeszkedtek a Bánffy-palotához, annak termeihez, a tükrökhöz, ablakokhoz, díszekhez és az árnyékos megvilágításhoz.

Azt hiszem Dragomán György is valami hasonlóra gondolhatott, mikor így írt erről a világról: „(...) és egyszerre ott van előttünk Bizánc és Róma és Velence széttördelve és újra összerakva; ott a történelem mítoszainak kavargása, egy hatalmas szédítő karneváli forgatag - de mi csak egy összevissza törött, szilánkokra esni készülő ablakon keresztül látjuk az egészet, és ahogy közelebb lépünk, észrevesszük, hogy a szilánkokat már csak az üvegre ragasztott málladozó szigetelőszalag csíkok tartják egyben, és akkor csak állunk, a tüdőnk tele levegővel, de nem merjük kifújni, nem merünk mi még sóhajtani se, mert félünk, hogy akár attól is széteshetne a látvány...”

A szerző fotóiA szerző fotói

Zavaros, nemde?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS