2021. július 29. csütörtökMárta
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A bábu, attól bábu, hogy él: Botár Edit báb- és díszletterveinek a kiállításán jártunk

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. május 31. 09:29, utolsó frissítés: 22:32

Egy nem szokványos univerzumba nyújt bepillantást az Apró világok kiállítás, ahol Botár Edit hagyatékból mutatnak be egy válogatást.


A romániai magyar kultúrában mindig akad egy-egy fontos szereplő, aki nem illeszkedik sehova, akinek az életművében van valami atipikus. Minden bizonnyal ilyen Botár Edit (1930 – 2014) is, aki a második világháború utáni erdélyi művészetben meghatározót alkotott.

Ennek a nem szokványos világnak az egyik szegmensébe nyújt bepillantást a Quadro Gallériában rendezett Apró világok kiállítás, ahol a Botár hagyatékból előkerült, több mint 50 báb- és díszlettervből mutatnak be egy válogatást: a tárlat rendkívüliségét fokozza, hogy a szervezők egy bábelőadással kiegészítve tették ezt.

Botár Edit egyszerre volt textilművész, grafikus, festőművész, akvarellista és báb- és díszlettervező. Éppen ezért nem illeszkedik sehova, hiszen olyan festő, aki csak elvétve festett olajjal, mivel kitartott az akvarell mellett. Vízfestményei azonban a festőknek túlságosan grafikai jellegűek; a grafikái pedig túl festőiek. A báb- és díszlettervezői munkásságában átütően van jelen a textilművész. Munkásságának ezt az iparművészeti vonulatát – számos ruhát tervezett és kivitelezett – ma jóformán alig ismeri valaki. Alkotásaiban egyszerre vannak jelen a magyar és a román folklorisztikus elemek, de éppígy felismerhetjük bennük az avantgárd szellemi és művészeti hatásait is, ahogyan a korabeli diktatórikus viszonyok kultúrára gyakorolt nyomásának rejtett nyomai is beazonosíthatók.

Erről az atipikus vonásáról ő maga is tudott, a 2000-es években rövid pályavázlatában reflektált is rá, mint ahogyan a sikerességét és elismertségét sem rejtette véka alá:

„Hosszú lenne felsorolni életem fontosabb állomásait, így csak pár fontosabb dologra szorítkozom. A Kolozsvári Ion Andreescu Intézet textilszakának elvégzése után (1956) harminc évet dolgoztam a Kolozsvári Bábszínházban mint díszlet- és bábtervező. Sok kitüntetést és elismerést kaptam. Ez csodálatos műfaj volt, ahol alkotó fantáziámat hagyhattam szárnyalni. Fából vaskarikát is csinálhattam. Így az absztrakt művészet sok ágát is kipróbálhattam, mégis megmaradtam nagy szerelmemnél, az akvarellnél, amit nem értékeltek úgy, mint az olajat. Így magányos farkasként mégis kitartottam e műfaj mellett. A grafikai kiállításokon túl színesnek tartották munkáimat, a festészetin meg grafikának minősítették az akvarellt. Egyik skatulyába se fértem bele, így kénytelen voltam egyéni kiállításokon felmérni: hogyan tovább? Hatvannégy kiállításom volt itthon és külföldön, és huszonöt országba jutottak el munkáim. Közben textilfestéssel és könyvillusztrációkkal foglalkoztam. Most sikerült megjelentetnem a Kolozsvár albumot (saját költségen) ami 101 akvarellt és 101 tusrajzot tartalmaz négynyelvű szöveg kíséretében. Ez negyvenöt év munkájának csak egy kis töredéke. A könyv megjelenésével egy időben kiállítottam a Kolozsvár képeit is a budapesti Vármegye Galériában. A Keszthelyi Múzeumban most nyílt meg egy nagy kiállításom. Nem volt könnyű életem, de a sok nehézségen optimizmusom és alkotókedvem átsegített.”

Díszletterv-részlet Móricz Állatmesék darabjához, illetve bábterv. Díszletterv-részlet Móricz Állatmesék darabjához, illetve bábterv.


Azzal együtt, hogy a kolozsvári szellemi életben sokáig jelen volt, számos kiállítást rendezett, sokan megfordultak az emblematikussá vált Majális utcai lakásán, vélhetőleg legerőteljesebb hatását Botár Edit mint a báb- és díszlettervező fejtette ki. Ezekkel a munkáival a kolozsvári bábszínházban hosszú évtizedekig, folyamatosan, nemzedékről-nemzedékre találkoztak az ott megforduló gyerekek, hiszen pályája kezdetétől nyugdíjazásáig jelen volt az ott zajló munkafolyamatokban, nevéhez több mint 90 produkció köthető.

Botár báb- és díszlettervezői munkásságának hagyatékát az alkotó fia nem sokkal a pandémia kitörése előtt átadta Palocsay Kisó Katának, színművészeti egyetemi oktatónak, kutatónak, bábrendezőnek feldolgozásra, amit követően a magyarországi Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetbe (OSZMI) fog kerülni. A feldolgozás mellett – katalogizálás, digitalizálás – amelyet Palocsay Kata, Kocsis Tünde és Jakabffy Tamás végzett el – egy portréfilm is készült „Botáranyuról”, ami a bábos munkásságát járja körül:



„Hogy lett ebből kiállítás, és a kiállításban előadás?” – kérdeztük Palocsay Katát miután megnéztük a tárlatot.

A kiállítás társszervezője elmondta, hogy megmutatta Székely Sebestyén Györgynek a Botár-hagyatékot még mielőtt átküldenék az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetbe. A művészettörténész-kurátor egyből rákérdezett, hogy mielőtt az anyag elmenne, nem kellene Kolozsváron bemutatni? „Dehogynem, az csodálatos volna, de én nem az az ember vagyok, aki ilyesmit tud szervezni. Meg hol, és hogyan?” – idézte válaszát Palocsay, aki azt is megosztotta, hogy miközben nézték a bábterveket, díszletrajzokat, Székely Sebestyénnek is megelevenedett egy csomó gyerekkori élménye, például mikor felismerte azt az órarendet, amit egyik bábelőadás után kaptak a gyerekek: neki is olyan órarendje volt valamikor a 80-es években, mint még nagyon sok osztálynak.

„Így az egész hagyaték hozzá is közel került, személyessé vált, és felajánlotta, hogy csináljunk egy kiállítást a Quadro Galériában” – osztotta meg velünk a kiállítás megvalósítása felé vezető első momentumot. A kiállítást ketten szervezték, a képeket, rajzokat kurátorként Székely Sebestyén válogatta, míg a kutatási és rendezési feladatokat Palocsay Kata vállalta.

Palocsay arról is beszámolt, hogy a kiállítás kapcsán felmerült a kérdés, mit kezdjenek a bábokkal, mert valami módon azokat is be kellene mutatni, és a hagyatékban volt is hét báb. Mivel azok nem voltak túl jó állapotban, az első lépés mindenképpen az volt, hogy azokat restaurálják, szedjék rendbe. Ebbe a munkafolyamatba Palocsay segítségként bevonta két volt diákját, akikről tudta, hogy számíthat rájuk.



„De azt is tudtam, hogy a bábokat nem szeretném egy kiállítótérbe kirakva látni. A báb nem egy dísztárgy, nem egy dekoratív elem. A báb attól báb, hogy él. A báb akkor él, ha mozog. Ha csak kiállítjuk, akkor egy halott bábot látunk, semmi mást. Egy halott bábot nem jó érzés látni” – osztotta meg velünk a kutató. Így jutottak el a kiállítás szervezésénél, hogy a bábokat meg kell mozdítani, elevenen kell megmutatni őket. „És milyen jó dolog lenne, ha ezek a bábok ennyi pihenés után ismét »dolgoznának«, ahogy mi szoktuk mondani” – tette hozzá Palocsay Kata.

Végül egy 20 perces kis előadást rendeztek, Színre szín címmel, s mivel nagyon kis létszámú közönség előtt lehet előadni, egymás után kétszer adják elő a Váróterem Projekt színészei, Varga Hunor-József és Veres Orsolya.

Az előadás klasszikus paravános bábjáték, a maga nemében minimalista, nonverbális, a narratív történetmesélést a bábok eleven mozgása és a háttérzene biztosítja – ezzel is megidézve az egykori bábtechnikákat. A zenei aláfestésnél Orbán György szvitjeiből használtak fel, aki a múlt században sokszor együtt dolgozott a bábszínházban Kovács Ildikó rendezővel, illetve Botár Edittel.

A gyerekek nagyon élvezték az előadást. Fotó: a szerző felvétele. A gyerekek nagyon élvezték az előadást. Fotó: a szerző felvétele.


Munka a paraván mögött

Varga Hunor-Józseftől megkérdeztük, hogy mit jelent számára korabeli bábokkal játszani. A színész elmondta, hogy a hagyatékkal érkező bábok mind nagyon erős bábtechnikákkal mozgathatóak, illetve többféle technikával eleveníthetők meg, hiszen vannak kesztyűs bábok, vajang és más technikájú bábok.

„Akkor a tárgyanimációt nem ugyanúgy csinálták mint most, és mi ezeket próbáltuk visszahozni. Megnéztük mit tudnak, hogyan működnek, hogyan mozognak. Nagyon izgalmas volt ezzel a hagyatékkal dolgozni. Restaurálni kellett a bábokat, ehhez foglalkozni kellett a tervekkel is, átnézni a hagyatékot, és megismerni ezt a világot, Botár Edit világát. Ez nagyon jó volt!” – mesélte Varga.

Veres Orsolya is kiemelte, hogy mennyire megtisztelő volt a hagyatékkal találkozni, dolgozni.

„Minden egyes bábnak külön története van. Sőt az anyagoknak is, kezdve a selymektől, egészen a mindenféle apróságig, ami használhatunk az előadásban. Igyekeztünk mindent érvényesíteni, így nagy hangsúlyt fektettünk például a színekre: azok is kellett illeszkedjenek ennek a világnak a stílusához” – mutatott rá Veres az előadás és a képzőművészeti kiállítás, illetve az Botár munkásságának szerves egységére.

Minden egyes bábnak külön története van. Fotó: Quadro Galéria Minden egyes bábnak külön története van. Fotó: Quadro Galéria


A Váróterem Projekt mindkét színésze elmondta, hogy nagyon jó élmény volt a bábokat életre kelteni.

„Egyrészt tényleg nagyon értékesek ezek a bábok, másrészt meg egyáltalán nem számít, hogy milyen korból származnak: a gyerekeknek ma ugyanúgy élvezik, mint hosszú évtizedekkel ezelőtt” – fejtette ki Veres Orsolya, hogy miben is rejlik a jó élmény kortalan forrása.

Beszámoltak arról is, hogy az előadás munkafolyamatában a legnagyobb kihívás a mozgatástechnikák elsajátítása volt. „Mi nem bábosok vagyunk, hanem színészek, akik tanultunk az egyetemen bábozást. De például azt nem tanultuk, hogy hogy kell mozgatni egy vajang bábot, ezzel most találkoztunk először. S amíg ráéreztünk arra, hogy ne csak mozogjon az a bábu, hanem legyen benne élet is – ez volt a nehezebb része” – mesélték a színészek, hangsúlyozva, hogy végig nagyon jól együtt tudtak dolgozni.


Mi történt a paraván előtt?

„Én most nagyon boldog vagyok” – osztotta meg velünk Palocsay Kisó Kata, miután tucatnyi gyerekkel együtt mi is megnéztük az előadást.

„Boldog vagyok, mert ismét láthattam, hallhattam a gyerekek reakcióját, beszólásaikat, a nevetésüket. Igazolja, hogy nem hiába gyakoroltunk annyit, és nem dolgoztunk hiába” – mondta Palocsay. Beszámolt arról, hogy például a nézőnek lehet, hogy nincs is tudomása arról, hogy mekkora kihívás, hogy az előadás egyik jelenetében három repkedő pillangó kecsesen leszálljon a királykisasszonyra. Ugyanis amíg egyik színész a királylányt animálja, a három pillangót a másik színész mozgatja – akinek, ugye, csak két keze van –, és ezt a maga ritmusában, összhangban a bábu mozgásával finoman rá kell reptetni a bábura: majd hirtelen elröpíteni...

„Megérte ezt megcsinálni, mert láthattuk, hogy az egy »váóó!« pillanat lett a gyerekek számára. És ott volt még a sok találgatás, hogy milyen szín következik, vagy mi az, amit látnak!.. Minden teljesen a helyénvaló volt, ez csodálatos élmény számomra” – összegezte a rendező az előadás után.



Kérdésünkre, hogy mit jelent számára a megvalósult kiállítás, az előadott bábjáték, a Botár-hagyaték, elmondta: „A gyerekkoromat. Az, hogy most én bábszínházzal foglalkozom, több mint valószínű, ennek is köszönhető. Annak, hogy én gyerekkoromban jó bábszínházat láthattam. És attól volt jó bábszínház, hogy ilyen emberek csinálták, akik boldogok voltak attól, amit alkottak, teremtettek.”

A látogatókat, a bábszínházi hagyományhoz híven, a kiállítás szervezői nem hagyják üres kézzel távozni. Hatházi Rebeka Botár Edit tervei alapján, a kornak sajátos játékát idézve, papírbábokat és -ruhákat alkotott, amelyek ingyenesen elvihetők.

A kiállítás anyagát a Puck Bábszínház és a Román Televízió Magyar adása által rendelkezésre bocsátott dokumentáció egészíti ki.

Megtekinthető június 18-ig, előadás ismétléssel látható június 1., 4. és 11.-én. További információ a Quadro Galéria közösségi oldalán.

Nyitókép: Quadro Galéria Facebook-oldal.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS