Nosztalgia a jelen iránt: töprengés a Milliónyi romok kiállításon
Horváth-Kovács Szilárd 2021. június 02. 19:41, utolsó frissítés: 2021. június 03. 17:50Hol a határ a múlt és a jelen között? Az elmúlt évtizedek alatt felnövő nemzedékek drámáit feldolgozó kiállításon a szemlélő a romokban heverő tervekkel, ígéretekkel, a füstbe ment optimizmussal szembesül.
Bár a kísérőszöveget figyelmesen elolvasom, a megnyitón meghallgatom egyik művész tárlatvezetését, jegyzetelem az észrevételeimet, már felsejlik, hogy ebből nem lesz tudósítás. Érintett vagyok. Ez alól talán kivonhatnám magam, de akkor a kiállítást árulom el.
Ide nem tudósítás kell, a tárlat értő kritika után kiált.
A múlt héten a Quadro 21 Gallery, amely a Quadro Galéria égisze alatt működik, a rendhagyó koncepcióját továbbvive – miszerint a művészközösségek a saját kiállításukat rendezik meg, ilyen volt az izolációval számot vető tárlat is – ismét átadta termeit egy művészcsoportnak.
A galéria az emeleti, illetve alagsori termeiben három fiatal művész – Adrian Ganea, Thea Lazăr és Flaviu Rogojan – mutatta be a Millions of Ruins című tárlatát.
„A nyugtalanság és krízis időszakát követő, megígért normalitáshoz való visszatérés nem más, mint egy rózsaszínű szemüvegen keresztüli visszatekintés a közelmúltba. A fiatal művészek nemzedékei számára az 1990-es és 2000-es éveket nosztalgikus optimizmus és megszegett ígéretek jellemzik. Ezen évek romjai kísértik még mindig a kortárs társadalmunkat” – olvasható a tárlat kísérőszövegében.
Talán túlzás, hogy a kiállítás kritika után kiált. Legfeljebb csendesen, reménytelenül sóhajt.
Ez a nemzedék az én nemzedékem: mi tudjuk, hogy tájainkon az értő kritika nem a megvilágító, előrelendítő erejéről híres – de egyesek szerint még létezik. Ezt viszont nem vállalhatom: sem szakmaiságom, sem képességeim nincsenek képzőművészeti kritikát művelni, még ha a strukturális intézményes-tekintélyelvű-piaci akadályokat félretenném is.
Laikus érintett szemlélőként töprengek a kiállításon, mint bárki, aki a nemzedékváltás generációjához tartozik. Akik ’89 után szocializálódtunk, akiknek gyerekkorukban egyszerre volt jelen a kitörő eufória, amit a forradalom okozott, de akik már az iskolában szembesültek a kelet-európai vadkapitalizmus dübörgésével. Láttuk, hogy néhány társunknak milyen cipője van, és csakhamar azt is sejtettük, hogy minden csak pénz kérdése. Vagy annak hiánya. Gyerekkorunkban nem a demokrácia jelent meg, hanem a bukaresti bányászjárás, és a marosvásárhelyi fekete március. A szüleink a ’90-es évek lelkesedésében azt a Ion Iliescut választották meg, akit ma emberiség ellen elkövetett bűnnel vádolnak.
Aztán megjelentek a gameboyok, a rajzfilmek, az animék, ránkzúdult az egész nyugatot behálózó popkultúra-ipar. Majd megjelent a mobiltelefon, az internetklubok, majd otthon is lett számítógépünk. Mi már nem azok voltunk, akik a tömbházak előtt játszunk, nyakba akasztott házkulccsal, hanem videó-játékokkal töltöttük az időt, jóformán magunkra hagyva, ezernyi tiltás között. A felnőttek nem tudták mit kezdjenek az éjszakai és iskolai sms-ezéssel, azzal, hogy órákat ülünk a számítógép előtt. Amúgyis rohamosan romlott a közbiztonság, egyre több autóbaleset volt, az utcákat sötétedés után ellepték mindenféle emberek és jelenségek, amikről nem beszélt senki, de minden szülő féltette gyerekét.
Manapság mindenki aggódik a pandémia kapcsán felmerült online-oktatás kapcsán, s mindenki elfelejti, hogy a mi nemzedékünk hány iskolai sztrájkot, tanügyi reformot kellett, hogy elviseljen. Egyik félévben még a régi rendszer tankönyvei és módszertana szerint tanultunk, aztán hetekig-hónapokig nem jártunk iskolába, mert sztrájk volt, majd más tankönyveket kaptunk. Csak hogy kiderüljön, az nem jó, és a szülőknek kell megvásárolniuk egy másikat. És egy rakás munkafüzetet is. És arra is össze kell pótolni, hogy kifessék az osztálytermet. Az oktatás színvonala – ami sosem volt jó – egy-egy iskolában a csúcsra jár, míg máshol meredeken süllyed. Különórák, magánórák.
Tizenévesen diszkóba jártunk, ismerkedtünk az érzelmek és szenvedélyek, a nemi identitás szövevényes világával, de senki-sehol semmiféle szexuális felvilágosítást nem adott, hacsak azt nem számoljuk annak, hogy különböző szervezetek elmondták, a drog rossz, és a szex AIDS-et okoz. Miközben nem ritkán a szemünk előtt történtek olyan dolgok, amelyekre nem voltak szavaink. Ma tudjuk, hogy azt a jelenségkört abúzusnak nevezik. Láttuk ezt az iskolában, otthon, a szüleinken keresztül a munkahelyeken, az ügyintézésben, mindenhol.
„Ezen évek romjai kísértik még mindig a kortárs társadalmunkat” – mutatják a fiatal művészek.
Az idősebbek nem értik, mi a bajunk, hiszen nekünk megadatott gyerekkorunkban mindaz, ami nekik – a diktatúra körülményei közepette – még álom sem lehetett. Hiszen vannak szabad választások, ébredező civil élet, szabadabb sajtó és elszabadult piac! Vége a diktatúrának.
Minket még az írásbeliséggel neveltek – az apai szó, és a tankönyv szent és sérthetetlen –, de valójában mi már az intermédiában, az intertextusokban neveltük magunk. A digitalizáció következtében – eleinte csak ems, mIRC, hi5, majd minden is – folyamatos feszültségben álltunk a tekintély lineáris, fogalmi rendjével. Képekben, hangokban kezdtünk gondolkodni, amit sem mi, sem a felnőttek nem értettek.
A felnőtté válást szinte ikonokban, szimbólumokban éltük meg, ami között meglehet sok volt a bálvány és a giccs. Ha valaki erre minimálisan reflektált, azt nagyon hálásan fogadtuk: s ezt tette tucatnyi hazai és világszintű sztár, s mi a szürke blokkok között hol repperek, hol a garázsok közötti rockerek voltunk.
Igen, a kiállítás az ebből kinyíló másik oldalt is megidézi, ami a valóságtól való (lehetetlen) eltávolodásból és (lehetséges) elidegenedésből áll: az a nemzedék egy hiperromantikus, érzelmi központú szférába költözött át, a sci-fik, a fantasyk, az utópiák és dísztópiák jövőjébe. Ahol a fantázia segítségével az organikus természet és a művi technológia nem ellentmond egymásnak, hanem egységbe tömörül.
Belső feszültségekkel terhelt ez az egység, de egység. Hiszen a romhalmaz – még ha milliónyi darabkából áll is – egy halmaz.
A romok az egykori múlt jelenben való továbbélése. De ez a múlt a maga jelenében már a jövőbe gyökerezett. Ma vagyunk abban a jövőben. A visszatekintés így átlényegül a jelen reflexiójává, sajátos kontextusba helyezve a kiállítást: nosztalgikus visszavágyódás a jelenbe. Mint az egyre inkább divatba jövő színes füssdzsekik, hastáskák, sávosság, mintásság, tarkaság.
Hol a határ az évezredek között? Mi választja el a 21. századot a hírhedt 20. századtól?
Bár az Adrian Ganea, Thea Lazăr és Flaviu Rogojan egyéni és sajátos vonatkozásokat jelenítenek meg a múltból, a maguk személyes alkotókészségeikkel, a kiállítás egységében a megfogalmazott kérdéseik globálisak, általánosak. Amelyben mindenki érintett, mint egy elmúlt, de még éppen zajló világjárványban. Éppen ezért a tárlat mégiscsak értő kritika után kiált!
A kiállítás megtekinthető július 23-ig, további információ a Quadro Galériánál.
Nyitókép: Quadro Galéria / Fotó: Váczi Roland